Mielőtt Silghat település állomására begördült volna a vonat, Ram Svindadiari teaültetvényes vendéglátóm elárulta, azért is utaztunk erre, hogy bemutasson egyik ismerősének, aki megkérte, ha európai vendége lesz, vigye el hozzá, szeretne többet megtudni e földrészről.
Silghat a bengáli mohamedán maharadzsák legtávolabbi őrhelye volt, fontos kereskedelmi összeköttetést biztosított a himalájai népek és Kína felé. Itt helytartójuk a Naváb, az adóbeszedőjük élt, aki teljhatommal irányította a környéket. Uraitól való hatalmas távolság lehetővé tette, hogy a befolyt pénz nagyobb részét megtartsa, és pompás palotát építsen magának. Alattvalói azonban fellázadtak, hiába kért segítséget a Maharadzsától, az nem segített, mondván lopott eleget ahhoz, hogy megvédje magát. A hinduk felgyújtották a palotát, lerombolták, majd köveiből, amit a Brahmaputrában előzőleg tisztára mostak, egy Siva templomot építettek. Az Angolok azonban visszahelyezték a Navábot birtokaira, úgy gondolták, egy olyan helyen ahol a hagyományok és a belőlük sarjadó szokások osztják az igazságot, minél régebbi e törvény őre annál jobb. Ennek a helytartónak leszármazottja, leendő ismerősöm.
A település, ami egykor virágzó város volt, mára lepusztult falu, ahol a házak tetején úgy lehet közlekedni, mint másút az utcán. Egyetlen dolognak köszönheti, hogy még a térképen feltüntetik, nagy üzemanyag töltőállomás működik a folyónál, itt tankolnak a Brahmaputrán közlekedő kiránduló- és más szállítóhajók.
Ramija szerint, barátja semmivel nem törődik, azt sem tudja mekkora a vagyona, mennyi a pénze, teaültetvényeit is ők bérli a folyó innenső és túlsó oldalán. Lakóhelye a Brahmaputra fölé magasodó hegy oldalában van, Angol tervek szerint építették, ezért nem néhány szász, csak néhány tíz szobája van.
Ramiját régi barátság fűzte a Navábhoz, együtt jártak Dakkába egyetemre.
- Sokat jár hozzánk Tezpurba. Először azt hittem a húgom szívét akarja meghódítani, de rájöttem anyám kegyeiért esedezik. Anyámért nem aggódom! Anyám amióta apám meghalt, férfit nem engedett egy yardnál közelebb magához, megfogadta, egyetlen más vallású indi férfi lelke sem furakodhat szíve közelébe. – ezt mondta Ramija.
A húgáról nem beszélt, úgy látszott, érte nem aggódik.
Amikor beléptünk Ramijával és Mohunnal a hatalmas épület kapuján a főszolga fenségnek szólított, alighanem azt hitte a fejedelem barátai nem lehetnek nagyságosak, de kegyelmesek sem. Közölte velünk, ura csak holnap fogadhat bennünket, jelenleg palotán kívül van.
Basir-Shakti Pramatta a vendéglátónk, harmincegynéhány évesnek látszó, nem túl megnyerő külsejű férfi volt, mondhatni a csúnyák szépe. Az ősi Ahon dinasztia vastag, húsos orrát, mélyen, sötétben ülő szemeit örökölte. Alattvalói igazságos és igen jó lelkűnek tartották, ugyanis udvarában az indiai törvények helyett többé-kevésbé Allah ítélkezett, a tolvajnak nem vágták le a karját, csak tenyerét izzó parázsba dugták, amíg el nem gőzölgött belőle a tolvajlás szelleme. Délelőtt ez a férfi fogadott bennünket.
Nagy oszlopos tornácon ültünk le kettesben a Navábbal, Ramija és Mohun a nem távoli teakerteket járták be.
Hortenziák, jázmin bokrok és a nyíló lótuszvirágok fújták friss leheletüket, illatuk megtöltötte a környéket.
Miután megállapodtunk, miként szólíthatjuk egymást, barátságos társalgásba kezdtünk.
Basir nagyúr arról kezdett beszélni, hogy még sohasem járt Dakkánál messzebb, neki jó, amit ősei rá hagytak, kötelessége óvni, gyarapítani. Azt tanították neki, a sok utazás vágyakat szül, a vágyak pedig előbb felkorbácsolják, majd megölik a lelket. Nővérével él együtt, aki leginkább csak a hárem ügyeit intézi, két felesége társaságában.
- A nővéremet most még nem ismerheti meg, reggel korán elutazott Tezpurba, Ramija anyjához sietett. A feleségeimet pedig nem fontos megismernie. Bár szerintem a nővérem már mindent tud magáról, valószínűleg látta is, a feleségeim előtt sem lehet semmi titok, ami a palotában történik. Ha idegen férfi érkezik, a hárem megbolydul, mint egy méhkas. A feleségeim ilyenkor nem fogadnak, minden közeledésemet elhárítják, csak a jövevény kilétével, milyenségével foglalkoznak. Dús e a haja, szép e az arca, magas, alacsony, hosszúak e az ujjai és vajh, mekkora lehet a szerelemhorga. Most, hogy az ön személyében fehér ember érkezett a palotába, legszebb ruhájukba öltöznek. Szegények óráig készülődnek, hogy minél szebbek legyenek. Egyik túl akar tenni a másikon. Az, hogy egy pillantást vethessenek magára, fékezhetetlen izgalomba hozza őket, évtizedek óta ez lesz az egyetlen változatosság életükben.
Basir a Naváb megértő sajnálattal és persze természetességgel beszélt feleségei készülődéséről. Ezután arról kérdeztem, miként lehetséges, hogy az egymástól elzártan élő nők ilyen jó tájékozottak.
Megtudtam: minden asszonynak külön ájá-ja, szolgaszemélyzete van. Az áják között tilos az érintkezés, de ez egyben híd is a megszegés felé. Titokban viszik a híreket egymásnak. Ha egyik feleségét gyakrabban felkeresi, másnap a másik feleségnek már ki kell találnia, miért kap amaz szebb gyűrűt, nyakláncot, meg kell tudnia mi a titka annak az asszonynak, mivel nyerte meg ura tetszését?
Megkérdeztem Basir nagyurat:
- Ha ilyen elzártan él, miért fontos önnek, hogy Európával ismerkedjen?
- Ez az én titkom! A titok féltett kulcs, a legbűvösebb zárat is nyitja!
Ekkor még nem tudtam milyen zárba való lesz a kulcs, amit adok neki. A beszélgetés hátralevő idejében ő kellemes pepe levet kínált nekem jeges gyümölcskarikákkal, én Európából kevertem neki szirupos koktélt, úgy itta, hogy még a turbánsapkáját is le kellett vennie.
- Ne gondolja, hogy Európa a világ rózsakertje. Dolgainkat a tudomány, a mértan irányítja. Európa különös ember típusokat termelt ki, önzés, önfeláldozás, kapzsiság, a gazdagokkal szembeni irigység, felfelé törekvő becsvágy ez mind sajátunk. Szívünket a vágy és a gyűlölet egyszerre fűti, mindig sietünk ismeretlen célok felé, amíg a halál azt nem mondja: elég volt! Amit mi elkezdtünk, gyermekeink majd unokáink folytatják, talán különbek is lesznek nálunk. Így folyik ez a végtelenségig. Európa önöknek egy nagy, színes mesekönyv címe, ahogy nekünk India. Ha beleolvasunk, hiszünk is meg kételkedünk is. Sok történetet van benne, vajon mi érdekli belőle?
Basir-Shakti Pramatta-t a tudomány és a technika egyáltalán nem kötötte le, a tájak, városok képeslapjaira sem volt igazán kíváncsi, annál inkább az európai nő, az udvarlás, a szerelem, a csók, az asszonyi szívek rabságba ejtése érdekelte.
- Ismeri ön a NŐT! – kérdezte.
Nem lett volna illő, nálánál okosabbnak mutatkoznom, látszott rajta e témával kapcsolatos tudatlanság.
- Igen, ismerem a NŐT, mint a megfejthetetlen keresztrejtvényt – válaszoltam.
- És Európában szereti a nő a férjét? – jött az újabb kérdés.
- Igen minden egyszerű nő úgy szereti a férjét, mint az apját. – ment a következő válasz.
Ezután felsorolta más nőkkel való barátságának, kalandjainak történelmi példáit, amit egy háremtulajdonostól megrökönyödéssel hallgattam.
- Én tisztelem a nőt! – vetettem közbe.
- Akkor sok kalandtól eshet így el. – szólt Basir nagyúr.
- Sok nő van, aki beéri egy férfival, s nekem nem kellene egyetlen bélpoklos nő sem.
A nagyúr tovább kérdez:
- Mondja csak, bánhatik az ember a feleségeivel úgy, mint a szeretőivel?
- Hogyne, hogyha ők is akarják. De azt ne gondolja, hogy a feleségek olyanok, mint a szeretők. Ne kínozza magát! Minden tisztességes férfinak néha szüksége van arra, hogy lemosakodjon – egy kis sárral!
- Köszönöm!
Ezután szerelmi kalandjairól pontos adatokat diktált, mintha időt hagyna az adatok lejegyzésére. Közben szerettem volna megszorítani ennek az embernek a kezét, mert tiszteletből szeretőit csak mellükig vetkőztette le. Feleségeiről is kellő tisztelettel beszélt, betegápoló apácáknak tűntek, akiknek legfőbb foglalatosságát abban jelölte meg: naponta többször levágják körmeit.
Nem hitte, hogy nekem soha nem volt szeretőm. Joggal. De, hogy elvegyem lelkesedését e földi bűntől csak ezt meséltem el neki:
- Orgiás éjszakáimon sokszor megtörtént velem, hogy valami mozgott az ágyon. Megragadtam és a szoba közepébe vágtam egy szőrös tömeget, amely örülten visítani kezdett. Ez a szeretőm kiskutyája volt. A nő azt mondta - Ne bántsd, csinálj neki helyet. A kutyáját jobban szerette nálam. Nem sértődtem meg. A falhoz lapultam és mindketten elaludtunk. A szerelmi élet, ha azt szabott áron kapjuk, sokszor abból áll, hogy tanulmányozhatjuk, mennyire szeretik a nők a kiskutyájukat.
Erre fejét vakargatta és témát váltott. Szabadidejében néha írogatott – ahogy mondta - és most hirtelen, híres indiai írók barátjává vált. Csak az zavarta, hogy illetlenül és makacsul ragaszkodnak az élethez, minden dicsőséget magukba szívnak.
- Mit tehet az ember ez ellen? – kérdezte.
- Minden otromba féltékenység nélkül, tiszta szívvel kívánja nekik azt, ami által leginkább betetőzhet pályájuk: a gyors halált. – volt a válaszom.
- Úgy tudom Európában a tehetséges emberek, tűrhető alkotásaikat csak a kiéhezett gyomruknak köszönhetik.
- Ne szomorodjék el. Ezt csak beszélik. Ha alkotói válságát érzi, nem kell mást tennie, mint néhány napon keresztül elfelejteni, ebédelni.
Mikor megmutatta íróasztalának rekeszeiben található kriksz-krakszait, úgy véltem a vasalónőinek adott utasításai hátán is verseket találnák, és eunuchjainak kopasz fejeire is verseket firkál. Nem sok kétségem maradt: azon írók közé tartozott, akik csak pusztítják a papirost.
Kérdései ezután sem igen fogyatkoztak, sokáig, legjobb tudásom szerint válaszoltam.
A nap sugarai már rézsút sütöttek az oszlopos tornácra, és sárgás mezbe öltöztette a palota falait. Ez jel volt a mostani beszélgetés végére. Közeledett az ájtatosság ideje.
A Silghatba érkezésem másnapján, reggel, kiadós eső áztatta a környéket, ami nem ritkaság erre felé. Még reggeli előtt, Mohun az inasom egy khaki színű ruhafélét vett elő a Shillongban beszerzett ruhatáramból és megkért, hogy reggeli után viseljem ezt.
- Mit akar ezzel a munkásruhával? – kérdeztem.
- Uram! Az elefánt hátán ez a legpraktikusabb viselet.
- De én nem szándékozom semmilyen állatnak a hátára ülni!
- A Fenséges Úr, be akarja mutatni tigriseinek. Az pedig itt így szokásos, nehogy a kézfogó túl heves legyen.
- Csak nem tigrisvadászatra megyünk?
- Ó! Nem Uram! Basir nagyúr már este kiadta a parancsot szolgáinak, hogy mostanra kerítsenek elő minden épkézláb elefántot a környékről, a tigrisei elé meg vessenek néhány kecskét. Errefelé nincsenek már nagy szavannák, ahol büszke elefántok és vérszomjas tigrisek kedvükre kószálhatnának. A legtöbb ormányos beteg vagy sánta, az állatmenhelyeken szomorkodnak, a tigrisek pedig elhízottak, lusták és ketrecekben sínylődnek. A Naváb vadasparkjában, néha ha megbecsült nagyúr érkezik, látványos felvonulásokat rendeznek a fenti szereplőkkel, legtöbbször azonban a látogató, tigrisnek csak kihűlt helyét találja a magas lombú fák árnyékában. A kecskéktől böfögő, kiparancsolt jószágok ilyenkor alig várják, hogy valami nyugalmas, kényelmes helyen leheveredjenek. A hajtók állandó noszogatásait, hogy mozduljanak már meg, és kellessék magukat a bicegő elefánt hátán ülők előtt, nem szívlelik, ezért hamar a biztonságos ketreceikbe térnek vissza.
Veszélytelen, ártalmatlan kiruccanás lesz Uram!
Lóháton sem ültem még soha, nemhogy elefánt háton, így meglehetős izgalommal vártam az előttem álló megpróbáltatásokat.
Nagy népünnepély lett a mocsaras, bokros, magasszálú füves „vadászparadicsomban”. Minden mozogni tudó ember eljött, hogy elém kényszerítse a híres bengáli tigrist. Nem tudni melyikünk félt jobban e találkozótól. Az elefántok meglehetősen gyér számban jelentek meg a helyszínen, mindenesetre egyikük igen előkelően volt felöltöztetve. Színes szőttesek, nagy bőrhevederek, fényes csatok, kolompok díszítették. A „trónus” ahova fel kellett emelkednem már szerényebb fatákolmány volt kötelekkel behálózva, egy nagy esernyő nyúlt fölé. Létrát támasztottak a nagytestű állat oldalához, felkászálódtam rajta az ülőhelyemre. Mohun, aki mellettem szorongott, sietősen felhívta a figyelmemet, erősen kapaszkodjam, mert ha azt túlélem, ami most következik, később már nagy baj nem lehet. Ahogy az elefánt feltápászkodott, függőlegesbe lendültem, mintha a ménfőcsanaki búcsú hajóhintájában az átfordulás pillanatában lennék.
Néhány lépés után már felhők felett éreztem magam. Ennél felemelőbb, méltóságteljesebb utazásban még nem volt részem. Ahogy a szarvasbika átfut a réten, fenséges mozdulatai sokáig emlékezetesek a szemnek, de ahogy most éreztem magam, csak arra gondoltam, ennél csodálatosabb dolgot nem hordhat hátán a föld. Kereplők, cintányérok, kürtök és mindenféle általam ismeretlen tárgyakból kibocsátott hangok kíséretében megkezdődött a látványos parádé. Eleinte apró gyíkok, kígyók menekültek a felrugdosott kövek alól, majd megtermett békák merültek előlünk a mély pocsolyákba. Háziállatok rohangáltak megkergülten mindenütt, a magas fűben. A különböző madarak csapatostul repkedtek ide-oda cikázva. Amikor egy fecske raj húzott át felettünk, Mohun megjegyezte: ez nem jó jel, a fecskék, ha magasból a szellemektől jönnek, baljós hírek hordozói. Nagyobb állatnak a híre hamvát sem láttam ameddig a szemem ellátott, egész nyugodtnak éreztem magam. A szafari kezdte megnyerni tetszésemet. Elefántjaink azonban hirtelen prüszkölni, fujtatni kezdtek ormányukkal, füleikkel pedig úgy kavarták a levegőt körülöttem, mintha forgószél kerekedett volna.
Ahogy egy kis meredély széléhez értünk, hirtelen, váratlanul egy rinocérosz tűnt fel alattunk. A rövid emelkedőn gyorsan közeledett, egy kisebb, fiatalabb elefánt nyomult elő mögülünk, hajtója nagyokat rugdosott a füle mögé. Az orrszarvú egyenesen neki rontott, nagyokat taszított rajta, a meredélyen oldalra bukott és legurult rajta hajtójával együtt. Nagy felfordulás vette kezdetét, sokan a rinocérosz után vetették magukat, mások a szerencsétlen elefánt és utasa segítségére siettek. Mind később kiderült egyiküknek sem esett semmi baja. Kiadós zápor közepette ért véget kalandozásom Silghat vadonjában, anélkül hogy a híres bengáli tigrisnek kihűlt helyét is láttam volna.
A palotába érkezésünk után hatalmas csődület lepte el a több futballpályányi udvart. Basir-Shakti Pramatta a fenséges úr megparancsolta valamennyi alattvalójának, haladéktalanul jelenjenek meg színe előtt és adjanak magyarázatott miként volt lehetséges, hogy a letunyított tigrisek helyett egy megvadított rinocérosz jelent meg Allah vendége előtt. Sokáig rikácsoltak a felügyelői, mindenféle eredmény nélkül. Amikor Basir felajánlotta, hogy egy törött farkú tehenet is elvihet a rejtvény megoldója, egy fiatal nő lépett elő. Elmondta, az ura egy mutatványostól kapta az orrszarvút már szinte kimúlt állapotban, akit csak hátráltatott volna utazgatásaiban a döglödő állat. Egy rúpiát is kaptak, ha eltüntetik. Azt gondolták a bőréből majd sok hasznos holmi készíthető. A cirkuszi ember távozása után azonban a vadállat házuk előtt meggondolta magát és feltápászkodott, a férj alig tudta a sebtében felállított karámba terelni. Hamarosan egész otthonosan érezte magát, és nekik is sikerült megbarátkozniuk vele. Amikor most megparancsolták mindenkinek, hogy minden helybéli állatott tereljenek ki a „vadonba”, a férje is kiengedte a rinocéroszt. Sajnálkozva mondta a nő, ők nem tehetnek róla, hogy a fehér ember szaga megvadította a szerencsétlent. A nő sokáig siránkozott, csókolgatta a nagyúr lábát.
Végül a fenséges úr igen kegyes volt az orrszarvú gazdájához, elrendelte: az állatott azonnal fogják be, a parasztnál sebtében felállított karám helyett az ő vadasházában helyezzék el, a törött farkú tehén mellé pedig egy kivénhedt kecskét is adjanak alattvalójának.
Nemsokára minden elcsendesült, mindenki megelégedetten vette tudomásul, ami történt. Basirt büszkeség töltötte el, hogy a tigrisei mellett egy rinocéroszra is szert tett, én megelégedtem azzal, hogy túléltem az első tigrisvadászatomat, a tigrisek hálálkodhattak, hogy békén maradhattak. De a legnagyobb elégtétel a rinocéroszt érte, ezután úribb megbízásoknak fog eleget tenni.
