Kurtafa - 7

24.
Másnap a reggeli elköltése után Yeti és Irma karonfogva a három apácát körbesétálták a falut. Mindenhová beköszöntek, ahol valaki kinn volt a tornácon, vagy kinn ült éppen a kapu előtt. Megszemlélték a falu végén elterülő elgazosodott, műveletlen parlagfüvet bőven termő földeket, a vidáman csörgedező kis patakot, majd tekintetüket feljebb emelve, megállapodott a dombhátra kúszó erdőn.
– Gyönyörű ez, az elgazosodott Édenkert!–csapta össze tenyereit álmélkodva Pemete nővér.
– Mondd fiam kiké ezek az üresen álló házak, elhanyagolt, félig romos melléképületek, a hatalmas, gyomos porták?
– Nénikém, mindnek van valahol gazdája. Gusztibácsinál vannak a kulcsok, ha vevő érkezik, akkor beengedje őket széjjelnézni.
– Akkor menjünk talán hozzája és tájékozódjunk fiam!– mondta Pemetenéni és Guszti háza felé, vették az irányt. Guszti éppen végzett a budin a Népszabadság kivesézésével és beakasztva a budiajtót a madzaggal elindult az ámbitusra, früstökölni. Éppen hogy hozzákezdett a falatozáshoz a kutya morogva farkával kopogva verte a döngölt padlót. Ezzel is jelezte, hogy léptek közelednek. Hamarosan a kapu előtt álltak Yetiék, bebocsátást kérve.
– Hello, vén gezentor! Bemehetünk?–kurjantotta a kaput belökve trédével Yeti. Az öreg két falat lenyelése közben hersegve köpte felé a szavakat: – bújjatok be!
Yeti a három apácával betódult a verandára. Guszti bekattintotta a bicskáját, kézhátával megtörölte zsírtól fénylő szederjes, lila ajkait, majd nekik szegezte a kérdést.
–Mi járatban erre, itt, ahol a madár se jár?
– Gusztikám, öreg cimborám, az apácák hatalmas portán álló házat szeretnének vásárolni. Tudnál-e nekünk olyan házat mutatni, aminek akkora portája van, hogy még egy házat lehetne rá építeni?
– Tudnék, de nem eladó, mert lakott. Milyen célra kellene?
– Szeretnénk itt egy szeretet otthont létrehozni, idős, magányos, beteg öregemberek számára.–vezette elő a témát Pemete nővér.
– Lehetőleg az út mellett legyen a porta, hogy gépkocsival megközelíthető legyen.
– Nővérke, itt minden ház az utcafrontra épült. Lehet válogatni.
– Mutatna nekünk olyat amilyen, megfelelne. Akkor talán menjünk, nézzük meg!
– Ej, de sietős a dolguk. Ne rontsák már el a napomat. Igyanak velem, egy kupicával az én világhíres papramorgómból! –köszönjük a szíveslátást, de mi a tiszta vízen kívül mást nem iszunk!–hárított Pemete. Yeti, azonban ismerve a Kurtafai etikettet feláldozva magát elfogadta a felkínál papramorgót, más néven nevezve:lófingatót. Már a harmadik kupicánál tartottak, amikor az öreg, miután megforgatta, kifaggatta az apácákat így dörmögött a bajsza alatt.
– Aszongyák', hogy magányos, beteg öregembereknek akarnak otthont építeni?
– Azt.
– Akkor nincs eladó ház!
– De, kedves öregem, hát miért ez visszautasító magatartás? Maga is közelebb áll a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Maga is ápolásra szorulhat egyszer. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Gondoljon rá, lelki vigaszt kapna halála előtt tőlünk, feladnánk az utolsó kenetet magának!
– Hát, ippeg' ezért nem eladó!
– Idefigyelj vén gezentor! Oldozd már el azt az ebet a karótól! Mit makacskodsz itten. Akarod, hogy seggbe rugdossalak! Úgy beszélsz, alkudozol itt velünk, mint a cigány, aki a kehes lovát akarja rásózni a balekra! De előbb felcsigázza az érdeklődését! Na, ki vele, melyik házra gondoltál?
– Vóna’ itt egy, de nem eladó!
– Akkor minek emlegeted! Van itt még vagy harminc, ami lakatlan. Örömmel szabadulnának tőlük, mielőtt összedűlnek. Na, hozzad a kulcsot, azt nézzük, lássuk a medvét!–biztatta Yeti az öreget. De az nem moccant. Még egy kupicával kitöltött, koccintott Yetivel, majd megszólalt.
– Béküljünk!
– Isten-isten! Ez az utolsó pohár! Lássuk a házat!–nógatta Yeti. Az öreg egy mélyet szívott a csibukból, aztán ráharapott a szopókájára, hogy csakúgy reccsent. A bűzös, sárga, nikotintól bűzlő nyálat magasan oldalra sercintette odvas fogai közül. A kutya a földön kushadtából' felpattanva még a levegőben elkapta azt. Csámcsogva lenyelte. Így részesült ő is a bagózás élvezetéből.
Kisvártatva megszólalt. – lenne egy ház, ami pontosan megfelelne, de lakott. Ha lakottan jó nekik, akkor nem bánom, vigyék!
– Melyik lenne az?
–E’ lenne az ecsém'!
– Na, végre hogy kibújt a szög a zsákból! Mennyire taksálja?
– Nincs ára, ajándékba adom, de vele együtt magamat is, ha így megfelelne.
– Ne izélj már öreg. Ez vészesen komoly dolog. Adod, vagy nem adod?
– Adom. Úgy gondoltam, elég vén vagyok már. Se kutyám, se macskám. Építsenek ebből egy otthont. Hagyjanak meg nekem egy szobát. Aztán majd feladják a végén az utolsó kenetet.
– Mit szólnak ehhez néném?
– Az úr beszélt belőle, fiam. Nézzünk körül a portán!
Ezzel hátra mentek a hatalmas portára szemlélni. Az óriási telken hátul pajta, magtár, csűr, üres ólak helyezkedtek el. Mögötte egy szilvás kert és nagy területen parlag.
– Az a nagy területű parlagföld itt mellettünk, az, kié? – kérdezte Pemete nővér.
– Az is az enyém. Három kataszteri szántó.
– De, hiszen ez óriási! Egy tapodtat, se megyünk tovább!–lelkendezett a három apáca. Gusztibácsi a mi emberünk. Na, akkor áll az alku? –kérdezett rá, mégegyszer Pemete.
– Mondtam már, nem eladó, csak elajándékozható… mégpeniglen' nemes célra!
– Akkor túl is vagyunk tárgyalva. Gyerünk be a szobába, keressük elő a papírosokat és irány-Darány, mehetünk Kókányfára átirati a jegyzőhöz. –rikkantotta Yeti és indulásra, biztatta a többieket.
Tízóra felé értek át Kókányfára. A polgármesteri hivatalban szokás szerint ketten voltak: a polgármester és a jegyzőnő. Mancika a függönyt félrehúzva éppen kitekintett mikor kezeit összecsapva elsikkantotta magát.
– Atyagatya: Jenő! Négereket látok közeledi a Yeti vezeti őket.
Erre Jenő, a polgármester is az ablakhoz tódulva kitekint. Megrőkönyödve dadogja. –apácabőrbe bújt cigányok ezek te! Nem látod a bokszos képükön, hogy egy fokkal halványabbak a négernél?
– Jenő, ne kacagtass, láttál, te már cigány apácákat?
– Nem, de attól még létezhetnek. Engedjük a színünk elé járulni ezeket a maskurákat', amondó vagyok! Aztán essünk túl rajtuk minél hamarabb! Engedd be őket Manci!
– Én, beengedhetem őket Jenő, de nem állok jót magamért, ha kivetkőztetnek a béketűrésemből! – dunnyogta a jegyzőnő és a heves dörömbölésszerű kopogtatásra kitárta az ajtót.–tessék, jöjjenek be! Együtt vannak, mind?
– Egy a célunk kedveském –jegyezte meg Pemete nővér és fejével intett a többieknek, hogy kövessék. Amint felsorakoztak a jegyző és a polgármester előtt Guszti, kezdte előadni jövetelük célját.
– Szeretném rátestálni a házamat, fődemet' a missziósokra. Mi ennek a módja jegyzőnő asszony?
– Mi jött magára Gusztibátyám, megcsípte a bolondkígyó tán? Kisemmizné magát, aztán jönne kuncsorogni az államhoz, ingyen ebédért, ingyen temetésért? Jól meggondolta kend, mit akar tenni? Egyáltalán kik ezek az idegen apácaszerűségek?  Magyarok, egyáltalán? Azt tudja, hogy csak magyar állampolgár javára mondhat le a vagyonáról.
– A Pemete nővér magyar állampolgárnak született, de 56 ban kitántorgott a nagyvilágba és Indiáig meg sem állt. Ezek meg itt mellette indiai missziós apácanővérek. Ők az én birtokomon egy szeretetotthont hoznak létre a magányos, egyedül maradt öregek ellátására és ápolására. Még az utolsó kenetet is ők adják majd fel nekem: megígérték.
– Ismerjük az ilyet. Betelepednek ide, aztán mikor már megmelegedtek elkezdik az államot pumpolni az ellátásért, és fenntartásért, merthogy nekik is jár a fejkvóta, mint ahogy az egyházi iskolák is teszik. Szívják az állam vérit! –okoskodott a polgármester. Ekkor Yeti lépett elő és aláírásra kész dokumentumokat, kérvényeket tolt a megrökönyödött Mancika jegyzőnő orra elé.
– Itt, tessék aláírni őket, egyenként, a pontozott vonalon! – dörögte ellentmondást nem tűrő hangon. A polgármester felkapta a vizet és így replikázott.
– Idefigyeljen édes úr, hogy jön maga ehhez, gyüttment' létire, hogy parancsolgat nekem, egy hatósági közegnek?
– Na, közegeim, félre a ködösítéssel! Egy tőkeerős nonprofit szervezet kér letelepedési engedélyt. Pénzt, probléma megoldást hoz hazánknak. Leveszi az állam keshedt vállairól a terhek egyrészét. Ingyen, és bérmentve, csupán szeretetből. Mi akkor a kifogás? Vagy meg kellene kenni egy kicsit a hatóság eszekerekit, hogy jobban forogjon? Telitömni jattal a zsebeiket? Hagy hallom, mit lépnek erre!
A jegyző és a polgármester összenéztek és kétségbeesetten sunyítottak. Kifogytak az észérvekből. Nincsen kec-mec itt jatt nélkül melózni, kell! Jenő széttárva karjait, megadta magát és elkezdte aláírogatni a papírokat. Aztán a jegyzőnő is aláírta és lepecsételte őket.
– Most bemegyünk Egerszegre. Bejegyeztessük a Pemete és társai Missziót a cégbíróságon. Aztán nyitunk egy bankszámlát, ahova majd átutalhatják az állami támogatást, de hiánytalanul ám! Természetesen a bankszámlára az állami dotáció többszörösét kitevő összeget utal át az anyamisszió Calcuttából. Akkorhát…
Hajolt meg Yeti és kezet csókolt a meglepetéstől se, köpni se nyelni nem tudó, megrökönyödött jegyzőnőnek. – csókolom a kisztihandját kisnagysád! Magának meg viszontlátásra polgármesterkém! Arevoár! Good by! –rebegték az apácák és a társaság diadalmasan kisétált a Hivatalból. A polgármester ennyit mondott csak: –Mancika, tárja ki az ablakokat, hagy szellőztessük ki ezt a cigány szagot.
Mancika, miközben kitárta az ablakszárnyakat, hátrafordulva a polgármester felé, halkan korrigálta, mert ugye a falnak is füle van: – nem cigányok, indiaiak ezek Jenőkém! Jenő az asztalon heverő elintézetlen aktacsomókra csapott felindulásában, hogy csakúgy porzott minden.
– Seckojednó'! Szurtosak ezek is, sőt, még feketébbek, mint a mi cigányaink! Idefigyeljé', he, Manci! Nem gondolod, hogy meg kéne Kurtafától szabadulnunk? Igazán levehetné az állam a vállunkról ezt a zsákfalut. Hány lakos után lehet leválni? Teneked tudni kell?
– Úgy tudom 51 fővel már elkezdhetik a kiválást. Mire a kérvények eljutnak a legfelsőbb hatóságig, akkorra lesznek ezek még ötszázan is, amilyen ütemben szaporodnak! Szóval, mi örömmel elengedjük őket, csak nem kell mutatni. Inkább ellenkezni, kicsit kéretni magunkat a megyénél, hogy valami kárpótlást kapjuk az emberveszteségek miatt. Ki kell taposni az államból, amit csak lehet Jenőkém, nemigaz?
25.
A két fiatalabb indiai apáca egy kukkot sem tudott magyarul. Mivel a soknyelvű Indiában, és kiválása után Bangladesben is az angol volt az összekötőnyelv, saját népük nyelvi identitása is a homályba veszett. A betegekkel, pemete nővérrel és egymásközt is az angol szó járta. Az apácák sorra járták a lakosok házait. Minden portára bekukkantottak tiszteletüket tenni. Így jutottak el Pankákéhoz is.
Panka a kerti pavilonban ötórai teához terített a hölgyeknek. Ramóna és Leilla, a két kis cigánylány testvérkéje segédkezett a felszolgálásban. Az apácáknak felcsillant a szemük, szinte rég idegenbe szakadt rokonokat láttak Pankában és a két kis cigány lányban. Izgatottan sutyorogva érdeklődtek Pemeténél, faji hovatartozásuk felől.
– Anyám! Szinte otthon érezzük magunkat! Mintha unokatestvéreinket látnánk viszont a hölgyekben! Nem indiaiak ők véletlenül? –Pemete anyáskodva magyarázott nekik, mint a gyerekeknek.
– Nem, lányaim, nem. Ők a cigányok törzséből valók. Ma is megtalálhatók nálunk, Bihar államban. Vándorolnak, lovakkal kereskednek, és teknőket, fakanalakat árulnak a vásárokban.
– Jó lenne velük beszélgetni! –ácsingóztak az apácák, de a régi, közös nyelvet, a szanszkritot-amelyből a cigány nyelvjárás, és az ő bangladesi nyelvjárásuk is kialakult már egyik fél sem beszélte. A cigány lányok nem tudtak angolul, az apácák meg magyarul. Valami áthidaló megoldást kellene taláni, de mi legyen az. Pemetének remek ötlete támadt. Így fordult Pankához, két korty tea szürcsölgetése közepette.
– Leányom, lenne nekem egy korszakalkotó ötletem. Az imént mondottad, hogy te magyar nyelv és irodalom tanári képesítéssel rendelkező munkanélküli vagy éppen. Mi lenne, ha a rend ideiglenesen munkát biztosítana neked?
– Tanítsam magyarra az apácákat?
– Pontosan.
– Anyám, semmi akadálya. Hogy képzeli?
–Szerintem, az a legjobb nyelvtanulás, amikor a tanár egy kukkot sem tud angolul. Így kénytelenek, szinte csecsemőszinten megtanulni a nyelvet.
– Igaza van anyám! Én pedig angolul fogok tőlük tanulgatni, mintha cseregyerekek lennénk… pompás ötlet.
– Hohooó, álljon meg a menet! – vágott közbe Pemetenénő – ez munka. Tehát napi ötezer Ft-ot fizet a rend neked azért, hogy szabatos, szép, helyes beszédre és helyes magyar írásra tanítod napi négy órában a két apácatestvérünket. Ezen kívül, nem bánnám, ha Ramóna is beszállna ebbe a dologba és kishúgával, Leilával segítenének nekünk a konyhán konyhalányként előkészíteni a nyersanyagot a főzéshez. Ők is kapnának természetesen fizetséget a konyhalányi munkáért, és a takarításért. Fejenként napi 3000 Ft napszámot biztosítanánk nekik. Mit szóltok hozzá?
– Ó, Pemetenéni, nem vagyunk mi ekkora kegyhez szokva! Nekünk, még soha, senki nem ajánlott ekkora összeget a munkánkért! Túl nagy a kegy, amit ránk zúdít: összeroskadunk alatta! Nem fogadhatjuk el!
– De, miért húzódozol leányom? Nálunk a kapitalizmusban mindennek megvan az ára, a munkának is! Nem szégyen, ha megfizetik az ember szolgálatait.
– Az igaz anyám, de maga nem ismerik még a magyarokat! Rögvest híre menne, hogy maga kivételezik velünk, túlfizeti a munkánkat és megölné őket a sárga irigység.
– Ó, leányom ötven év nagy idő. Látod, hogy kizökkentem én ebből a földhözragadt magyar valóságból. Erre nem is gondoltam. Nem kell azt kikiabálnotok, hogy fizetek ezért nektek. Mondjátok azt, hogy társadalmi munkában végzitek, csak úgy kedvtelésből!
– Ez sem jó anyám!
– Miért?–kérdezte döbbenten Pemete.
– Azért, mert akkor meg jön a suskus, hogy,” persze, a kapitalista apácák kiszipolyozzák a magyarokat!
– Akkor mondunk nekik egy csekély összeget, amit elfogadhatónak tartanak, így elvesszük az irigységük élét.
– Ez se jó. Merthogy akkor meg azt fogják hírelni, hogy bezzeg a cigányoknak munkát, fizetést adnak, mert ugyanolyan fajták, egy akolból származnak. Bezzeg a magyarok meg munkanélküli tengődnek. –Az apácák összenéztek. Pemete angolul összefoglalta és elmagyarázta nekik a beszélgetés tartalmát. Azok se köpni, se nyelni nem tudtak a megdöbbenéstől. Pemete így tolmácsolta az állásfoglalásukat.
– De, hiszen ebben a kis faluban csupa öreg, nyugdíjaskorú emberek laknak. Mért irigylik a fiataloktól a munkát? –Panka kacagva homályosította fel Pemetét.
– Anyám, nem a fiataloktól irigylik azok, hanem a cigányoktól! Irigylik, hogy ha munkához jutva nem kell segélyekért kuncsoroniuk a cigányoknak. Tudja, olyan ez mint a szólásmondásban van: dögöljön meg a szomszéd tehene is!
–Ez nekem új. Magyarázd meg leányom!
– Az úgy volt, hogy az egyszeri magyar embernek megdöglött a tehene. Amint siránkozik a teteme felett, megjelenik neki az úristen és kérdi miképpen segíthetne neki. „Támasszam fel a tehenedet?” Kérdi, de csak a fejét ingatja a magyar. –öreg volt már, keveset tejelt…
– Akkor adjak helyette egy jól tejelő fiatal üszőborjút? –mondta, de a magyar csak ingatta a fejét.
– Akkor mi a kívánságod, te magyar ember?
– Dögöljön meg a szomszéd tehene is! – vágta ki az adut a magyar ember. Hát ilyenek a magyarok anyám.
Pemetenéni jót kacagott az adomán és azonnal elmesélte angolul az apácáknak. Azok is dőltek a kacagástól. A nagy nevetésnek Panka édesapja Bódog és nagyapja Kácsa Kóka bátyó megjelenése vetett végett. A két tiszteletet parancsoló pátriárka megjelenése beléjük fojtotta a szót. Panka pálinkát, bort hozott ki a kamrából és tepertős pogácsát tett az asztalra a férfiak elé. Az apácák vizsgálódva nézegették a cigány férfiakat. Majd bátortalanul szót váltottak Pemetével angolul.
– Azt mondják a nővérkék, hogy nem rokonok-e maguk ővelük, merthogy Indiában is élhetnének, akár úgy néznek ki. Kóka bátyó szólalt meg elsőre, miután két kupica kerítésszaggatóval megerősítette az öntudatát.
– Hej, Devla, hej! Sun!  Dikhálom' a bulátokat'! Undzsa méra lapadóre'! (gyertek velem az erdőbe!) – mondta huncutul összecsippentve szemhéjait. Az apácák csak néztek rá, mint Jenő a moziban. Egy kukkot sem értettek belőle. Pemete mentette meg a kínos helyzetet, és interveniálva közbevetette.
– Kedves rokonok, mivel angol az összekötő nyelv, így nem értik meg magukat, ha ráadásul még lovári nyelven is beszélnek! Először megtanítjuk őket, szépen magyarul, aztán a két kislányuk, majd rávezeti őket az ősi cigány nyelv szépségeire is. Jó lesz ez így?  Step, van, step. (lépésről, lépésre)
– Persze, jó lesz, nagyon is jó lesz. De, még jobb lenne, ha… a fiam, a Kece tanítgatná őket! Mégiscsak férfiember, és ő még érti a lovári nyelvet! –jegyezte meg két pohár bor között Kóka bácsi. Éppen időben, mert betoppant Kece és kérdezés nélkül apja és nagyapja mellé telepedett az asztalhoz. Miután szomját oltotta, és fél szakajtó pogácsával éhét elverte bekapcsolódott a beszélgetésbe. Hatalmasra tágult pupilláit rávillantotta az egyik fiatal apácára és ajánlatot tett neki, mivel margó már több hete elűnt az életéből, és igencsak ágaskodott a biborfurujája.
– Dik, he: csárázom' a buládat!’Edd, dömier! (aggyál' pinát!) – Fordult minden vehemenciáját beleadva a fiatalabbik apácához. Az apáca szégyenlősen elpirult, mert azért pár ősi szótő hasonlatos volt a mai népnyelvvel és a dömier' az, bizony szanszkritul is azt jelenti, mint cigányul… Az öreg szemével rosszallóan odavágott Kecének, mire az, borba fojtotta kívánalmát. Kisvártatva megszólalt.
– Azért jöttünk, hogy meghívjuk az apácákat holnapi napra, ebédre mihozzánk! Ne kerüljék el a cigányok portáját sem anyám, mert ez vért kíván! Halálos sértésnek veszik az ilyet minálunk. Olyan vendégséget csapunk maguknak, hogy megnyalják a tíz körmüket. Agyagbansült kacsát, libát tálalunk fel s kácsaleves után. Aztán cigánypampuskát! És hozzá, jófajta bodzaszörpöt, bodzabort. Akkor holnapra tiszteletüket teszik minálunk?
– Ó, ki tudna ilyen invitálásnak ellenállni? Természetesen holnap a Kácsa portát fogjuk meglátogatni. Úgyis lenne egy-két komoly tervem a cigányokkal.
– Ki vele, anyám, itt vannak, akik a cigányoknak parancsolnak! Tárgyaljuk meg, most, melegében. –kardoskodott az ötlet mellett Bódog és Kóka bátyó, de Pemete nem engedett.
– Majd holnap uraim. Tiszta fejjel megbeszélünk mindent. – mondta és intett a két apácának, hogy ideje indulniuk. Megköszönte a vendéglátást és sietve a távozás hímes mezejére léptek. Ildomos is volt, mert már a szesz erősen dolgozott Kecében és félő volt, hogy nemcsak a szemeit, hanem bíborlándzsáját is erősen meregeti a lányaira.
– Akkor, isten megáldja magukat! –álltak fel az asztaltól. Panka a kapuig kísérte őket.
26.
Ez a csütörtöki nap feledhetetlenné vált az apácák és a cigányok életében. Kacska Kácsa Bódog vendégszerető házában amolyan kis lakodalmat ültek az indiai apácák és a cigányok nagy összeborulásának alkalmából.
Vendelék voltak a nagycsalád középső láncszemei. Náluk még négy gyermek volt otthon. A családfő: Kacska Kácsa és felesége, a néhai szépségének romjain méltósággal őrködő, ezer ránc cigány asszony Trézsi a családban a legfőbb méltóságot töltötték be. Kácsa volt náluk a törvény és az igazságosztó egy személyben. Őrá hallgattak, és zokszó nélkül alávetették magukat ítéletének és utasításainak.
Bakfytték az öt gyerekkel egy külön házban laktak. Úgy alakult a helyzet, hogy Kácsa nagypapa és Trézsi nagymama laktak Vendelekkel egy portán, de külön-külön házakban. A nagypapáénak Vendel átalakította a hatalmas pajtát. Egy portán, de mégis elszeparáltan laktak. A pajtában egy konyha, nyitott tűzhellyel és egy hatalmas tisztaszoba lett kialakítva, ha összejön a család, legyen hol elférniük. A pajta végiben egy kis 2,5 x 3 méteres hálókamrában pedig a két öreg osztotta meg nyoszolyáját éjjelente. Ez lett a hálókamra.
A hatalmas 1000 négyzetméteres ikerportán a gyerekek vígan hancúrozhattak, kedvük szerint. A hátsó udvar baromfiállományának és a veteményeskertnek a gondozása Aranyra és gyerekekre hárult. A ház előtt hatalmas eperfa állt, hűs árnyékot adva. Jóidőben itt étkezett a család. Ilyenkor összetolták a két hatalmas kecskelábú asztalt. Lócákat tettek melléjük és azon aztán elfért a retyerutya.
Ezen az ominózus napon Arany vezényletével folyt a kis lakodalom előkészülete. A két kecskegidát Imre már hajnalban levágta, megnyúzta és Imivel átalküldte Vendeléknek. A beleitől, fejétől, patáitól megtisztított kecskegidákat besózták, befűszerezték az asszonyok. Bőven használták a kakukk és szurokfüvet, majoránnát és a borsot. A kecskét belének helyére, kockára vágott cukkinit, patisszont és zöldségeket helyeztek, majd összevarrták a hasabőrit. Mikor készen lettek, akkor a kecsketetemeket anyaggal körbetapasztották és az udvar közepén ásott, az alján izzó kövekkel kirakott gödörbe helyezték. A tetejét is megpakolták izzó kövekkel, majd az egészet betakarták földdel. Ez volt a boglyakemence.
Arany a hatalmas nyilttűzi kondérban főzte az aranyló tündérlevest. Ebben tizenkét tyúk főtt, mindenféle zöldségekkel bezöldségelve. Fenséges illatot árasztott. Trézsi mámi pedig a kislányok segédletével négyféle rétest és bélest készített a saját konyhájában. Hatalmas tepsikbe betőtve a nyílt tűzhely kemencéjének mohó szájába vetette a finomságokat sülni. A legkisebbik gyerekeknek: Umbinak és Sambecnek a reszortja a kemence és a tűzhely ízingkóróval, csutkaszárral való fűtése, azaz etetése volt. Ilyen előkészületek mellett folyt a vendégvárás.
Tizenegy óra felé érkeztek meg az apácák. Miután apraja-nagyjával megismerkedtek a famíliának, körbejárták a portát. Pemete megállt a füstölgő és finom illatokat árasztó boglya előtt. A levegőbe szimatolt és sóhajtva megszólalt.
– Ó, édes istenem, régmúlt idők üzenetét hozza felém ez a boglyakence, mely mennyei illatokat áraszt. Tudjátok-e milyen ősi szokást folytattok ti? Hol tanultátok ezt a boglyázást? –Az öreg kecse bajsza alatt somolyogva így válaszolt.
– Anyám, ez a szokás, az idők homályába vész! Még a messzi Indiából hozták magukkal az őseim. Ugyanis hosszú vándorlásaik során, az elejtett állatokat felpucolták,a környéken található gumókkal, zöldségekkel megtöltötték és agyaggal betapasztva izzó kövekkel teli gödörben, megsütötték őket. Volt ám úgyis, hogy éppen csak kibeleztük az elejtett állatokat és szőröstől - tollastól agyagba tapasztva tettük a gödörkemencébe. Mikor az agyagot levertük róla, gyönyörű, pirosra sült. A tollak leégtek róla.

– Tudjátok-e gyermekeim, hogy él mái napig is ez a szokás? Nem?  Na, elmondom nektek: a pápuáknál. Fiatal missziós nővérként hét évet töltöttem Új Guineában. A Danik között térítettünk. Ott ugyanígy sütötték meg az elejtett pekarikat, vadmalacokat, bőgőmajmokat, kazuárokat. Körberakták őket jamgyökérrel, batátával, táróval, és izzó kövekkel fedték le a gödröt. Még most is a szájamban érzem az izét, zamatát étkeiknek.
– Lehet, hogy egy bokorból származunk anyám! – jegyzte meg Kácsa nagypapa, a bábé.
– Jól szóltál fiam. Bizony egy bokorból származunk mindannyian: négerek, fehérek, cigányok, indiánok. Magyarok és nem magyarok. – ezzel a szemle végetért. A fehér damaszttal leterített kecskelábú asztalhoz invitálták a vendégeket. Mivel a gyerekek és apácák nem isznak alkoholt, jégbehűtött bodzaszörppel és kólával kínálták őket.
Délre befutottak Bakfittyék is. Az öt gyerek azonnal nekiesett az üdítőitaloknak, míg Jankica beállt az asszonyok közé segíteni a tálalásban. Hatalmas tálakban helyezték az asztalra a tündérlevest. Illata igencsak igénybe vette az ember izlelőbimbajait és orrcimpájának szimatát. Nem lehetett ellenállni a megkóstolásának. Miután mindenki kikanalazta a levest, elvitték az üres leveses tálakat és megtöltve őket a levesben főtt húsokkal az asztalra, helyezték. Mindenki annyit fogott a markába, amennyivel meg tudott birkózni.  Kés és villa nélkül, csak úgy a la’ natúr, falták be az ínycsiklandozó húsokat.
Amikorra végeztek, kisültek a rétesek és bélesek. Trézsi és Jankica tálcákra rakva, porcukorral megszórva az asztalra helyezte a süteményeket. Az apácák már szédelegtek a nehéz ételektől. Miután minden elfogyott, az asztalt leszedve Az apácák Kácsával, Vendellel, és Bakfittyel komoly beszélgetésbe kezdtek. Az asszonyok a mosogatással voltak elfoglalva, a gyerekeket meg kicsapták a rétre, hagy futkározzák le az ebédet.
– Mint tudják, nagy tervekkel jöttünk ide. Egy szeretet otthont akarunk építtetni, ahol a magányos egyedülálló öregeket tudnánk gondozni, ápolni. Egy olyan közösséget hoznánk létre, ahol lenne klubszoba, társalgó, étkezde, és hálókamrák. Mindenki, aki úgy érezné, hogy valamit tud még tenni a közösségért, nyugodtan vállalhatna kerti munkát, vagy akármilyen barkács, vagy kézimunkát. –adta elé Pemetenéni a nagy tervet. Kacsabábé közbevetette.
– Olyan lenne ez anyám, mint egy nagycsalád?
– Igen, fiam, olyan. A pénzt az alapítvány adná rá. Már megvásároltuk a Gusztibácsi házát. Ez lesz egyelőre a főhadiszállás, míg el nem készül a szociális épület, és a vendégház. Mert bizony itt a mi leendő öregjeink csak vendégek lesznek, amíg a végső, égi mezőkre nem utaznak tőlünk.
– De szépen mondta, anyám! –törölgette szemeit Vendel és kezet csókolt Pemetének. Pemete megsimogatta zanzafejét és keresztet vetett rá. Majd így folytatta.
– Arra gondoltam, hogy vályogból kellene felépíteni az egész épületet, mint nálunk, Indiában. Tudtok-e olyan mesterekről, akik értik ezt az építkezést gyermekeim? –a cigányok összenéztek és szinte egyszerre vágták rá.
– Hogyne tudnánk anya! A Krapaj Csócsa és családja ezzel foglalkozik nálunk odahaza. Még templomot is tudnának azok felhúzni, kápolnát, hogy lehessen hol dicsérnünk az urat! Csak szóni' kell nekik, azt gyünnek'!
– Ó, tudtam én, hogy miért kell nekem a Kácsa portán levizitelnem!–vetette a kereszteket Pemetenéni.  –Én, holnap bemegyek a városba. Szerzek egy jó, építészt, akivel megterveztetem az egész otthont. Ti pedig beszervezitek nekem a vályogvetőket, ha már kommendáltátok őket.
– Mikorra kellene anyám?
– Mára, holnap már késő! –nevette el magát Pemetenéni, majd így folytatta.– gondolom, eltelik kis idő, amire a több tízezer vályogtéglát kivetik. Jöjjenek, csak jöjjenek, minél előbb.
– Kocsistól, lovastól?
– Hát, hogy másképp, jöjjenek mihamarabb!
– Asszonyostól, gyerekestől?
– Van itt hely nekik elég! Elférnek az isten szabad ege alatt, hozzák, nyugodtan a retye-rutyájukat' is! – mondta Pemete, és lezártnak tekintette az ügyet.
A férfiak összedugták a fejüket és elhatározták, hogy még ma este átmennek Irmához telefonálni a falu postájára és meghívni őket egy távolsági beszélgetésre. Így telt a délután ismerkedéssel, tervezgetésekkel, amikor öt óra felé kezdtek szállingózni a vendégek. Elsőnek az Imrék és Lilike jöttek át. A reggel általküldött kecskéhez hozták a golyhóit, meg a lófingató, bundapálinkát, hogy legyen mire csúszni a kecskesültnek. Nem sokkal később megérkeztek Irmáék Kecével. Margitról még mindig semmi hír sincs.
Alig melegedtek meg a padon, mikor az asszonyok a boglyakemence kibontásához kezdtek. Vendel elment nekik segíteni, így Imréék az apácákkal és az öreg Kácsával maradtak. Megbuggyantották a kupicákat és kezdtek megágyazni a kecskesültnek. Miközben így ágyazgattak az apácák Irma tolmácsolásával, kérdezgették őket a kecskék felől. Milyen állatok ezek a szakállas jószágok, mire lehet őket hasznosítani stb. Imre azzal tért ki a kérdések megválaszolása elől, hogy másnap tegyék náluk is tiszteletüket és ott, a helyszínen megismerkedhetnek a kecskefejés tudományával. Az apácák felajzódtak az ajánlat hallatán. Azonban nem sok idő maradt a diskurálásokra, mert az asszonyok máris hozták a gőzölgő, ropogósra sült kecskegidákat.
Arany az asztalokra helyezte egy-egy tálra a kecskéket, és borotvaéles bontókésével elmetszette a hasat összezáró varratokat. Egy szedőkanállal másik tálra rakta a finomra párolódott zöldségeket. Az apácák nyálelválasztása máris megindult láttukra. Aztán feldarabolta a sült kecskét és ki-ki annyit vett a tányérjára amennyit megkívánt. Végszóra befutott Katinéni és Árminbácsi két hatalmas, frissen sült kenyércipóval. Hozzá lehetett látni a falatozáshoz.
A ropogós kecskesült a férfiak tányérjában landolt jobbára, hogy előkészítse a helyet az újabb italozásnak. Az apácák pár falat húsi mellé inkább hatalmas adag párolt zöldséget mertek maguknak. Miután mindenki elverte az éhét,a másik kecskelábú asztalra átrakták a maradványokat, melyre, mint az éhes verebek ráröppentek a rétről haza térő gyerekek. Katinéni így szólt az egybegyűltekhez.
– Mi sem szeretnénk kimaradni a jóból, ezért viszonyvendégségbe meghíjuk az apácákat és kedves mindanyiótókat vasárnapra. Szívesen elvárjuk a megjelenéseteket. Igaz, kecskét nem prezentálhatunk nektek, de egy kis tót étkekkel elverhetitek az éheteket minálunk. Lesz sztrapacska, sült kappan knédlivel, bodzapálinka, golyhói, vízen kullogó a gyerekeknek és sokféle nyalánkságok.– mondta és az igenlő fejbólintásokból úgy vélte, vasárnap igencsak ki kell tenniük magukért.
Az apácák hétóra felé szedelőzködni kezdtek és elvonultak. Az asszonyok nekiálltak elmosogatni és behúzódva a nagykonyhába beszélgettek, hogy Lilike és kamilla is hamarosan szülni fognak. Jótanácsokkal látták el Lilikét és Katinéni felajánlotta, hogy mindenben segít neki, ha eljön a szülés ideje. Közben a férfiak egyre jobban belemerültek az ívásba és a politizálásba. Irma, bármennyire is emancipálódott már Yeti mellett, nem bírta a gyűrődést és elvonult az asszonyok táborába. Hiszen nemsokára ő is szülni fog. Elkel némi jó tanács neki is. Katinéni pedig igencsak bőviben van a szülés levezetés tudományának.
A konyhába be-behallatszott a férfiak danászása. Mikor már tetőfokára hágott a mulatozás és Kece a kanalakkal verte az ütemet a cigánynótákhoz, Yeti sem állhatta meg szó nélkül és előkapva furulyáját, ő meg a „megismerni a kanászt, cifra járásáról…” című, talpalávalót furulyázta a társaságnak. A végén összekapaszkodva eljárták a guggolóst, és a tápéi darudöbögőst, majd elindult mindenki hazafelé.
Irma belekarolva Yetibe, a posta felé kormányozta, hogy még véletlenül se a kecskelaknál kössön ki. Kece pedig a másik oldalról karolta, gondolván, ketten csak haza tudják kormányozni a felajzott filozófust. Meg aztán még a megbízatást is teljesítenie kell: fel kell hívni a Geszterédi Postahivatalt, a Krapajék meghívásos telefonbeszélgetésére. A Kácsa portán pedig a vendégek távoztával rendet tettek asszonyok és lecsutakolva a gyerekeket, ők is ágyba kerültek a fárasztó nap után.
27.
Az apácák minden háznál levizitelvén a környék bejárását vették tervbe. Az erdők előtt elterülő cserjésekkel tarkított parlagon heverő rétet látva megkérdezte pemete az őket kísérő Kecétől, hogy vajon ennek a hatalmas gyepes rétnek van-e tulajdonosa. Kece elmondása szerint a terület az államé. Valamikor a község erdőbirtokához tartozott, de mivel a falu gyakorlatilag megszűnt, így most Kókányfa közigazgatási területéhez tartozik. Ezek ő is Imrééktől tudja.
– Most az Imre kecskéi legelésznek rajta, de nem győzik a sok füvet lelegelni. Az Imre annyi sarjúszénát gyűjt, amennyit csak bír, de meg sem kottyan a rétnek.
– Isten ellen való vétek parlagon hagyni ezeket, a hatalmas területeket! – sopánkodott Pemetenéni, majd egy ötlettől vezérelve hozzáfűzte. – Miért nem tartanak több kecskét? Nem lenne kifizetődő? – Kece így válaszolt neki.– Ó anyám! Mi, cigányok még csak pár hete, egy hónapja települtünk ide, még felocsúdni sem volt időnk! Különben is kapjuk az államtól a segélyeket. Apám, nagyapám a nyugdíjat. Minek törjük magunkat? Elvagyunk, mint a Toldi lova. A hatalmas portáinkon lévő kertben megtermesszük a konyhai növényeket. Baromfiakat, malacokat tartunk…
– Nem gondolnak arra, hogy többre vigyék?
– Minek? Az állam lefölözi a hasznunkat. Ha vállalkoznánk, akkor elvinné az adó a nyereségünket. Ezért hozzá sem kezdünk semmihez. Napszámba járni lenne jó, de kihez? Parlagon hever itt minden föld.
– És, ha mi, a misszió munkalehetőséget kínálnánk maguknak, mint ahogy a vályogvető rokonaiknak is?
– Arra még alszunk egy párat anyám. Elébb hagy épüljék fel és népesedjék be a Szeretet Otthonuk.
Így beszélgettek miközben egyre beljebb haladtak az erőben. Egyszerre egy tisztás előtt álltak. Földbe gyökerezett a lábuk. Szájtátva bámulták az előttük lévő jelenségre. A tisztás közepén, egy oszlop tetején, egy meztelen fehérnép guggolt. Térdígérő hajzata jórészt elfedte meztelenségét. A körülötte lepotyogtatott ürülék rettenetes bűzt árasztott maga körül. Hatalmas köpőlegyek dongták körül a szarkupacokat. Amint így szájtátva, földbegyökerezett lábakkal a jelenségre merednek, hirtelen zajt hallanak, és Imre jelenik meg kezében gyékénykosarat cipelve.  Megáll a fa előtt. Az eddig szoborként üldögélő alak keze megmozdul, és egy madzagon üres ételhordót enged le.
Imre kicseréli az ételhordót és mellé kötve a friss forrásvízzel teli kulacsot, elkezdi felhúzni a treplin ülőhöz. Ekkor csengő hangon megszólal a jelenség.
– Imikém, hányadik napon vagyunk? – a negyvenedikben járunk Margó kisasszony… – ebben a pillanatban elszabadult a pokol. A meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudó Kece öklét rázva rohant a fa felé és két marokkal szorította az igencsak meglepődő Imre nyakát. A jó másfél fejjel alacsonyabb cingár, cigányember úgy lógott a hatalmas férfi nyakán, mint a csimaszok az elejtendő óriásmedvén. Imre megpróbálta lerázni magáról, mint kutya a vizet, de az csak szorította, miközben így ordított.
– Megvagytok hát! Hogy a devla rúgjon meg benneteket! Szóval így vonultál el kis bülbülmadaram arra a meddőség elleni kúrára! Ez a gádzsó gyógyítgatja a méhedet! Meghalsz gezentor! –hörögte, mire Imre le tudta magáról rázni, de a földön hempergőzve csak átkozódott a földbegyökerező lábakkal remegő apácák előtt. Már-már szóra nyitotta volna a száját Pemetenéni, amikor egy pillanatra kifordult a tér. Megnyílt a dimenzió kapu és a fa tetején csücsülő Margón úgy eltűnt, mint Kossuth a ködben.
Az apácák ekkora csoda láttán hányták magukra a kereszteket. Kece a bánattól úgy bőgött, mint egy marha. Igencsak dörgölte a szemeit, azt hívén azok csak kápráztak, és mindjárt lemászik a fa tetejéről az ő szeretett Margókája. De, csak az üres trepli és a fa alatt hirtelen kinőtt illatos gombák emlékeztettek arra, hogy itt valami történik. Az apácák még jobban hányták magukra a kereszteket miközben így óbégattak:
– Csoda történt! Megjelent a Szent Szűz! Jelet kaptunk. Lányaim, kapkodjuk össze ezeket az illatos gombákat és vigyük haza. Isten ajándéka ez. A meddőség elleni gyógyító növény! – óbégatta, és munkához láttak. Megtöltötték Imre tarisznyáját a gombákkal és köddé vált Margó keresésére indultak. Keresés közben Imre elmagyarázta nekik, hogy ez egy szent hely, ahol a forrásvíztől és a kecsketúrótól Yeti is kigyógyult a magtalanságából. Ő csak margó és Yeti kérésének eleget téve látogatott ki naponta egyszer Margónak vizet és kecsketúrót hozni.
Miután megtárgyalták a dolgokat, és ráhagyva az apácákra, hogy csoda történt rohanvást indultak vissza a faluba. Guszti szokás szerint a pletykapadon üldögélt, papucsba bújtatott lábaival pemete kutya hasán tapodva, amikor porfelhő közeledtére figyelt fel. A porfelhőből hirtelen egy térdígérő hajzuhataggal beborított meztelen nő bontakozott ki. Az öreg a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudván két odvas metszőfogával ráharapott a csutora szárára. A meggyfa szopóka nagyot reccsent, amikor elébe ért a porfelleget kavaró alak és pillanatok alatt eltűnt. Ekkor értek oda az üldözők is.
– Hé, öreg, nem láttad merrefelé futott a Margó?
– A Margó?
– Iszen', már több mint egy hónapja se híre, se hamva neki!
– Akkor valami loboncos nőszemélyt nem láttál elviharzani a házad előtt? – faggatta tovább Kece. Az öreg arca elkomorodott és így válaszolt.
– Hát megmondom neked őszintén, hogy mintha az ördög öreganyja futott vóna el itt előttem, de csak egy pillanatra. Akkora burzsintja vót nekie a lábai között, hogy még a fűkasza is elakadna benne.
– Gusztibátyám, de a feje? Az arcát csak látta keed’?
– Látta a rosseb abba a nagy kavarodásba! Különben is a nagy lobonc' haja eltakarta a segge partjáig. Elől a két nagy csöcse himbálódzott, meg a burzsintja, a szemérme fölött, arra figyeltem fel. De, hogy az arcát, na, azt nem figyeltem. De, lehet ám, hogy maga a sátán játszott a képzeletemmel…
– Látom már öreg nem, megyünk magával semmire. Legalább azt mondja meg nekünk merre futott a sátánfajzat?
– Hát erre, meg arra–mutatott a széjjelrágott szopókájú csutorával körbe elbizonytalanodva az öreg. Imréék elviharzottak margó nyomát kikutatni. Az apácák meg lihegve tódultak be a házba, sűrűn hányva magukra a kereszteket. Odabenn aztán izgatottan szagolgatták az illatos gombákat. Ekkor nézett átal a kerítésen Imrebácsi.
– Mi ez a nagy lóti-futi Guszti? –kérdi közömbösen.
– Tudomisén Imre, mintha az ördög szánkázott volna errefelé. Aztán pillanatok alatt elünt. –válaszolta az öreg. A beszélgetést meghallván kilépett a szobából Pemetenéné és Imrének szegezte a kérdést.
– Szomszédom, maga ismeri a gombákat ugye?
– Ismerem hát ─ jött a válasz.
– Megvizsgálná nekünk, amit most szedtünk ott a forrásnál?
– Már nézem is! –rikkantotta az öreg, és messziről megérezte a múltkori esethez hasonló illatos gomba szagát.
– Hun szedték kendek?
– Mondtuk már: a forrás mellett. A trepli körül.
– Nem láttak ott fenn gubbaszkodni egy alakot?
– De, mintha a Szűzanyára formázott volna, de lehet csak a szemünk káprázott.
– Nagyon el lehettek varázsolva anyám, mert az nem más volt, mint a Margó. A fiammal nem találkoztak véletlen, ő hordja neki a menázsit?
– Találkoztunk vele. Össze is ugrottak a Kecével, mert dolgozott bennük a féltékenység. Aztán pillanatok alatt elűnt a fa tetejéről a jelenség, égi tünemény, mint a kámfor.
– Na, akkor álljanak neki egy jó kondér gombapörköltnek. Este általmegyek magukhoz az Imrével meg Kecével, ha előkerülnek. Meglátják amint, neki kezdünk a vacsorának egyszerre elő fog kerülni a Margó. Ugyanúgy, mint a múltkor, a Yeti.
Így is történt. Az apácák elkészültek a gombapörkölttel. Szépen megterítettek és várták a kergetőzésből kimerülten megérkező férfiakat. Imrebácsi is átjött egyik markában pálinkás butykost másikban pedig boros demizsont szorongatva. Az apácák poharakat hoztak. Kenyereket szeleteltek a gombapörkölt mellé és várták a férfiak előkerülését. A nagy várakozásban Guszti és Imre egyre sűrűbben emelgették a pálinkás kupicákat és a borospoharakat. Nem sokáig kellet várakozniuk, lihegve, teljesen kimerülve estek be a férfiak a kapun.
– Idesapám, nem látták kendek' a Margót?
– Mért, kellett volna látnunk?
– Ott gubbaszkodott negyven napig az erdőben, tudja keed, a treplin. Aztán egyszerre nyoma veszett. Bottal se üthetjük a nyomát!
– Ne törődjetek vele, majd előkerül! Gyertek, igyunk erre a nagy megrázkódtatásra. Hozzuk egyensúlyba a lelkivilágunkat! – invitálta őket Imre. És ők szót fogadtak. Már ki tudja hányadik pohárnál tartottak, mert a gombapörkölt az igen csak úszni kíván, amikor egyszerre éktelen károgásba kezdenek a baromfiak.
– He, Imruskám, kisfiam, ergye' nézzél már széjjel nem valami menyétke, vagy görény bújt bé a Guszti tyúkóljába! Menjél vele te is Kece, hátha ketten jobban elbírtok vélők! –adta ki a parancsot Imrebácsi. A két, mindenre elszánt férfi, kezeikbe egy-egy husángot szorongatva elindultak a tyúkól felé és elhúzták a reteszt. Abban a pillanatban hatalmas kavarodás kezdődött. Szerteszéjjel repkedő csirketollak, és égig repülő tyúkok jelezték, hogy valamire leltek a bennlévők. Nem kellett soká várniuk. Kece karjaiba kapva a sikoltozó Margót elsőnek lépett ki a csirkeólból. Az apácák igencsak hányták magukra a kereszteket.
Pemete azonnal beborította őt a ruhaszárító kötélről lekapott apácacsuhával és a két kiguvadt szemű apácával együttesen, bekísérték a házba. Nekiálltak lecsutakolásának, emberi mivoltának helyreállításának. A férfiak izgatottan tárgyalták az ominózus eseményt. A poharakat fenékig ürítgették, miközben arról tanakodtak, hogy miképpen tűnhetett el Margó egy pillanat alatt. Se létra, se hágcsó nem volt a fához támasztva. Ez csak isteni csoda, vagy pedig valamiféle UFO jelenség lehetett.
Miután Margót megtisztították a negyven nap alatt rárakódott szennytől, tiszta apácaruhába bújtatva az asztalhoz kísérték. A gombapörkölt már elfogyott, de Margó nem is bánta, mert elszokott a rendes ételektől. Imre átszaladt hozzájuk és hozta a friss kecsketúrót, forrásvizet. Ettől Margó visszanyerte identitástudatát és így szólt Kecéhez.
– Na, ember, most mutasd meg ki a legény a gáton! Addig kufircolunk, amíg meg nem foganok!
– És, aztán, mi lesz aztán? –kérdezte Kece sóvár tekintettel.
– Mi lenne? Kilenc hónap múlva egy kis Kece! De, ha nem foganok meg, akkor lőttek a leköltözésemnek! Na, ágyesz- bugyesz'! Irány, haza! Irmát meg kell lepnünk a jó hírrel!–mondta és megragadva Kecét, magával hurcolta a kis lakodalomból. A férfiak nem maradtak sokáig egyedül, mert a jó hírtől felajzva Yeti átszalad hozzájuk besegíteni a maradék italok elpusztításába.
Addig vallatták a pálinkás butykost és a demizsont amíg annak tartalma el nem fogyott. A végén, derékon kapva az apácákat eljárták velük a tápéi darudöbögőst, és a csűrdöngölőst. Majd összekapaszkodva elénekelték a végén a kecskedalt. Bár az apácák nem sokat értettek belőle, hiszen pár hete csak hogy szívták magukba a magyar beszédet, azért jóízűen tapsolva kacagtak a részeg mámorban felhangzó nótáknak. Aztán egyszerre Pemete véget vetett a zenebonának, s hazamentek a legények. Az apácákat pedig beparancsolta a házba.