A Lótuszbimbó illata 14.rész

Nem tudom meddig feküdtem zavaros álmaimmal, meddig rejtegette előlem a valóságot a képzelet, de amikor végleg magamhoz tértem ismeretlen helyen találtam magam. A nyitott ablaknál kellemes levegő áramlott a szobába, a kábulat után jól esett belőle falatozni. Kinéztem az ablakon, a Himalája hegyeit a hó finom hermelinnel borította be. Most sokkal közelebb voltak hozzám, mint eddig bármikor, hidegen néztek le a völgyben elterülő trópusi tájra. Ismerős volt, de mintha másik oldalát mutatta volna felém, a domb oldalán kevesebb a teacserje, több a szikla, meredekebben gurult a ködarab. Az ablak alatt a mélyben sistergő hegyi patak rohant a lejtőn lefelé, a sziklák hátára szökkent dühében, szikrázó cseppekre porlott szét, amit a szivárvány színeivel festett be a völgybe lövellő napsugár. Egy kis fatörzset görgetett maga előtt, az áradás hol elkapta, hol visszataszította, mint egy élő akadályt, a fa makacsul kitartott szándéka mellett. Mintha valami játszott volna a fatörzzsel. Ki tudja mióta és meddig játszanak a természet erői e kis konc birtoklásáért? Vajon szét fog-e mállani, vagy pedig sikerül kiszabadulnia az örvényből, és lerohanni a síkságra a nagy folyóba, a tengerbe, hogy ott oszoljon forgácsaira?
Bent a szoba egyik falát nehéz vörös-fekete brokát függöny borította, másikon a téglafalnál, nagy aranykeretes üvegablak mögött kis helyiségbe lehetett belátni. Magas, legalább két méteres rézüstszerű vázában tűz éget, hosszú lángnyelve szinte a plafonig ért. Mindkét oldalán gyapjúzsinórral összecsomózott lándzsaköteg állt őrt. Előttem az üvegfal alatt két fahasáb feküdt, ugyanúgy mindegyik gyapjúval csomózva, kis réz tál árválkodott közöttük. Sejtelmes hangulatú, titkolózó szoba volt.
Most én is egy fatörzsnek képzeltem magam. De vajon hol lehetek és miféle erő játszik velem?- tettem fel magamnak a kérdést. A válasz hamar megérintett.  Az eddig lomhán csüngő selyemfüggöny szárnyainak suhogása felkavarta körülöttem a levegőt. Könnyű, barna, bársonybőrű kéz ereszkedett vállamra, mályvaszínű ujjak árulkodtak pártfogómról. Apró borsószemek kezdtek futkározni a testem minden részén, ahogy Ashia, Ramija és Jayati anyja felé fordultam. Ugyanaz az a szikra pattant ki a szeméből, mint azon az estén. Most is végigfutott a szemeink között feszülő gyújtószálon a parázs, de most nem hunyt ki, végigperzselt mindkettőnket. Először arcunkat égette, majd ajkaink kinyíltak, mint az ébredő lótuszbimbók, harmatos nedvű szirmaikkal egymásba illeszkedtek és csak szívtuk hosszan, önfeledten egymásból az illatos virágmézet. Amikor már fuldokoltunk tőle, elváltak ajkaink.
- Óh! Kedves európai barátom! Most már tudom, a csók a buja szerelem csábító ördöge, vad táncot jár vörös talárjában, amivel ingerli a szemet, furulyahangjával csiklandozza a fület, illatával bódítja a táguló orrlyukakat, redőivel simogatja a remegő bőrt. Ha a táncban elfárad csak a szenvedélyes ölelkezésben találhat új erőt.
Nem válaszoltam csak hallgattam. Túl voltunk a lelkünket és testünket gyilkoló veszélyen. Az átélt izgalom csak most kezdett tudatossá válni bennünk. A szívem hevesen dobogott, Ashia arcát tenyerébe temette, én is mereven néztem az ablakon kifelé. Nem mertük tekintetünket egymás felé fordítani. A percek ólomlábakon vonszolódtak az idő útján. Örökkévalóságnak tűnt, amíg újra egymásra pillantottunk. Átöleltem a gyönyörű párszi asszony derekát és ezután együtt néztük a síkságon elterülő gyöngyházfényű tavat, megpillantottuk vizében a szerelmesen andalgó vízililiomait, előtte a párszik tündérkertjét, az íriszvirágokkal borított hegyoldalt. Úgy éreztük az óceán tajtékán hánykolódó drágakőben utazunk s most, mint hajósok örömmel tértünk a zúgó vihar után a meghitt kikötöbe. A nap sugarai csókot hintettek körénk a tájra, melyet a szenvedélyünk fertőzött halálra. Megöltük a fájdalmas, bánatos réteket, folyókat, domboldalakat, eddig csak fájdalmasan kértek oltalmat a mennybolttól. Ezután mindent a boldogság, az öröm teremtő ereje alkothat ujjá, friss levegő fésülheti ki a tájból a fonnyadt életet. Szemünkbe szökkent az ezernyi szín, a sárgarigók füttye szólt fülünkben, minden madár ezután majd repülni akar, versenyezni a széllel. Eddig mennyi szomorúság volt bennük, mennyi szétfoszlott álom. Lám most már több lesz az emberi életben is az öröm, mint a fájdalom.
-  A Boldogság tornyában vagyunk, ott a tűz temploma. A családunk emelte e kegyeleti helyet a magas hegyóriásokkal szemben. A hó, jég és a tűz nézi egymást, a gonosz fagyos hideg és a jó, a meleget adó láng harcol a földi halandókért. Aki a tüzet fenntartja, abban növekszik a láng varázsereje. Csak azok léphetik át a Boldogság tornyának kapuját, akik személyesen a tűzben lakozó isten elé járulnak és fahasábjukkal éltetik. A lányom nem ismeri még a történetnek eme titkát. Azt csak a házassága után ismerheti meg, mert lelke akkor hal meg, csak a párszi nő halott lelke éledhet ujjá ebben a toronyban. Az élő lélek, ha ennek lépcsőire lép, megöli a testet. Márpedig csak a test szerelmeskedhet. Most már megértheti, ő nem léphetett a kapun át. De meg kell mondanom azt is, akkor még féltettem a lányomat, most már féltékeny vagyok rá! Kedves európai! Nem tudhatja milyen érzés üvegkalitkában élni. Jöjjön! Menjünk a tűz elé.
Ashia-Bhakti Svindadiari szavaiban a szigorú józanság és a gyengéd kétségbeesés küzdött egymással. Végre megértettem, az ő kengyelfutója járt előttem minden egyes alkalommal, Eshanál és Jayatinál. A zsákokba varrt terroristák feladása és talán bevarrása is, az italomba csempészet gyomorrontó kotyvalék, mind az ő műve.
Májá a süket-néma öreg szolgálója mindenhol ott van ahol úrnője megjelenik, és ahol nem, ott ő intézkedik.
Nem tudtam haragudni Ashiara, és nem is küzdhettem érzései ellen. A lelkem, amit Párvati, a hindu istennő véletlenül egy más istent imádó nő szívébe költöztetett már szilárdan és kényelmesen berendezkedett.
Ashia kérte kövessem és tegyek mindent, úgy ahogy ő. Az üvegfalon keresztül hívogató láng elé járultunk, letérdeltünk a fahasábok és a réztál előtt. Ekkor egy rejtett kis ajtó nyílt a falon, a fahasábokat külön-külön benyújtottuk, a réztál is, remegő kezünkből a túloldalra került. Amíg mélyen meghajoltunk és arcunk a földet érintette, a réztál visszakerült, teli volt hamuval. Ashia kezébe vette, felálltunk és a tűz felé fordultunk. Mint sötétbe burkolózott szellem, tűnt elő túloldalon egy fekete, csuklyás ruhás alak, a fahasábjainkat tűzbe vetette. Felénk fordult, kissé meghajolt, eközben Ashia a fejünket hamuval szórta. Ahogy befejeződött a szertartás és Zarathustra papja hátat fordított, a fekete tükörben megjelent Ashia teljes alakja. A tűz sugarától, nyakában sárgán és kéken szikráztak az aranyláncon lógó apró, opálból készült fehér tojások.
Lám a khási öregasszony, a jósnő igazat szólt.
Budapestről a MOM parkból Indiába, a tezpuri párszi nők Boldogság Tornyába bejutni semmilyen földi szerencse sem elég, csak az Indiában élő istenek összefogása jutathatja be a földi, férfi halandót. Aki csak kevésbé járatos az ottani istenek kerekasztalánál szokott történésekben, az is tudhatja, élethalálharcot vívnak szakadatlanul. Nem tudom milyen más világból érkezhettem, hogy az idők kezdete óta folytatott küzdelmüket kedvemért szüneteltették. Fizetségül nem hálapénzt kérnek az bizonyos.
A szentély üvegfalán keresztül a tűz lángjának hologramja világította csak a helyiséget, vörössárgás színek, mint az assami tea gőzölögtek körülöttünk. A nehéz arannyal átszőtt brokát függöny nem téglafalat takart. Ahogy a selyemszövet szétnyílt Dareiosz lánya - a párszi nők őse - lakosztályának tezpuri mása tűnt elő. Halványkék drágaköböl faragták, égszínkékkel festették, zöldeskékkel töltötték, kristályüveggel osztották. Oszlopok, falak, fürdő, elhúzható paraván, ágyak, fésülködök és minden más, amire szüksége lehetett Stateirának.
Három alabástrom oszlop tartotta a szerelem csarnokát, palakővel burkolták a falakat, a mennyezetet szantálfával ácsolták, a fürdőt márványdobozokból rakták. A szélesen terpeszkedő fülemüle tollas ágy nem alvásra készült, a szerelem szüli majd itt bujaságát, rakoncátlan, fékezhetetlen gyermekét. Üvegharmonika játszotta közte és a fürdő között a csendben, néha felhangzó ünnepi nyitányt. A medencét megtöltő, langyosított tengervízen millió apró olajcsepp először színes gyöngyfüzérekké egyesült, majd a meleg áramlatok pajkos játéka font belőlük színesen csillogó terítőt. Az állványokon, könyöklőkön mindenütt, a szoba sötét rejtekéből született mécsesek lángja világított.
Ahogy Ashia és én beléptünk e másik szentélybe, lenge párszi öltözetünket még a szemérmesség vetkőztette rólunk. Az asszony este úgy fénylett, mint a kék lótusz levele, haja a feketeméh színéhez hasonlított, arca olyan volt, mint a hold, nyaka úgy hajlott, mint a kagyló vonulata, combjai a banánfa törzséhez hasonlítottak. Az izgalom és a vágy lüktetett szívemben, hiszen ilyen nagy, perzsa fürdőkádban még nem fürödtem soha! Az isteni asszony kezét fogva, a márványkő lépcsőn lefelé lépkedve végre ünnepélyesen alámerültünk. A fürdővíz, belemártózkodó testünkre ezután selymes ecsetjével a virágolajat kenegette. Így a vízben már nem a verejték ragacsozott bennünket, hanem testünkön a dombok, völgyek önfeledten siklottak egymáson. Kiemelkedve a habokból mellem fényes mókus szőre, mint a legfinomabb gyapotszálból készült kelme simogatta Ashia duzzadt melleinek bimbóját és érzékenységgel teli udvarát. Felbátorodva, a víz alatt ujjaim is kéjesen kezdtek korcsolyázni, először hasán majd a köldökén, combjainak találkozásánál pedig már kecses piruettekkel gyönyörködtette a szerelmi fészekben rejtőzködőt.
Végre a madártollas szülőágyra kerültünk. Ashia mint a virágos rét illatozott, hasra feküdtem az apró rózsabimbók, a nyíló íriszek, és az árvácskák között. Haját kezemmel hátrasimítottam, először szemeit majd arcát körbecsókolgattam, amikor száját már véresre harapdáltam, éreztem, felborzolódott minden fűszál körülöttem. A gyönyörtől reszkető nő combjai, mint a nyíló lótuszvirág szirmai szétváltak, szerelemisten ernyője kinyílott és megkezdtük első szerelmi csatánkat. Felvonultattam elavult harci szekeremet, róla dárdámmal lendületesen döfködtem, buzogányommal az ellenfelet sűrűn ostoroztam, mikor fáradozni kezdtem, hála a modern technikának egy ágyút is elsütöttem. Ashia megérezte a támadó rohamaim lanyhulását, így fölém kerekedett, combjaival körbekötözött, felhasította mellemen a bőrt, hajamat tépte, csókjainak zaja olyan hangokat hallatott, mint a vízbe csobbanó esőcseppek. A csata végén szemeit behunyta, kezeivel szememet lesimította, arcomat szájával megérintette és nyelvét a számba dugta. Győzelmét kitörő gyönyörrel élvezte. Izgatottan felkiáltott „Ó, te csirkefogó! Most a hatalmamba vagy, tökéletesen legyőztelek a szerelmi csatában”. Ezután mindkettőnk, már csak a virágnyílás vizét érezte. Szánkra a fogolymadár és a galamb hangja szállt.
Ez a gyönyör nem vadászaton, istentiszteleten vagy valamilyen zenei vagy színházi előadáson született meg. Ashia szerint a szerelem tudományában járatos tudós örvendeztette meg, ezért lehetett tökéletesen boldog. Erre szerényen csak annyit válaszoltam: a tudós férfi először végigjátssza a szerelmi előjátékokat és csak azután veszi birtokba az elernyedt, legszebb testű nőt!
Mivel kényszerített, megmutattam sorban a szerelmi előjátékok néhány további hasznos formáját, már a végelgyengülés is környékezett, ekkor azt mondtam neki: most már sok mást nem mutatok, mert ezek nem biztosítanak kellő sikert. Magamban persze azt gondoltam: a mutogatás túl hosszú lenne, a végére pedig bele is halhatnék.
Mindenestre megfogadtam, holnapra az egyik indiai jógi receptje szerint készülők: éjjel fehér lótusz, hatvannapos rizs, tehéntejbe áztatott bab és mézből gyúrt kis gombócokat eszem, utána tehéntejet iszom. Ezután száz nőt is kielégíthetek.
De volt egy bökkenő: honnan vegyek most ilyen régi, avas rizst!