A Lótuszbimbó illata 19.rész

Egész éjjel villámlás és mennydörgés remegtette a földet. Gyakran lecsapott a mennykő. A távoli hegyek ordítva, bőgve visszhangozták az istenek haragját. A vihar körültáncolta az épületet, kegyetlen bosszúval fenyegette a bennélőket. Úgy tűnt itt a végítélet.
Délelőtt, amikor felébredtem a hosszúra nyúlt éjszakai kábulatból, szinte izzott az épület belseje az itt lakók izgatottságától. A csigalépcsőkön le-föl forogtak a szolgálólányok. Magam is igyekeztem utána nézni mi történhetett az emeleten, ahol az én szobám is volt. A galéria baloldali íve felé sodort a kíváncsiság, Ram Svindadiari feleségének lakosztálya volt itt. A fiatalasszony a hátsó szobában, hálószobája ágyán feküdt selyemszárijában, mellette egy színesen hímzett kis selyem zsákocska volt kibontva. Nyakán, mellein, meg akörül, ami éppen látszott, rengeteg lilás folt éktelenkedett. Májá és Mohun, a halott nő szolgálói, és egy orvos közé tülekedtem. Az orvost a szomszédos faluból hozták nemrég lóhalálában, hátha tud segíteni a szerencsétlen fiatal nőn. Az orvos az Ayurvéda tudósa volt, mert hamar megállapította a halál beálltát, és a derékkötőjén függő zacskóból még mindig számolatlanul potyogtak a hámozatlan tökmagok. A halál okáról pedig így nyilatkozott
- Egy kraitkígyó marta halálra. Össze-vissza harapdálta a szerencsétlent, szabályosan élvezkedett rajta.
Kissé szédelegve hagytam el a lakosztályt, hihetetlen, ami történt, gondoltam magamban. Hiszen éjszaka, amikor a fürdőbe mentem még az ágyamba feküdt a bosszúra éhes asszony, kipirulva, részegen a gyönyörtől, ernyedten az azt követő kábulattól. Hogy kerülhetett vissza a hálószobájába, és a kígyót ki ereszthette rá, amit bizonyára nekem szánt? Egy sor, a ház egyik lakójától feltett találós kérdésre nem tudtam a választ. Egyet azonban tudtam, hiába tett meg mindent és hiába próbált meggyőzni: mégsem ö uralkodott a családban, volt valaki, aki fölötte állt.
A szobámba visszatérve az erkélyen kellett szellőztetnem a fejem, miközben lepillantottam a hegyoldalra, sok fegyveres katonát láttam felfelé haladni, néhány lövés is eldördült. Rövidesen vad fegyverropogás hallatszott az épület másik oldaláról.
Egyik pillanatról a másikra felfordult a világ körülöttem. Mire leértem a nagy fogadócsarnokba már az a szomorú hír fogadott, hogy Ramiját lelőtték az indiai hadsereg katonái. A házba belépő tisztet, a család nőtagjai már felsorakozva fogadták, most láttam a mai nap először őket. Nem értettem a hindi nyelven folyó tárgyalásból semmit, ami a katonatiszt és közöttük zajlott.
Később Mohun az inasom közölte velem, hogy mindenkit Dimapurba szállítanak a vizsgálat idejére, de nem kell megijedni, csak szembesítés lesz a tezpuri terroristákkal. Engem a tezpuri rendőrfelügyelő már tisztázott, csak rutin kihallgatás lesz, valószínű onnan haza is utazhatom. Mohun még arra intett, ne próbáljak senki érdekében hazudni a hatóságok előtt, Indiában vagyok, itt a test nem számít, mindent kiszednek az emberből, egyébként is már mindent tudnak.
Visszakísért a szobámba
- Indiában még mindig azt hiszik az emberek, a tanult, az okos is, hogy az üldözés, a szerencsétlenség a legnagyobb áldás, amellyel Isten kitünteti szolgáját, hogy boldogok a mártírok. Pedig csak az emberi butaság és a gonoszság szánta őket e szent hivatásra. Szegény uram! Ö is India vezetője akart lenni, az Isten kiválasztott kedveltje. – keserves fájdalommal törtek ki Mohunból e szavak.
Ezután poggyászomat rendezgettük, készültünk az elutazásra. Megadtam magam a sorsnak, nem tudtam itt Indiában mit tartogatnak még számomra az Istenek. A válasz hamar megérkezett egy magasabb rangú katonatiszt személyében. A halott fiatalember anyjával, Ashiaval hosszas különtárgyalás után közölte a ház lakóival, hogy senkit nem visznek Dimaipurba, a kitűzött célt elérték, a lázadók vezérét megsemmisítették ezzel az akció véget ért. Távoztában még mindenkit óvott a lázadókkal való együttműködéstől. A halott asszonnyal már senki sem törődött. Katonásan körülbelül egy óra leforgása alatt ennyit változott a helyzetem. Örültem neki, most már csak arra vágytam minél előbb elhagyhassam Manipurt. De miként? Amíg ezen töprengtem, megjelent Májá és asszonyához intett. Ashia Svindadiari tezpuri vendéglátóm kérte kövesem, szeretne beszélni velem.
- Kedvesem! Bocsássa meg nekem, hogy ilyen helyzetbe hajszoltam. Nem igazán volt szándékomban. A családi viszály gyakori nálunk s az idegen, aki belekeveredik, nem maradhat ki belőle. Szerettem volna megóvni mindettől, de lehet, hogy túl sok időt töltöttünk el a Boldogság Tornyában. A tűz istene ezt nem bocsátotta meg nekem. De hála neked megtanultam, a fájdalom és az öröm egy tőből fakad. A fájdalomból csírázik ki az igazi öröm. Az anya is fájdalommal hozza világra gyermekét. Elvesztettem őt, de cserébe megkaptam szerelmedet, a legnagyobb dolgot, amit nő kaphat. A porból virág, állat, ember egyaránt keletkezik és egyformán múlik el. A szerelem azonban örök. Ha elhagysz, majd álommá változik s én, ezután is folyton veled lehetek. Ezentúl te fogsz illatozni a frissen szedett virágban, a bogarak zümmögésébe, a madarak énekében. Veled járom majd a sziklás hegyoldalakat, a végtelen erdőket. Megtalállak majd a szellő fuvallataiban, az éjszaka csillagjaiban, a tenger kék vizében. Mert megtaláltam a páromat. Mindennek van párja a világon, és az embernek meg kell keresnie a magához való párt. Nézz fel az égre: a hold éjjel-nappal űzi a földet, az pedig,a mi földanyácskánk, minden reggel repesve várja, hogy felkeljen a nap. Így van ez kedves európai szerelmesem. A mi szerelmünk már örök! Téged szeretlek, egyedül csak téged!
Az illatos rétek fájdalma is benne volt Ashia gyönyörű szerelmi vallomásában, amit még a szenvedély vére sem tudott megfertőzni. Végül ezzel búcsúzott
- Ha a nap utolsó sugarai csókokat hintenek e házra, elhagyjuk ezt a helyet. Visszatérünk Tezpurba, de mi már nem találkozunk többé. Az én Istenem áldása kísérje utadat!
Mellénél összetette két kezét, kissé meghajtotta fejét, kékesen csillogó, fekete, derekáig érő haja hullámzott az arcomba, és a selyemhajszálak egy utolsó simogatással engedtek utamra. Namaskarral én is álmaihoz engedtem.
Amikor szobámba egyedül maradtam, üres fejjel, remegő kézzel, zavaros szemmel kezdtem föl-alá járkálni, s nem tudtam mit tegyek. Ashia szavai minden pillanatban mélyebbre hatoltak belém, mint a tüske, egyre növekvő fájdalommal.
Azt mondják, különösebb fáradság nélkül élhet az ember pusztán gépies cselekvések sorozatából, hiszen mozdulataink többségét ez a gépiesség öntudatlanná teszi. Ugyanez történik Európában az emberekhez fűződő kapcsolatainkban is. Itt a tudatosság fénye csak a cselekvések felszínét világítja meg, a többi, a gyöngéd és észrevétlen, a megszokás sötétjében rejtőzik. Indiában ez másként van, a tudatosságot sötét odúba kényszeríti a számunkra észrevétlen lelki gyöngédség.
Hiába az emberi világunk tele van paradoxonokkal. Az embernek örülnie kellene, hogy körülötte nyugalom honol, senki sem követ el meggondolatlanságot, békésen, kiegyensúlyozottan telnek a napok. A Brahmaputra, akár egy élőlény, lélegzik, sóhajtoz, morog, susog. Úgy érzed, hogy hall téged. Körülötted a föld is él, lélegzik, zöldbe borul, csodálatos virágokat fakaszt, álomba merül, majd fölébred. Úgy érzed, hogy hallod, és ö is hall téged. És az égbolt fölötted is éli a maga tündéréletét, csillagmiriádok járják rajta ünnepi körtáncukat, hol eltűnve, hol előbukkanva a bodros felhők közül, és a hold lassan, fenségesen úszik rajta, és ezerszínű szivárvány íveli át az eget, mintha karjaiba akarná zárni.
Sokáig a hallgatás úgy fogott körül, mint a börtön vasrácsai. Ashia vallomása után úgy éreztem elviselhetetlen ugyan e csönd, számomra most mégis ez volt a legkedvezőbb állapot.
Visszatérve a Brahmaputrához, a Tezpurból való indulás előtt megfordultam és még egy pillantást vetettem a Himalája havas hegycsúcsaira, a lábainál elterülő Tündérkertre, a benne ékeskedő meseházra, és a zöld zsalugáterekre. Ezen árnyékolók sok mindent elrejtettek szemeim elől mostani indiai tartózkodásom alatt, egyikük szárnyai között most is ott láttam azt az ujjnyi, hosszanti rést, amit már érkezésemkor észrevettem. Senki nem kísért ki a kapun, egyedül hagytam el a gyászoló házat, csak Mohun az Oxfordban végzett egykori brahmin - még néhány percig inasom - várt a Bugatti volánjánál. Becsaptam magam után az ajtót és lassan elindultunk.
A hajnali zápor után, a tél előtti utolsó forróságban még gőzölgött a táj. Hirtelen a páragőzön keresztül egyre erősödő hang követte gépkocsinkat, látni nem láttam senkit, de olyan ismerősnek tűnt a kétségbeesett kiáltás
- Európai! Európaiii!
- Álljon meg! – kiáltottam én is Mohunra.
Visszafelé, a ház felé indultam, Jayati szaladt felém, csakúgy hasította maga előtt a sűrű ködfüggönyt. Amikor hozzám ért, nyakamba csimpaszkodott és hosszan lehelte belém a lótuszbimbó finom illatát. Csak keservesen tuszkolta ki a torkán
- Végre!
Nehezen tudtam lefejteni gyenge karjait - mellyel szinte fojtogatni akart - ezután már csak egymás távolodó alakját tarthattuk meg örök emlékül.
A tezpuri repülőtérig kacskaringós út vezetett, úgy éreztem még mindig Damoklész kardja függ fölöttem. Minden egyes kanyarnál féltem, hogy a vékony lófarokszál elszakad és a rákötözött ezüstkard nyakamra hull. A halott nő bosszújától még mindig féltem, legalábbis addig, amíg Indiában vagyok, ugyanis itt nem tudni: a lelke ki másba költözhetett át. A határon túl pedig, már az illetőnek is igazolványra lesz szűksége. Ezzel együtt sajnáltam Ramija feleségét, a nőtársaitól megalázott szerencsétlen nőt, nemrég még én ízlelgettem finom ízű húsát, nemsokára pedig a Malabar Hill keselyűi tépik, szaggatják.
A mások által mondott mesebeli Indiát, én inkább rejtélyesnek tapasztaltam. Most sem igazán tudom, kinek a kengyelfutója járt mindig előttem, hogy nem az enyém az bizonyos, nem az én kényelmemet készítette, hanem más akaratát kényszerítette. Ha sejtéseim nem csalnak most is megelőzött. Ezt abból gondoltam, hogy a repülőjegyemet nem én intéztem, valaki más, és a repülőtéren majd tőle vehetem át. Amikor a repülők zaját meghallottam és a lófarokszálon sem esett kár, megnyugodtam. Mohun bekísért a várócsarnokba, csomagjaimat a kulikra bízta. Észrevettem: noha nem ő utazik, izgatottabb volt, mint én. Valamit vagy elfelejtett, vagy inkább valakit keresett. Ez utóbbinak adtam nagyobb esélyt, amikor feltűnt egy ismerős, a baptista misszionáriusnő. Mohun rám nézett és elbúcsúzott
- Uram, örültem, hogy megismerhettem! India istenei eddig pártfogolták, de mint láthatja, sorsát átadják egy másik mennyből érkezett társuknak. Az örök Istenek kísérjék mindenkor útját! - Namaskar és eltűnt előlem.