Forever Young 5.rész

5.    Hívatlan vendégek
Másnap arra ébredtem, hogy a fejem iszonyúan hasogat. Berúgtam? Szóval ilyen érzés a másnaposság. Gyaa, itthon vagyok… Hogyan kerültem haza? És kivel? Anya észrevette, hogy részeg voltam? Be kell vennem valamit!
Kivánszorogtam a konyhába. A hűtőn volt egy cetli, hogy elment bevásárolni, és Timmy is ment, hogy ellenőrizze: anya vesz-e kakaós csigát.
Bevettem egy gyógyszert, és visszatámolyogtam a szobámba, mert csörgött a mobilom.
- Halló? – szóltam fáradtan.
- Cső! – ordította valaki röhögve a telefonba. Volt vele valaki, aki szintén röhögött.
- Na vá’já’… Ki vagy? – kérdeztem rekedten.
- Héka! Én csak az egykori LB-d vagyok, nem kell rám emlékezni! Á, dehogy – mondta gúnyosan Dolly, az általános iskolás éveim szépítője.
- Ó, szia, mit akarsz?
- Ú, valaki ma nagyon harapós! Mi van szivi, berúgtál? – mondta röhögve, csak épp egy sokkal illetlenebb szót használt a rúgás helyett... Továbbá azt is hallottam, hogy a háttérben April röhög.
- Eltaláltad…
- MI???
- Komolyan…
- Na, figyelj, mi itt vagyunk Aps-el a városban, számításaim szerint 23 perc múlva ott vagyunk – és letette.
Nagyon jó… Olyan vagyok, mint egy mosott rongy, alig élek, erre jön a két túlbuzgó barátnőm, hogy még jobban leszívják az agyam. Á, mindegy.
Dolly McDiamond-al egy oviba jártunk, és a suliban is legjobb barátnőm volt Jess után, mert én vele is egy suliba jártam. Az ő legjobb barátnője April Louis, akivel szintén jóba lettem Dolly-nak köszönhetően.
Na, kíváncsi voltam, hogy tényleg huszonhárom percbe telik-e az út, ahogy mondta, tehát megnéztem, mennyi az idő. Tizenegy óra huszonkét perc. Mennyit aludtam?
Visszafeküdtem, mert nagyon álmos voltam, de megint megcsörrent a telefonom. Nem bántam volna, ha Dolly hív fel, hogy mégsem jönnek, de nem az ő neve volt a kijelzőn. Brian hívott.
- Igen? – mondtam álmosan.
- Jó reggelt! Felkeltettelek? – kérdezte aggódva.
- Nem te vagy az első.
- Hogy vagy?
- Voltam már jobban is. Egyébként hogy kerültem haza?
- Hazavittelek motorral.
- De te nem ittál? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem – jött ez egyszerű válasz.
- Kicsit sem?
- A-a – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Hogyhogy? – most már tényleg nem értettem.
- Mert valakinek vezetnie is kellett. Egyébként jól be voltál lőve tegnap… - felnevetett.
- Jézus, mit műveltem? – kaptam a szám elé a kezem.
- Hát… - még jobban röhögött – Az elején még csak pár felestől becsiccsentettél, és elkezdtél nekem papolni a világbékéről – már nagyon nevetett – aztán megittál még párat, és mindegyiknél elordítottad magad, hogy: „Éljen PJ!!!” Erre megszólalt Jess barátnőd, hogy: „Hé, hol a p*csában van az a Parker gyerek?” – mivel PJ valódi neve Parker Jonathan Johnson, és egy nagyon csúnya szót használt - De persze Jess még részegebb volt, mint te. És tudod, mi történt? Jess, a te drága barátnőd belehányt Grant ölébe!
- Jézusom… - fogtam a fejem – És… Én hánytam?
- Nem.
- És még mi volt?
- Hát… Ja, még… Ja, semmi – füllentett (elég rosszul) Brian.
- Na, mondjad csak! – mondtam szigorúan.
- Na, jó. Aztán elvittelek sétálni a kertbe, nehogy többet igyál, és...
- Úristen… Lefeküdtünk? – nagyon megijedtem.
- Ennyire szemétnek tartasz? Hogy lefekszem veled, amíg ilyen kiszolgáltatott állapotban vagy? – a hangjában felháborodás hallatszott.
- Na, ezért csodálkoztam…
- Nem is hagynám, hogy ne emlékezz az elsőre! Egyébként csak annyi volt, hogy a fűben feküdtünk, csókolóztunk és le akartad venni a felsőd.
- És levettem??? – majdnem összeestem a rémülettől.
- Nem hagytam – nyugtatott meg – Nem adhattam meg ezt az örömöt a többi fiúnak. Te csak az enyém vagy!
- Drága vagy.
Csengettek. Röhögést hallottam. Ránéztem az órára: 11:44. Egy perccel jöttek korábban.
- Vendégeim vannak, mennem kell – mondtam Bry-nak. Egy ideje így neveztem. Bry. ♥
- Oké, este várlak a külvárosi fűzfaligetben – és letette.
Mi van? Hol? Mindegy, ezzel majd később foglalkozom.
Odavánszorogtam az ajtóhoz, ahol már vagy hússzor csengettek. Kinyitottam, és megrohamozott négy kéz, ott öleltek, ahol csak tudtak. Dolly a bal, April a jobb fülembe visította:
- Jaj, Brooklyn! Szia Brooklyn! Hogy vagy, Brooklyn? Kajakra berúgtál, Brooklyn?
Leültettem őket, és rájuk parancsoltam, hogy „dugaszolják be a pofájukat”, mert különben nem mondok semmit. Erre a két kis túlbuzgó csitri leült az étkezőasztalhoz, és kisangyalként néztek rám.
Elkezdtem mesélni azokat, amikre emlékeztem, aztán azokat, amiket Brian mondott. Elmeséltem odáig, hogy Jess hányt. Ekkor megszólalt Flóri:
- Nem gondoltam volna ezt Jessica-ról!
- Te már rúgtál be? – kérdeztem Dolly-tól.
- Naná! – mondta, szinte felháborodottan, hogy ez alap, hogy merek ilyet kérdezni.
- Na, látod, pedig csak nyolcadikosok vagytok!
- Hát én már ötödikben berúgtam! – mondta Aps, erre mindketten elröhögték magukat, majd Dolls feltartotta a tenyerét, April meg belecsapott.
- És egyébként kikkel voltál? – kérdezte Dolly, miközben telefonozott. Unta a beszélgetést.
- Hát... Jessy-vel, PJ-vel, tudjátok ő a padtársam... – erre Dolly hangtalanul ezt formálta a szájával April-nek: Blah-balh-blah. Mire én:
- Ja és a pasimmal.
Ekkor Dolly felkapta a fejét, láttam a sajtóéhes tekintetet a szemében, de a csillogása alábbhagyott egy kicsit, és megkérdezte:
- Mond, hogy nem fogtál ki megint egy olyan pasit, mint Brandon Jenkins!
- Hááát, szerintem nem.
Ekkor megszólalt a telefonom. Gyorsan feloldottam az adatzárat, – ami egyébként BrooklynBrianForever volt - és már néztem is mit kaptam. Jess-től jött. Egy video MMS volt, amit egyből mohón meg is néztem két kíváncsi szempárral a hátam mögött. Képek és videó részletek voltak összevágva egy zeneszámra. Valakinek másnaposan is mennyi ideje van az ilyesmire!
Elsők közt felfedeztem a csókolózós képemet Brian-nel, a sok tátott szájjal a háttérben, de nem volt időm sokat szemlélni, mivel egy pillanat után eltűnt a kezemből a telefonom. A hátam mögött felhangzó visításból, pedig arra következtettem, hogy Aps kapta ki a kezemből.
Igazam lett, a telefon April kezében volt, de mindketten bámulták, és visítoztak, meg ugráltak. Ezután odaadta Dolly-nak, aki tovább ugrált egyedül, Aps meg csípőre tette a kezét, és próbált szigorúnak tűnni, csak sajnos elröhögte magát.
- Mióta is van neked bombapasid? – próbálta túlkiabálni Dolly visongását, aki a bőrt tépte az arcáról (?), de hogy hallja a választ, megállt. Ő vigyorogva, piros fejjel nézett rám és a telefonra felváltva, April meg leguggolt előttem, és mosolyogva várta a válaszomat.
- Hát… Ma négy napja.
- Ahhoz képest úgy látom, dúl a love! – vigyorgott Aps.
- Hát, nem akarok köcsög lenni, de dúlna is, ha most nem lennétek itt…
- Aj, cicám, másnaposan nem lehet dugni! Az félremegy! – mondta Dolls, erre April, aki még mindig guggolt, eldőlt a nevetéstől. Dolly nem nevetett, csak beképzelten nézett körül, hogy ő most milyen frappánsat mondott.
- Na, de ki beszélt itt szexről?
Ezen vagy elgondolkoztak, vagy csak ennyi időbe telt, amíg eljutott az agyukig. Mindegy. Aztán, mivel már egy ideje nem volt nevetés (kb. 10 másodperce), ok nélkül rázendítettek.
- Dolores! Fogd be a szád! Na de Brooks! Mi a f*szért nem hívtál azonnal? – kiabálta túl April az ordítozó (-.-’’) Dolly-t. Ő mérges lett, mert utálja, ha így hívják.
Mire végre ŐK végig nézték a videót vagy 100-szor, és mindent elmondtam nekik, elmentek a McDonalds-ba ebédelni, és végre ÉN is végig nézhettem. A Gives you hell című számra mentek sorjában a koccintós, nevetős, medencézős képek. A kedvencem az volt, amin két lány van, mosolyognak, mi meg éppen látszunk hátterében, ahogy Brian derékig kitolja magát a vízből, én lehajolok hozzá, és szájon csókol. Ezt követték a videók. Elhalkult a zene, és a videók track-jét lehetett hallani.  Voltak videók Patric-ékről, Jessy-ről és rólam, ahogy koccintunk, és elüvöltjük magunkat, hogy „ÉLJEN PJ!!!!!”, és volt egy különös videó, amit nem tudtam mire vélni. Nagy része sötét volt, de látszott rajta két emberke a fűben. A videó alatt csak annyit lehetett hallani, hogy „Pszzzt!”, meg hogy „Nézzétek már!”, és mindenki figyelt, hogy mit csinál velem Brian a fűben. A videó következő részében csend van, senki nem szólt egy szót sem, csak figyelik, ahogy Bry fél könyökére támaszkodva csókolózik velem, majd a csendet egy lány hangja töri meg: „ .... meg, történjen már valami!”. És ő is egy nagyon csúnya szót használt. Ezután a videónak vége, még van néhány film medencébe ugráló részeg gimnazistákról, és az összevágásnak ezzel vége.
Ezen a videón egyébként tök cukik voltunk. Egész jól mutatunk együtt. Kit hülyítek, nagyon jól mutatunk együtt! Kíváncsi leszek a holnapra, hogy ki fog emlékezni, és mire. Apropó, össze kéne szednem magam. Holnap suli. És nekem még van egy esti jelenésem a… ööö… külvárosi fűzfaligetben. Brooklyn! Kellett ez neked?
Ezek után beültem egy kádnyi forró vízbe, és bevettem egy Aszpirint, mert a fejfájásom nem akart múlni a másnaposság elleni gyógyszertől. Kellemesen éreztem magam mikor kiszálltam, elrendeztem magam, és még egy fél órát aludni is tudtam, mielőtt eljött a 6 óra. Igaz, Timmy már jóval előtte kivert az ágyból, hogy elújságolja, hogy kapott 3 kakaós csigát. Én már 5:45-kor elindultam, hogy egyáltalán megtaláljam a külvárosi fűzfaligetet. Felszálltam a buszra, és az első megállóban le is szálltam, hogy akkor én most bejárom a külvárost.  De nem kellett sokáig keresnem, mert a hercegem fehér Vespa-val, és két sisakkal várt rám a buszmegállóban. Világoskék szaggatott farmerben volt, fehér rövid ujjú felsőben, és felém tartotta az egyik kezét.
- Szabad? – kérdezte, én pedig elnevettem magam.
- Szabad – mosolyogtam, és megfogtam a kezét. Azt hittem, segít felülni a motorra, de e helyett magához húzott, és megcsókolt. Csak ezután indultunk el. Nem volt hosszú út, max. 5 perces, de nagyon szép környék a külváros, és eleget nézelődtem. Nagyon aranyos, keskeny utcán mentünk végig, ahol kétoldalt magas fák sorakoztak, és nagyon romantikus volt a naplementében motorozni. Aztán megálltunk egy mocsaras náderdőnél, ahol szinte reménytelennek tűnt a táj.
- Gyere, most sétáljunk!
Összekulcsoltuk a kezünket, és elindultunk a mocsár felé.
- Ezt meg kell kerülni, mert mögötte van egy tök jó hely. Nyaranta minden szabadidőmet itt töltöm. Kiskorom óta ismerem ezt a helyet. Te vagy a második nő, akit idehoztam.
Megütközve bámultam rá.
- És… Ki volt az első?
- Hm… Az anyukám – vigyorgott rám bájosan, és ez olyan aranyos volt, hogy én is elmosolyodtam.
Megkerültük a sártengert, és egy fűzfa alatt átbújva egy kicsi liget tárult a szemünk elé. Pici volt, tele fűzfákkal, amik között a lemenő nap csak nehezen tudott utat törni magának, így félhomály volt.  Tovább érve egy tavat pillantottam meg, ami lágyan hullámzott a későnyári szellőtől. Nagyon, nagyon romantikus hely. Az egyetlen zaj, amit hallottunk, az a madarak csicsergése volt, amint készültek, hogy egy melegebb éghajlatú tájra vonuljanak. Leültünk a vízpartra, és én alaposabban szemügyre vettem a környéket. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Brian nagyon kíváncsi a véleményemre, mert fürkészve nézte az arcomat, érdekelte a reakcióm. Azt hiszem, minél tovább bámult, annál elégedettebb volt, mert látszott rajtam, hogy odavagyok a helyért
- Na? – kérdezett rá, pedig tudta, mit fogok mondani. Ránéztem, és azt mondtam:
- Imádom.
Megkönnyebbülten elmosolyodott, és magához húzott. Megpuszilta a homlokom, majd szájon csókolt. Eszméletlenül romantikus ez a hely! Aztán el kezdte mesélni, hogy kiskorában talált rá erre a helyre, amikor az anyukájával sétáltak, és ő elcsatangolt. Már kisfiú fejjel tetszett neki, bár akkor még csak a lego építményeit, és a kisautóit hozta ide. Most, hogy itt ültünk végre elbeszélgethettünk komolyan. Megbeszéltük, hogy nem fog érdekelni, ki mit mond rólunk, és hogy mindent elmondunk egymásnak. Ezt a helyet a mi helyünkké neveztük ki, mivel csak mi ismertük. Mikor előtűntek az első csillagok búcsút intettünk egymásnak, és a búcsúcsók után felszálltam a buszra, ami hazavitt.