Éjszaka egy halott asszony ágyában 22: Hontalanság (1957)

’56 decemberében még reménykedett a falu népe: túl szép volt a pár napig megélt és elveszített szabadság álma és túl szörnyű az új korszak, ami rájuk virradt. Abban a konok meggyőződésben éltek, hogy a világ rendje nem lehet a kommunizmus, annak el kell múlnia törvényszerűleg. A régi korszak, amit már maguk mögött reméltek hagyni, mégis újra visszatért. Igaz, már nem az ávósok terrorizálták őket, hanem az új hatalom, kádár huszárai, a pufajkások érkeztek. Újra kezdődtek a letartóztatások. Elvittek mindenkit, aki csak megszólalt, aki csak szólt a születő kádár-korszak ellen… Elvitték a tanárokat, a papot, a Forradalmi Bizottság tagjait. Napról napra fogyott a remény, napról napra többen törtek meg és „esküdtek” fel az új rendszerre. Mert ugye élni kell… és aki fogékony volt a propagandára, hamar elcsábult. Hiszen Kádár olyannak mutatta magát, aki a forradalom céljait a szovjet érdekszférában akarja elérni, finoman oldalvágott a Rákosi-Gerő klikknek, kis engedményeket tett, az újságok egyre színesebbek lettek, nem hozták vissza a sztálinista címert… és az emberek egymás után vették fel a munkát, hátráltak ki a tiltakozásokból, hagytak fel a szervezkedéssel, még ha az istenadtaiak túl büszkék is voltak ahhoz, hogy felvételüket kérjék a Pártba. Esténként még rendszerellenes vicceket meséltek, szidták Kádárt, hogy megőrizzék a szabadság illúzióját, de már mindenki tudta, hogy nincs remény, az ő életükben már nem takarodnak el a kommunisták. Már alig hallgatták a Szabad Európát, azt mondták, túl „zajos” az adás, de a mélyben más volt: már senki sem hitte el, amit mondtak.
Az egész helyzetről Katának egy régi novella jutott eszébe, amit még fiatalkorában olvasott*. Arról szólt, hogy amikor Pilátus Jézust a tömeg elé állította, és megkérdezte, hogy kit bocsásson szabadon, mindenki Jézust kiáltott, de mégis, a tömeg szava Barabásnak hangzott. Akkor ezt a novellát felháborodottan utasította el, mert, hogy lehet, hogy valaki megmásítsa a Biblia szavait, a legszentebb történetet, de ezekben a napokban újra eszébe jutott. Mintha életre kelt volna a mese: mindenki azt mondta, még hetekkel, hónapokkal az események után, hogy „Ruszkik haza”, „dögöljön meg Kádár”, mégis egyre hangosabb lett az „Éljen!”.
Másokkal együtt a férje is felvette a munkát, újra bejárt dolgozni a városba, mert kellett a pénz, vagy talán csak újra fojtogató volt a falu levegője. Katát már nem érdekelte volna az sem, hogy vajon egyedül él-e ott, van-e valakije. Nem gondolt ebbe bele, de ha mégis: minden hétvégén gondosan készítette össze az ingeket és a fehérneműt, mert mit gondolna róla az a másik nő, milyen háziasszony is ő?



Közben apja napról napra fogyott, gyengült, végül Karácsonyra pár nappal ágynak dőlt. Az orvos, akit csodák csodájára még nem tartóztattak le, ingatta a fejét: nem lehet rajta segíteni, nem akar élni már. Ilyenkor csak a pap segíthet, ő, az orvos, csak a testi nyavalyák doktora.
Az apja csak mozdulatlanul feküdt, meredten nézte a plafont, még ahhoz sem volt ereje, hogy az ablak felé fordítsa a fejét. Kata, ha csak egy perce volt, bement hozzá, megigazította az ágyneműjét, mesélt neki. A kisfiúról, a férjéről, hogy hamarosan hazajön, csak a közlekedés még nem az igazi, a faluról, a napi pletykákat. Sohasem beszélt arról, hogy éppen kit vittek el a héten, nem mesélt a nagypolitikáról, kímélni akarta őt, kímélni akarta magát, mert már gyűlölt mindent, ami túl volt azon a kis világon, amit egykor fel akart építeni, amit már menthetetlenül elveszített. Csak beszélt, mindenfélét és alig várta, hogy az apja szóljon hozzá – de ő mindig néma maradt. Néma és mozdulatlan, mint az Isten. Tehetetlenségében sírni tudott volna, legszívesebben ordítozott volna vele és verte volna, hogy még szüksége van rá, ne menjen el! De már nem tudta volna megmondani, miért is van szüksége az apjára. Mintha valami függőség alakult volna ki benne.
Úgy érezte, mintha az ő bűne lenne, hogy az apja nem akar élni. Ólomsúllyal nehezedett rá minden perc, amit nem vele töltött.
Az ország lassan konszolidálódott, bár egy időben még a falusi fiatalok dacosan mondták, hogy Márciusban Újra Kezdjük, az erdőben, a hegyekben gyűjtögették a fegyvereket, de ez nem volt több gyerekes képzelgésnél. Ilyenkor nagyon örült, hogy a kis Feri Szentandráson tanul, nincs ideje ilyen őrültségekre. November negyedike után a férfiak konokul szakállat kezdtek növeszteni, csendesen folytatni akarták a lázadást, de a reménytelenség és a rendőri zaklatások lassan őket is felőrölték. még azok is borotválkozni kezdtek, akik világéletükben szakállasak voltak.
Véget ért a tél, úgy érezték, 44/45 tele óta még nem volt ilyen kemény a fagy és áthatolhatatlan a sötétség, de egyszer csak véget ért. Eljött a tavasz, ki reménykedve, ki félve nézte a naptárat, hogy hány nap van még hátra a márciusból, de monoton módon fogytak a napok – és nem történt semmi. Kata szégyellte magát, de hálát adott Istennek, amikor elérkezett az április. Lelke mélyén talán még örült is április negyedikének, hogy nem kezdődött semmi újabb, őrült és reménytelen felfordulás.
Az Isten által teremtett világ alapvető törvénye, hogy a buta teremtmények bárhogyan is rontják önsorsukat, hogy az Élet él és élni akar. A hegyoldal kizöldült, a mezők virágba borultak, a kertben és a földeken várta őket a munka. Talán ha nem azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy apja egy sötét szobában haldoklik és kimondatlanul, némán őt várja, talán akkor ő is beengedte volna a szívébe a tavasz örömét.
1957-ben április végére esett a Húsvét, s az új plébános, akiről azt beszélték, őt is büntetésből száműzték Istenadtára, a „fasiszták” közé, végiglátogatta beteg és öreg híveit. A lélek doktora volt, elég volt Kata apjára pillantania, hogy tudja; itt az ideje, hogy feladja az utolsó kenetet. Előtte szólt néhány vigasztaló szót az asszonyokhoz a szentség általános hasznáról, hogy ez nem azt jelenti, hogy a halál jön, csak mint jó keresztény felvértezi magát, bármi lesz is vele Isten szándéka.
A beteg némán tűrte, hogy testét a balzsammal megkenjék, csak mintha az állát szorította volna össze, dacosan hallgatva Isten előtt – de lehet, hogy csak Kata képzelte így. Amikor azonban a pap felszólította a jelenlévőket, hogy együtt mondják el a Miatyánkot, s az ima második felénél az asszonyok is becsatlakoztak, az öregember nem bírta tovább a hallgatást és motyogva, alig hallhatón, de együtt mondta a szent szavakat velük.
És aznap este apja újra megszólalt. Először csak egyszerű szavakat, kérem, köszönöm, de Kata már ezektől is boldog volt. Végül, még Húsvét nyolcadában, amikor kettesben voltak mondatokban kezdett beszélni…
- Bocsáss meg.
- Miért?
- Nem ilyen életet szántam neked.
- Ilyen életet adott Isten. Ahogy mondta, el kell fogadnunk, amit ad.
- Amikor születtél, mindenki azt mondta, balszerencsés nap, balszerencsés élet. De én azt kértem Istentől, hogy pont ellenkezőleg, az, hogy te megszülettél annak a jele legyen, hogy a legnagyobb gyászban is van öröm, hogy minden fájdalom felett győz az igazság.
- Emlékszem apám, kiskoromban soha nem ünnepeltük a születésnapomat.
- Gyászos nap volt, nem lett volna illendő. Kibeszéltek volna minket. És akkor még hittünk a hazában. Akkor még volt haza. Nem sokkal az első születésnapod előtt megfogadtam, hogy amíg nem tesznek igazságot Magyarországnak, addig nem ünneplünk azon a napon. Más világ volt akkor.
- Tudom. De azt a világ már eltűnt. Mintha a folyó sodra vitte volna magával.
- Egy apának nem lenne szabad ilyet mondania, de talán pont ezért téged szerettelek a legjobban. Minden születésnapodon a takarékba pénzt raktam, hogy majd egyszer odaadjam neked, ha valami nagy baj jönne. De mindet elvitte a negyvenötös pénzromlás. Nem tudok rád semmit sem hagyni. Még a házat sem, amiben élünk, azt sem… Fel kell osztani a testvéreid között. Csak anyátokról gondoskodjatok, kérlek.
- Úgy lesz. Anyánkról gondoskodunk és ha kell, kiköltözünk.
- Téged szerettelek a legjobban és mégis, rád nem tudok semmit sem hagyni. Se hazát, se házat, se pénzt… Ráadásul egyedül állsz a világban.
- Nem vagyok egyedül. Van férjem és fiam.
- A férjed bent a városban, legfeljebb néha-néha hazalátogat. A fiad, ha a te véredet örökli, lázadó lesz, nem jön haza Szentandrásról, hívogatja a város. Ha lenne még gyereketek…
- Már nem lesz. Öreg vagyok. Idén leszek harminchét. Ne higgye azt apám, hogy nem akartam. De mikor szültem volna? Alig házasodtunk meg, jött a háború és Ferinek mennie kellett. Tábori lapon nem lehet gyereket csinálni. Aztán ő hadifogságba esett, engem elvittek. Özvegyként éltem majdnem tíz évig. És most is… Talán, amikor hazajött, még szülhettem volna neki egy gyereket. De hova szüljem? A kis szobába, ami jutott nekünk? Kulákok lettünk és majdnem éhen halunk. Erre szüljek neki gyereket? Aztán ennyiben maradtunk. Most meg már kiszáradtam. Csak ez az egy fiam van, s tudom, neki is szűk már a falu. – Kis szünet után az asszony folytatta:
- Azt mondják, a gyerekek nem a szüleikre, hanem a nagyszüleikre ütnek. – Az asszony a lelke mélyén érezte, hogy nem tud vitatkozni azzal, amit az apja a férjéről mondott.
- Úgy legyen. Akkor majd az unokáddal vigyázz, ő fog fellázadni és elszökni innen. És akkor Istenadtán kihal a családunk, hiába a háromszáz év, amióta itt élünk. Isten halálra ítélt minket.
- Még élünk. És apám is él.
- Már nem sokáig, érzem.
Kata az apjára nézett és a halál arcát látta. Csontig soványodott, foltos arcbőre lógott a koponyáján, foltokban ősz borosta nőtt az állán… De legalább a szeme élt. És minden keserűség ellenére vidám volt.
A következő napokban boldogság itatta át az életüket. Nem törődtek azzal, hogy mi van az országban, csak az számított, hogy az édesapja életkedve visszatért. Segítséggel már lassan fel is tudott ülni az ágyában, rádiót hallgatott, vasárnap reggel Feri meg is borotválta.
De az idő könyörtelenül folyt a maga medrében. Húsvét nyolcadára eljött május elseje, Kádár nagygyűlést hívott össze a Hősök terére. Napokkal előtte már mindenki erről beszélt a faluban, természetesen mindenki kijelentette, hogy annak a kutyának a gyűlésére ugyan el nem mennek… Mégis, május elsején még alig pirkadt, egymás után somfordáltak ki az árnyak a kapukon, csendben, Isten és ember előtt osonva, mentek a szomszéd faluba, hogy ott szálljanak csak fel a helyközi buszra. Ezen a napon néma volt a falu, még a hivatalos majálist is megülte a csend.
A majálison felhangosították, a rádiót: a munkásság nagy ünnepéről beszél, hogy az egész ország felsorakozott a munkás-paraszt szövetség mögé, hogy a fasiszta, klerikális reakció felsült… Katáék ott álltak és úgy éreztek, hogy mérget csöpögtetnek rájuk. Senki sem mert megszólalni, de senki sem tapsolt vagy éljenzett: a hallgatásukban volt minden tiltakozás, minden ki nem mondott, de ezerszer megforgatott „nem”.
Este, amikor a majálisról hazatértek, édesapja halott volt. Csak a rádió harsogta még az újabb és újabb hűségnyilatkozatokat.
A hagyatéki eljárás néhány héten belül véget ért, s ahogy apja mondta, a testvérek rátették a házra a kezüket, s Katáéknak költözniük kellett. Talán, ha harcolt volna, akkor maradhatott volna a házban, de nem volt ereje ahhoz, hogy a saját véreivel pereskedjék, inkább összecsomagolt, ahogy a kitelepítés előtt is, s elköltözött egyik rokonukhoz. Úgy látszik, ilyen ez a XX. század: időről időre csomagolni kell és elhagyni az addigi életet. Pár utcára lakott ezentúl, mégis úgy érezte, hogy az egész eddigi életétől búcsúznia kell. Még egyszer beült apja szobájába, odaképzelte, ahogy fekszik és beszélgetett vele szótlanul. És elmondott egy Üdvözlégyet, hálából, hogy az utolsó napokban mosolyogni látta.
Most már valóban hontalan lett.

* Karinthy Frigyes: Barabbás