A Lótuszbimbó illata 12.rész

A rendőrségről telefonon hívták Eshat, hogy azonnal menjen a teaszárítóba, mert valami rendkívüli dolog történt. A hindu lány kért, kísérjem el, úgyis csak unatkoznék a folyóparton. Kocsiba szálltunk és elrobogtunk. Az üzembe érkezve a felügyelő mindjárt rám támadt - mit keresek itt? Újdonsült barátnőm azonnal megvédett, mondván kísérője vagyok. Azt sem én, sem Esha nem árultuk el, hogy csak azért lehetünk itt, mert Párvati istennő férfiúi lelkemet nem költöztette a boldogság szelleme által megnyitott női szívbe. Arról is mélyen hallgattunk, hogy a rendőrséget is valószínű az istennő rendelte ki.
A szárítóban sok apró halom szárított, rostált tea volt kiszórva szanaszéjjel, felhasított teabálák, teás zsákok egymásra dobálva össze-vissza minden felé.
- Mi történt itt? – kérdezte Esha a szárítóüzem tulajdonosa.
- A három terrorista, akit kerestünk itt rejtőzködtek, három teabálába varrták magukat. A kiszállításra várók között találtuk meg őket. Jól összeböködtük a disznókat. – válaszolta a felügyelő.
- Honnan tudták, hogy itt kellett keresni őket?
- Egy ismeretlen női hang közölte telefonon, hogy hol kutakodjunk.
Eshát még sokáig faggatták, az alkalmazottairól, a biztonsági berendezésekről, a teherautó sofőrök szokásairól és a zsákvarró nőkről. Amikor a száradt tealevelek, a zsákok, bálák és a nyomok is helyükre kerültek, a rendőrök után elindultunk, de mi a Svindadiari birtok vettük az irányt. E különösre sikeredett nap után a házban, Eshaval a hinduk illemtudó módján a namaskarral elköszöntünk egymástól. Ahogy a lépcsősoron felfelé lépkedett még egyszer rám pillantott és azt üzente: milyen kár, hogy mi már kettesben soha nem találkozhatunk.
Mohun az inasom türelmetlenül várt. Amikor beléptem a szobába jól le is teremtett, miért tűntem el olyan gyorsan, hiszen a szokásos reggeli intelmeit sem mondhatta el.
- Azt hittem Uram, már le is tartóztatták? – mondta mosolyogva. Az arcán észrevettem, most először, nem tudta féken tartani szemráncainak ugra-bugráját.
- Tudok már vigyázni magamra, kedves Mohun!
- Én meg azt hiszem, valaki más vigyázott magára!
- Mire gondol?
- Nem mondhatok mást csak azt, hogy ön előtt mindig egy kengyelfutó jár.
- Azt akarja mondani nem is vagyok a magam ura, valaki más előre előkészíti a mozgásomat?
- A mozgását, azt nem, de a helyet ahova tart azt igen. Még mindig nem tanulta meg: Indiában ahova belép ott már minden elrendeztetett, legtöbbször az istenek, ritkán a földi halandók intézkednek.
- Ne beszéljen nekem ilyen sejtelmesen, nem azért jöttem Indiába, hogy mások dajkáljanak. Kicsit nyíltabban is kifejthetné, amit mondani akar.
- Az időt nem lehet sietetni sem lassítani. Az európai embert az idő tartja rabságban, abban vergődik, mint a pocsolyában fuldokló béka. Mi nem láncoljuk le magunkat az óramutatóhoz, hogy az lassabban járjon, mutató ujjunkkal sem tekerjük előre, hogy hamarabb elérjük, amit magunknak akarunk. Mi szabadok vagyunk, úgy isszuk az időt, mint hal a vizet.
Láttam, Mohun gondoskodásából most nem lehet kihúzni a nyílt beszédet, inkább másra tereltem a szót. Vacsorára is készülődvén megkérdeztem tőle
- Azt mondja meg nekem, miért nem fogadott még Ramija anyja?
- Óh, Uram! Hiszen az ő házában van!
- Bemutattak a lányoknak, a személyzetnek, a vendégeknek, megismertem a fákat, madarakat, ismerem a szelek járását, a napsugár is tudja, már reggel hol lel rám, ha simogatni szán! Csak azt nem ismerhetem meg, aki vendégül lát. Nem tartja ezt furcsának az én szolgám?
- Ashia-Bhakti Svindadiari nagyon elfoglalt asszony! Bizonyára önre is szán majd néhány órát. Addig nem is hagyhatná el birtokát, amíg személyesen nem üdvözli önt.
Legyen türelmes, az idő azért itt is sem áll meg, ha ideje lesz eljő. Még annyit mondhatok, eddig egyetlen idegen férfit sem várakoztatott ilyen sokáig. Csak jöttek és mentek. Az úrnőm körültekintő asszony, azt hiszem, csak arról van szó, jobban meg akarja ismerni magát.
- Hogy lehet valakit úgy megismerni, ha nem találkoznak, ha nem hallhatják egymás szavát, ha nem is látják egymást.
- Nem csak az embernek, a kíváncsiságnak is vannak fülei és szemei, ha néha talán bérli is ezeket.
Ezzel be is fejeztük a sejtelmes és rejtvényekkel teli beszélgetésünket.
Vacsora után Ramijával váltottam néhány szót, kértem, hogy a holnapi temetésen való részvételem miatt üzleti ügyeinket ütemezze át, készségesen meg is tette.
Este már hűvös lett, a tornácról néztem, ahogy a lebukó napsugaraktól néha megcsillant a Himalája csúcsainak jégsapkája.
Jayati, aki vacsora közbe végig azzal szekált, hogy feltétlenül beszélnünk kell, most mellém telepedett, Esha kísérte, mint egy széparcú buldog kutya, ők is rátámaszkodtak az oszlopok közti könyöklőre. Ramija húga aztán hozzám fordulva megszólalt
- Azt hiszem holnap sokunknak szomorú nap lesz. Esha elutazik Kolkatába, bánatos lesz maga után. Basir-Shakti Pramatta visszatér Silghatba, anyám sem tudhat többet Európáról. Maga temetésre megy, egyedül hagy.
- Hát kísérjen, el úgy sem vagyok járatos az ilyen szertartásokon.
- Ott lesz magának a goai nő. Vele biztosan jól fogja érezni magát!
- Temetésre megyünk, nem garnisszállóba.
- Megmondaná az meg mi a fene?
- Olyan hely ahova nő és férfi azért megy, hogy egy ágyba feküdjön.
- Ugye mondtam, hogy jól fogja érezni magát!
Nem feszegettem tovább, hogy mi különbség van a halottas ház és a kéjlakás között, inkább megpróbáltam meggyőzni, legyen társam e szomorú eseményen. Végül beleegyezett azzal, hogy temetés után vele tartok és nem a goai nővel.
Ezután egész éjszaka azon tűnődtem, talán mégis Eshanak lesz igaza, aki szerint felbéreltek egy orosz nőt, hogy kielégítse férfiúi vágyaimat?
Sokáig gyötrődtem ezen, arra is gondoltam felkeltem Mohunt, majd ő választ ad a kérdésre. Végül abban maradtam azért az inasom sem lehet olyan okos, hogy az ilyen hirtelen támadt gondolatra és feltett kérdésre azonnal válaszoljon, ezért hagyok neki reggelig időt, addigra biztosan kideríti mi az igazság. Amiatt sem tudtam elaludni, amit a fiatal lánytól már másodszor halottam, tudniillik, hogy Pramatta nagyúr a Silghati rinocérosz újsütetű tulajdonosa, a tőlem hallott európaisággal udvarol az anyjának. Ez az átkozott falloszsimogató, teljesen meggyűlöltet a ház asszonyával. Az én kulcsommal kizár a legbűvösebb zárszerkezetű szobából. Csak egy valami miatt tudtam mégis elaludni, végre megtudtam az Asszony nevét: ASHIA.
Másnap reggel szomorú napra ébredtünk Jayatival. Esha Baradivari és Basir-Shakti Pramatta elutaztak, mi pedig temetésre indultunk Tezpurba. Ugyanabban a kis Tata gépkocsiban ültem, mint tegnap, csak ma másik nő vezetett. A város külső kerületében csoportosultak a temetési szertartásra érkezők. A folyó elsekélyesedő partján még a régmúltban alakították ki az ilyen szomorú események helyszínét. Temetni a hinduk csak szent folyó mentén szoktak, itt minden vízfolyás ilyen, mert a Himalájáról ered és a Brahmaputrába torkollik.
Megérkezésünk után a tolongó tömegben, szemeim lázasan keresték a Baptista misszionárius nőt. Minél előbb szerettem volna valami látható bizonyítékát annak, ki is ő valójában, reggelre ugyanis Mohun az inasom eltűnt, akitől így nem tudhattam meg semmi bizonyosat felőle. Nekem is tolakodnom kellett, hogy észrevegyem. Szegény kis barátnőm sokszor elszakadt tőlem, ilyenkor felé nyújtottam a kezem és rángatva vonszoltam magam után. A kereset nő egy törmelék halmon állt. Világoskék köpeny, a helyi baptisták piros jelképével, feszült rajta. Térdei kikandikáltak alóla, ha felágaskodott, vékony disznóbőrből készült sarut hordott mezítelen, amúgy igen formás lábán. Fején kendőt viselt, úgy volt megkötve, mint ahogy otthon Mari néni a baboskendőt szokta. A sok kis pont, öreg kérdőjelek, halmozott vesszők között olyan volt, mint egy szépen megrajzolt felkiáltójel. Olyan kívánatosan nézett ki, hogy a magyar helyesírást is sutba dobva, olyan helyre is felkiáltójelet tettem volna, ahova csak kettős pont illenék. Még inkább elbizonytalanodtam. Az öltözete baptista, az alakja a goai tengerpartra való. Olyan személyeket kerestem körülötte, akik felekezeti társai lehettek, legfőképpen kopaszodó férfi után kutattam. Új-Zélandon egyszer azt hallottam: a baptista lelkészek mind kopaszok. Csupa bennszülött nő és férfi állta körül, a messzi távolban láttam ugyan egy fehér férfit, de olyan dús haja volt, hogy minden indiai férfi is megirigyelhette volna. Végül arra jutottam, egy orosz származású, baptista egyenruhát viselő goai nő, aki kétség kívül misszionárius, és térítés a feladata. Hogy helybéli, esendő halandók vagy én voltam a célpontja ezt már nem vizsgálhattam a temetési szertartás előre haladt volta miatt. Amikor észrevett leugrott a rakásról, utat tört hozzám, belém karolt és a két nő között „láncra” fűzve, fájdalmasan bámultam a szabadtéri, hindi siralomházban történteket.
A hindi temetési szertartásnak vannak bensőségesebb és nyilvánosabb részei.
A halottat a rendőrök csárpán (alacsony asztal, széknek is használatos) adták át a szülőknek, otthon lefektették a földre, egy teljes éjszakára. Ezután a hindu vallás előírásai szerint megfürdették, leborotválták, az utcai borbély minden egyes szőrszálat eltávolított róla, beburkolták legszebb fehér dhutijába. Gyapottal kitömött szalmakötegre, a halottas hordágyra fektették. Lábujjait szalmával összekötötték, testét nagy fehér lepellel lefedték és virágokkal behintették. A Brahminok így vették át a halottat. Amit a nyilvánosság is láthatott az ez után következett.
A papok vállukon vitték a folyópartra a halott fiút. Ide már nem követhette a rokon asszonynép a halottas menetet, csak otthon sirathatták a megboldogultat.
Az asszonynép itt is sírásra termett, a halott lelke fájdalmukkal és könnyeikkel távozik az űrbe. A menet néha megállt, ilyenkor a hordágyat a földre tették, a fiú szájába nedves rizs szemeket dugtak. Azt tartják, ha a halottban van még élet, a rizsre felneszel és megmozdul. Az istenek is tévedhetnek, lehet, hogy másnak a lelkét ragadták el, tévedésüket a hamvasztásig még jóvátehetik. A hamuvá égett embert már maga Brahmá sem támaszthatja fel.
A folyó parton máglyára emelték a halottas ágyat, a halott fiúról lehúzták a leplet, az egyik Brahmin tehéntrágyát rakott a mellére, hogy a füst illata a szent állatra emlékeztesse a túlvilágban. A másik Brahmin a test kilenc nyílását varázsigéivel tömte be, a bűverőt szent szövegekkel kellet bezárni. A harmadik Brahmin olvasztott vajat cseppentett a halott szemeibe, orrlyukaiba, szájába, köldökére. Ajkaival megérintette, nehogy a varázsszavak elsuhanjanak a nyílások mellett. A jelenlévők ezután rizst szórhattak a halott fiúra. Utoljára az apa lépett a máglyán fekvő fiához és baltával szétloccsantotta a fejét, azért, hogy a lélek legkisebb atomja is utat találjon a mennybe. Nem számított, hogy a robbanáskor a békés lélek már bizonyára elszállt.
Rőzsét raktak a tetemre, a negyedik Brahmin oda lépett és felgyulladt először a szalma, azután fahasábokból rakott máglya és a test elhamvadt. A vallásos részvevők ezután a folyóba mártóztak, volt, aki megfürdött, mások csak megmosakodtak. Egy kis szabad helyen kezeimet én is a vízbe mártottam, hogy megtisztuljak, nem tisztátalanságom, inkább lelkifurdalásomtól.
Mielőtt a folyóba nyúltam, megkérdezte a missziós nővér: hogy tetszet? Szavaiból kiéreztem a morbid humort, az európai érzéketlenséget az effajta rituálé iránt, amivel magam is így voltam. A hinduk temetkezési szokásai látva, azt túl teátrálisnak és brutálisnak tartottam.
Színházi előadáson, a legjobb rendezés és a legkitűnőbb színészi teljesítmény mellett sem nagyon szökik könny a szemembe, ha a máglyahalálhoz érünk. A túlzó színpadi kellékek elhomályosítják az eseményt, a valótlanság érzésével töltik meg szívemet. Európában emberibben, a hinduk istenibben temetnek. Nálunk jobban tiszteljük a testet, Indiában az csak egy papírzacskó, amit egy kézcsapással szét lehet durrantani. A mi felfogásunk szerint a lélek a sajátunk, indusföldön az istenek játékszere.
Egyszer a dunaújvárosi temetőben egy mezőfalvai lány temetésén vettem részt. Semmilyen kapcsolatban nem voltam az elhunyttal, a gyászoló rokonokat fuvaroztam. De mondhatom soha olyan lelki megrázkódtatást - még édesanyám halálakor sem - éltem át, mint akkor. A felravatalozott lány édesanyja úgy siratta el lányát, hogy szinte szívünket is tépte érte. A haláltól sápadt lila arcát a világon a legszebb rózsasziromnak látta, haját, mint a selyemfényű hajnalt simogatta, alakját a saját testének legédesebb gyümölcsének tartotta, sűrűn potyogó, a szeretettől megszentelt könnyeivel a lány haját öntözte. Lányát a világ legszebblányai között a legszebbnek tartotta. Halott lánya egész testét a mérhetetlen fájdalmával dédelgette. Ő tudta: akit mindenkinél jobban szeretet az már nincs többé, soha nem támad fel sem a teste sem a lelke az ö örömére.
A hindu apa a halott fia testét frissen borotváltatta, kicsinosította, földi jóval táplálta, virágokkal feldíszítette, fejét egy fejszecsapással ketté vágta és a testét elégette. Ő tudta: a fia soha nem volt az övé, teste csak a természet alkotmánya volt, lelkét belé pedig az istenek adományozták. A fia testére már nem volt szüksége, a lelke pedig had szálljon az istenek örömére.
Tudom, a két gyászos eseményt nem szabadna összehasonlítani, két gyökeresen eltérő kultúra alkotta. Azt tartják: a világon nincs, még egy olyan hely ahol annyit foglalkoznának a lélekkel, mint Indiában. De azt már nem teszik hozzá: ez a cselekedet a menyben élő isteneké, nem a földi halandóké. Már pedig mi Európában a földön élünk, ezért a lelkünk is emberibb.
Lám, amikor a világban utazunk, nem csak nagyurak leszünk, hanem bölcsebbek is: hol érdemes uralkodnunk. Ezek után nem csoda, ha gyötört a lelkiismeret-furdalás, vajon igazságos vagyok e az indiai apához. A szent folyóba mártózás ezért elengedhetetlen volt.
- Kérem, jöjjön el velem a rendkívüli hálaadásra! - Ezt már a baptista ruhába öltözött nő mondta.
- Köszönöm, most még nem igénylem. Majd legközelebb! – válaszoltam.
- Lám minden ártatlan lénynek el kell pusztulnia. A halálban van a feltámadás. A test meghal, a lélek diadalmasan tovább él.
Ezt is a baptista ruhába öltözött nő mondta és közben elbúcsúztam tőle.
Mielőtt Jayatival elindultunk, megjegyeztem neki
- Na, látja! Ez a nő nem a garnisszállóba, hanem a templomba való, hiszen hallhatta, úgy beszélt, mint a fehér ember istenének szolgája.