A Lótuszbimbó illata 20.rész

Az új jövevénnyel, a Baptista misszionáriusnővel egykedvűen köszöntöttük egymást mintha nem is ő lett volna az én emberem. Válltáskájából elővette repülőjegyemet, ami egész Budapestig szólt, de nem Kalkuttán, hanem Madraszon keresztül. Kérdőn néztem rá, csak annyit mondott
- Így kényelmesebb lesz az utunk.
- De miért pont Madraszba (ma Chennai-nak hívják) utazunk? Maga nem orosz és nem Goából jött?
- Én? Honnan veszi ezt a maflaságot. A belgiumi Oostendéből érkeztem Madraszba, onnan kerültem néhány hétre Tezpurba. Most én is haza, Európába utazom. Különben is szeretném, ha egy pár órára a Baptisták gyülekezetét szaporítaná a városban, néhány európai ember lelki üdvéért fogunk imádkozni, akik nemrég egy szállodai robbantásnál haltak meg. Igen hálás lennék érte!
- De hát ki volt akkor az a nő, aki Goából érkezett?
- Azt beszélték a misszión, hogy a fiatal lány a folyó partján egy bárkaházban lakott.
Amit most hallottam attól elfehéredtem, mint a fal, az ájulás ugyan nem környékezett, de mivel csak dadogni tudtam volna a meglepetéstől, inkább hosszú ideig a repülőgép ablakán bámultam kifelé. Úgy látszott a rejtélyek hálójából még mindig nem tudtam kibontani magam. Vajon milyen meglepetés ér ott ahova tartok?
- És maga, hogy került most, hazafelé az utamba? – kérdeztem.
- Az úrnő egyik szolgálójának a lánya dolgozott a missziósházban. Rajta keresztül kerültem kapcsolatba a Svindadiari családdal. Amikor Manipurba utaztak akkor kértek meg, hogy a hazautazását intézem én, ha már úgyis Európába készülök. Arra számítottunk, hogy Dimapurból kell elutaznia, onnan pedig csak Madraszon keresztül lehetett a legegyszerűbben Európába jutni.
Ezután már nem kérdezősködtem többet. Madraszban pedig még úgysem jártam, imádkozni meg nem tudok, így hát nem volt nagy ellenemre az útirány. Az időt múlatni újságolvasásba kezdtem.
A „Hindu” az egyik angol nyelvű napilapban világos és egyértelmű bizonyítékát kaptam annak, amivel az Indiában utazgató szembesül, hogy tudniillik két vagy több világ él szimbiózisban ebben az országban. Amerre most én jártam, a „vadkeleten” s talán még máshol is, a házasság igen földbegyökerezett szokásokon alapszik, a nők felvilágosultsága pedig nem kívánatos. Ezzel szemben az újság hirdetési rovatában valami egész másféle gyakorlat honosodott meg. Egy helyűt azt olvastam „Diplomás állami hivatalnok, 27 éves vagyok, biztos állásom van. Diplomás nőt keresek. Hozomány nem akadály…” vagy „Szűz özvegyasszonyt keresek, két gyermekes özvegy férfi vagyok. Kaszt alkaszt nem számít…” Ez már valami!
Tess a missziósnő, akinek végre megtudtam a nevét, látta olvasás közben a mosolyt az arcomon
- Az indus ember számára egyáltalán nem szórakoztatóak a hasonló hirdetések. Sokan kénytelenek lányukat az „érettségin megbukott” fokig tanítatni, ezzel jelentősen csökkenthető a hozomány díja. – mondta igencsak rámpirítva.
Ezután elmagyarázta: a „megbukott” szó itt azt jelenti, hogy az érettségi vizsga szintjéig tanult az illető. A bukott érettségivel, 10000 rúpiával csökkenthető a hozományigény, a hirdetést azonban még mindig a szülők adják fel.
Madrasz felé még igen sok mindent megtudtam az Indiából alaposan felkészült nőtől.
Mire leszállt a repülő úgy éreztem, nem is Assamba jártam, hanem egy másik, a missziósnő által, Indiába szervezett turistakiránduláson vettem részt.
Madrasz egy igen régi település, de a legkevésbé emlékeztet Európára. Tess szerint Szent Tamás is itt folytatott misszionárius tevékenységet, itt is halt mártírhalált. Nevét a tengerparti lakótelep San Thomé őrzi. Ebben a városban alapozta meg Anglia indiai gyarmatát, a Britt Kelet-Indiai társaság itt hozta létre első kereskedő telepét.
Tess azt is mondta, nem sok látnivaló van itt, és az igazat megvallva nincs is sok értelme Madraszba utazni, ha nem látogatjuk meg Mahábalipuramot, ami hatvanegynéhány kilométerre van innen. A Pállava császárok központja volt, mintegy 1200 évvel ezelőtt.
A hosszú, csodálatosan szép tengerparton vettünk ki szobákat az egyik szállodában. Első utunk a hűsítő hullámokhoz vezetett. A baptista nő nem volt szégyellős, bikiniben egész jól mutatott, de figyelmeztetett csak akkor menjek a vízbe, ha nem félek a cápáktól, mert, hogy csak nagyon kevesen mernek itt fürdőzni. Ezek a halak népesítik be az egész partszakaszt.
A cápáknak nem vagyok barátja, csemegéjűk meg pláne nem akarok lenni, így egy nagy sziklarögnél locsoltam magamra a langyos tengervizet. Újdonsült társnőm hosszú ideig magamra hagyott, sokáig barátkozott az Óceán lakóival, már azt hittem a vérszomjas ragadozók ragadták el. Mikor visszatért, leült mellém és csendre intett, egy kis gyíkocskára meg egy csinosszárnyú lepkére mutatott. Fülembe súgta: most gondoljak gyorsan valamire, mert ha a gyíknak sikerül elkapnia a lepkét a kívánságom teljesülni fog. Ez a tigtigi gyík szerencsét hoz. Nemsokára a gyíkocska körülnyalogatta a száját, igen ízletesnek találhatta áldozatát.
A fürdőzés után meglátogattunk egy baptista menedékházat ahol egy dán nőt búcsúztattak, Tess kezembe nyomott egy rózsafüzért
- Legalább ezt morzsolgassa. – mondta.
Amolyan estebéd után megnéztük a császári székhelyet. Egy ZigZag taxi hátsó ülésén, az ablakon néztem a városi slideshowt. A déli tengerparti úton haladva, ami egy nagy sugárút, néhány szép mór stílusú palotát és egy nagy akváriumot láttam. Itt a vállalkozók állítólag együtt úszkálhatnak a cápákkal, csak egy üvegfal választja el a két felet.
Mahábalipura „a hét pagoda városa”, monolit sziklából kifaragott szobrászati remekművek szabadtéri kiállítása. A faragványokat rátháknak, azaz szekereknek nevezik, ezek a szentélyek az istenek járművei voltak. Számomra inkább piramishoz hasonlítottak az építmények, amelyeket mostanság a bengáli öböl sós hullámai is faraghatják. Az egykori képfaragók képzeletének és mesterségbeli tudásának igen megragadó építészeti együttesét mindenkinek a figyelmébe ajánlom.
Visszatérve Madraszba az évezredes szentélyek után, egy sokkal közönségesebb halottasházban - mire a halotti ima véget ért - sikerült lemorzsolnom az összes golyócskát a vékony damil szálról. Ezután reméltem véget érnek szenvedéseim a baptisták között. Könnyű városnézésre beszélt rá barátnőm. Egy darabig gyalogosan folytattuk utunkat Tessel, idegenvezetőként kalauzolt a városban. A bazárban ezt azt vásároltunk, egy fakír is megkörnyékezett bennünket, csak Tess vett tőle valamit. Az egyik helyen tizenéves kislányok tódultak ki az egyik helyi istenség templomából, azután szépen sorba rendeződtek és az úttesten áthaladva, szabályosan leállították a forgalmat. Mikor megemlítettem Tessnek, hogy szerintem a helyi rendőrök sem képesek ilyen mutatványra. Tess csak annyit mondott, ne fitogtassam tájékozatlanságomat, mert az a butaságnak is előhírnöke.
- Ezek a lányok a dévadászi-k, az isteneknek felajánlott templomi lányok. A szüleik nem tudják eltartani őket, s ahelyett, hogy megölnék a lányokat, elküldik a brahminokhoz, hogy a zarándokok testi és lelki vágyait szolgálják. Akik nem érdemlik, és csak a ledér élvezetből kívánják meg törékeny testüket, azok helyett ők hoznak áldozatot a szerelem oltárán.
Ezután igen elszégyelltem magam és kértem a társnőmet, hogy most már engedjen a szállodába, mert igen elfáradtam. Az igen hosszúra nyúlt nap után már éjfél is elmúlt, amikor a bárpultnál egy whiskys pohár mellé fektettem lapjára, a szálloda emblémájával díszített gyufás dobozt, és arra kértem a bárpincért töltse a doboz fedeléig a poharat. Ezután a gyufásdobozt hosszanti élére állítottam végül a rövidebb következett.
- Maga be fog rúgni! – mondta Tess.
- Lehet, de már elegem van Indiából!
A szobánk egymás mellett volt, amikor odaértünk, már éreztem az alkohol hatását. Ilyenkor már igazán bátor voltam a nőkkel. Beakarta csukni előttem az ajtót. Ekkor megkérdeztem
- Eddig pontosan teljesítettem a megbízásait, halotti misékre jártam, imádkoztam, hálát ígért. Mikor kapom meg a fizetségemet?
- Ó, Kedves barátom, mindenki a saját tetteiért felelős. A vállalt munkát nem szakíthatja meg azért, mert javadalmazása késik. Imádkozzék tovább és várja a jutalmat. Ha én nem fizetek, majd fizet az Úr.
Ezután bement a szobájába, s amíg én a szobám ajtaján a kártyolvasó mellett húzogattam a plasztik lapot, addig visszatért és a válltáskáját átadva azt mondta
- Attól az inasféle embertől hallottam, hogy maga kedveli a szarvasbogarakat, vettem egyet a fakírtól. Maga a szentéletű ember szentelte be őket.
Most már tényleg nem volt más kívánságom csak, hogy minél előbb ágyba kerüljek. Mielőtt eloltottam volna az éjjelilámpát a válltáskából kivettem a kis fonott dobozkát, ami már ismerős volt, kinyitottam a fedelét és az ágaskodó csúnya szarvasbogarat a fejemnél a vánkos alá tettem és anyaszült meztelenül ráfeküdve, elaludtam.
Másnap, hazautazásom napján, reggelre nem teljesen tudtam kipihenni magam, csak Európa felé a repülőgépen kerültem olyan állapotba, hogy Tessel beszélgetésbe kezdhettünk.
- Na és árulja el, mi volt a maga kívánsága ott a sziklánál, amikor a gyík bekapta a lepkét? – kérdezte a nő.
- Egy szentelt szarvasbogárra vágytam. És magának?
- Kértem az urat, hogy hálából teljesítse a maga kívánságát.
- Akkor még mindig adósom, mert csak félig teljesült a kívánságom.
- Hogy, értsem ezt!
Ekkor elmeséltem, a Tezpurba utazásom Shillongi kitérőjét, ahol először kerültem meghitt kapcsolatba egy szarvasbogárral. Sokáig jóízűen nevetgéltünk a történeten, míg nem Tess felém fordult és azt mondta
- Most már értem, hogy miért nem teljesült a kívánságának a másik fele.
- Árulja már el nekem is, igen kíváncsi vagyok rá! - kérleltem izgalommal.
- Éjszaka kerestem a kis válltáskámat a szobámban, de nem találtam. Eszembe jutott, hogy magának adtam. Ekkor átmentem magához. Miközben a táskát kerestem észrevettem, hogy a szarvasbogár a mellén mászik, éppen befúrni készülte magát a sűrű, fekete szőrök közé.
- És mit csinált vele?- kérdeztem türelmetlenül.
- Megfogtam és kidobtam az ablakon, nem akartam, hogy magában kárt tegyen, még összeharapdálta volna.
- Szent egek! Ha tudná, mennyire vágytam arra a falánkságra!
A monszun után végre kellemes szellő fújta a repülőt Európa felé.

V É G E