A Lótuszbimbó illata 17.rész

Bűnös szégyenérzettel ültem a vacsoraasztalnál. A helyiség amúgy tágas, délben napfényes is volt, falait ugyanaz a sötétre pácolt faburkolat borította, mint a ház legtöbb helyiségét. Az asztal hosszú volt és súlyos, bonyolult faragás díszítette. A tálalószekrény fölötti falon aranykeretes festmény függött. Egy tájkép volt, havas hegycsúcsokat ábrázolt, napfényben fürdő teaültetvénnyel, magas toronyszerű épülettel az előtérben. A tezpuri Boldogság Tornya elevenedett meg előttem.
A vacsoránál fogadásomra megjelent a család valamennyi élő tagja, s gyanítottam, holtjaik lelkei is felettünk lebegtek. Az asztalfőn Ashia anyja ült, nemes tartású, szigorú tekintetű, még mindig igen szép nő volt, akárcsak a lánya. Csak bőre színe tűnt sápadtabbnak, mint, amikor több tejet öntenek a kakaóhoz. Úgy látszott el akar számoltatni azzal, amit a családja nő tagjaival tettem és tenni fogok.
Velem szemben Ashia, a lánya ült, aki most áldozta fel boldogságát családja érdekeiért és jövőjéért. Távolabb unokája, Jayati foglalt helyet, aki most készül mindezt lerombolni a boldogságáért. Mellettem Ram Svindadiari a fiatal férfi, másik unokája helyezkedett el, aki láthatóan feladta eddigi barátságos viselkedését velem szemben, és a számonkérésre készült.
Indiába egy szokványos, bejáratott üzleti ügy miatt utaztam, ehelyett egy párszi család börtönébe kerültem, ahova két nő boldogtalansága juttatott. Úgy véltem a vacsorát, amit most tiszteletemre adtak, különös helyen, rögtönzött bírósági teremben kell elfogyasztanom, a bíró, az áldozatok és az ítéletvégrehajtó jelenlétében. Tanúként csak a lelkiismeretemet idézhetném meg. Elmondhatná, hogy az alkonyodó férfikorban a szív már hevesebben jár, és az agy mozgásban nem mindig párja már.
A bizonyára kitűnő, és jóízű vacsora nem ülte meg a gyomromat, az étvágytalanságot nem hibáztattam, annál inkább férfiúi falánkságomat. Szerencsére senki nem volt bőbeszédű, inkább csak Jayati gyerekes szellemeskedései csigázták hozzátartozói idegeit. Anyjának egyszer rá is kellett szólni: hagyja már a sok ízetlenséget. Az étkezés után a Ramija által amúgy kedvesen kínálgatott whiskyt és hideg Crowe sört is csak nyalogattam, nem mertem a szokásos adagot elfogyasztani. Ilyenkor ugyanis agyam még szívemnél is sebesebben jár, sok bolondságot csinál. Gondolataim annyira lefoglaltak, hogy közben észre sem vettem: Ashia anyjával kettesben maradtam. A teraszon ültünk. Egy darabig mind a ketten az eget néztük, hallgattuk a virágtündérek suhogását, elképzeltük a békák szerelmes ölelkezését és csókolózását.
- Végre megismerhetem! A lányom és a leányunokám is beszéltek önről. Elmondták mennyire vonzódnak magához. Ashia lányom szerelmes lett, Jayati unokám szerelmes lesz. De ne legyen öntelt, nem magába szerelmesedtek bele. Európát szeretik az ön fehér bőrében, kék szemében. Én is így voltam. Néhány emberöltővel előbbi ősünk alapozta meg ezt az érzést. Azóta csak a fehér férfit várjuk, hogy elhozzon nekünk egy másik világot. Bálványimádók között élünk, igaz nekünk is vannak isteneink, de azok igazat szólnak, nem hazudnak. Szerencsétlenebb a páriánál, aki India szülötte, de az apja, anyja hitehagyásának kettős átkát fogja vérében hordozni haláláig, aki megtagadja azt. Ezért aztán mi nők felépítettünk tehetetlenségünkben egy légvárat. Majd utódaim is rájönnek, olyan gyorsan omlik össze, ahogy felépült. De azt vallom: addig legyenek boldogok, amíg lehet. Mindegyikükben ott a jó és a rossz, maga ezek játékszere, nem tehet semmit ellenük. Ha majd itt hagy bennünket, a lányomban már csak álmaiban fog élni. Az meg olyan, mint egy madár, amely vágyódva repül vissza abba a fészekbe, ahol szeretetett talál. Megtartja önt szeretettel, és várni fogja minden éjjel. De maga már sohasem fog visszatérni. Isten majd áldani fogja a várakozásért, e legszebb percekért és azt mondja neki - csak ápold álmaidat, mert a menyben valóra fognak válni. Jayatit nem féltem öntől, az érett férfi szerelme a lenyugodni készülő nap heve. Ezernyi színben tündököl, benne van egész pályafutásának emléke: vágy, öröm, és fájdalom, diadal és csalódás. Teli van lelki gyönyörrel, ez majd elhomályosítja az ifjúság féktelen tombolását. Csak Ramija unokámért aggódom. Ahol nők uralkodnak a házban ott a férfi nyugtalan és bolond is, minden áron meg akar valósítani valamit. Tudja, mi indiai nők csak az idegen férfin keresztül ismerhetjük meg a másik világot. Minden férfiben valami mást vélünk felfedezni Európából, szépségét, műveltségét, összeférhetetlenségét, erejét, vágyát a mindenség felkutatására. Akiről én álmodom annak a férfinek hatalmas volt a szíve, szerinte őt otthonában, Skóciában hiszékenynek tartották, ezért is küldték Indiába. Európában úgy hitték, ahol ennyiféle ember él oda olyan ember kell, akit mindenki be tud csapni, így legalább nem tud igazságot tenni. India függetlensége után olyan helyre került ahol életével fizetett nagylelkűségéért. Kasmírban az afgánok agyonlőtték. Tőlem úgy búcsúzott, most megy kötelességét teljesíteni, szívében nemcsak szülőföldje iránti kötelességét, de az irántam való hűségét is viszi. És ön mit hozott Európából?
- Az életem regényét! A lánya nem sokáig forgatta lapjait, Jayati pedig még bele sem olvasott, így nem tudom mi tetszhetett meg nekik belőle. Hogy nem juthatnak el a könyv következő fejezetéhez az bizonyára fájdalommal tölti el őket. De azt remélem, ez a fájdalom nemesíti lelküket, mint tűz a vasat. Kiolvaszt belőle minden salakot. Fájdalom nélkül nem is tudnának talán élni. Minden öröm, minden nemes érzés a fájdalom méhében született. A rólam őrzött emlékekről jólesően beszélgetnek majd. Az én szomorúságom természetes szövetségesük lesz. A fájdalom és a szerelem rokonok abban, hogy nem tudunk szabadulni tőle. Egymást kísérik, mint az árnyék.
- Maga Európa bölcsességét hozta nekem.
Még jó ideig beszélgettünk, miközben előttünk egy fülemüle telepedett a míves korlátra, nem ijedt meg tőlünk. Nagyobb volt, mint egy dióhéj, rövidke dalba fogott, mintha énekével el akarná mesélni családi boldogságukat.
Ashia anyjával szótlanul mentünk vissza a szobába. Mi is fülemülék voltunk néhány órára.