A Lótuszbimbó illata 10.rész

A Silghati kikötöbe a helybéliek népes csoportja is elkisért. Még mindig azt találgatták, ki lehetek. Egyesek híres vadásznak véltek, aki új fegyvert jött kipróbálni, mivel hogy semmilyen puskát nem láttak nálam. Mások úgy gondolták csak a fehérre mázolt képű bengáli hindu mutatványos vagyok, aki újra eljött felkutatni feltámadt rinocéroszát. A nők között az terjedt el, hogy asszonyok szakavatott gyógyítója vagyok, ráadásul kiváló zenész is, mert akinek ilyen szép hosszú ujjai vannak az csak nőgyógyász és szítár művész lehet. Az állatok földre szállt szellemének is tartottak, úgy látták a hőséget bírom, nem izzadok, a ruhám nem poros, árnyékot nem vetek és a taknyos elefántot jöttem megbüntetni. Ezt abból következtették, hogy környékükön még nem fordult elő, hogy egy orrszarvú földöntsön egy elefántot.
Hiába az ember nem csak saját szemével lát, ami ezen kívül esik, azt saját formájára alakítja, feldíszíti képzeletének színeivel. Minden ember a maga képmására teremti istenét.
Engem azonban az foglalkoztatott legjobban, mi lesz a fenséges úr feleségeivel, akik hiába készülődtek a találkára, nem láthattak?
Basir-Shakti Pramatta a környék Navábja, fenséges ura, azonban búcsúzáskor megnyugtatott
- Emiatt ne fájjon a feje! A szolgálólányaik látták és ez elég, olyan képet festenek magáról asszonyuknak, mint amilyent a legjobb dakkai arcképmásoló sem készítene. Ott lesz álmaikban minden éjjel. Bezzeg engem sajnálhatna, kénytelen leszek, titokban a hindu istennek áldozni, sokszor kell majd füstölőt égetnem Siva előtt és simogatnom falloszát, hogy feleségeimből távozzon az ön szelleme.
Ezután megnyugodva szálltam hajóra Ram Svindadiari-val és Mohunnal. Egy teaszállító bárkával hajókáztunk a Tezpuri kikötőbe. Itt egy világoskék-ezüstszürke Bugatti várakozott. Régi oldtimer volt, cabriole, a vászontető éppen felhúzva rajta. Már messziről láttam egy nő állt a nagy sárhányónak támaszkodva. Amikor oda értünk Ramijával megérintették egymás homlokát, a felesége volt. A kölcsönös üdvözlések után beszálltunk és elindultunk a hegygerincen felfelé.
Eleinte lassan emelkedett az autóút, a levegő gyorsan hűlt. Indiában először kezdtem fázni, a Himalája felöl havas szellő fújdogált. Kacskaringózott az út jobbra-balra, hatalmas deodárok nyúltak az egekbe, róluk majmok diókat dobáltak kocsinkra. Az idő közben napos, melegre fordult, az esőfelhők is elvonultak. Az egyik kanyar után, lassan ereszkedni kezdett az út, lankás domboldalhoz értünk. Nagy vöröscserepes háztető bújt ki a meredély alól. Szemben a Himalája hófödte szirtjei keretezték a tájat. Felejthetetlen látvány tárult elém.
A birtokra érve európai stílusú ház előtt álltunk meg, a négyszögletes kastélyszerű épületet kis, zöld zsalugáteres ablakok díszítették. Szinte mind becsukva, csak az egyiknél láttam ujjnyi rést hagyva. A bejáratnál egy idősebb lány és egy fiatalabb nő fogadott bennünket, seregnyi szolga előtt. Indiai nők esetében illik pontosan fogalmazni, noha sokszor semmi különbség nincs köztük, legalábbis sorsukat illetően. A fiatalabb, zöld színű száriban, kecses ékszerekkel a nyakában, fülében, orrában, az idősebb, rövid sötétkék rövidnadrágban, világoskék rövidujju blúzban, edzőcipőben. A fiatalabb a szokásos hindi köszöntéssel üdvözölt, illendően én is kezeimet mellemnél összeérintettem és meghajoltam. Az idősebb azonban irgalmatlanul kényelmetlen helyzetbe hozott, karját előre nyújtotta felém, kézfejét kissé megbillentette, a dámák jellegzetes kézcsókra utaló kézmozdulatával üdvözölt. A fejem vöröslött, mint a lehunyni készülő nap korongja, az izzadság, mint a Niagara, ömlött arcomra, orromon és fülemen a tétovaság füstje gőzölgött, mint a vulkáni kürtő. Mit tegyek? Hirtelen ez villant át az agyamon. Indiában nőt csókkal illetni, akár a kezén is, halálos bűn, az üdvözlését nem elfogadni, kétszeresen is az. Végül, mint férfi a férfival, kezet fogtam vele, izgalmamban nem találtam más kiutat. Talán kissé jobban megszoríthattam kezét, mert, ahogy Mohunnal a házba beléptünk csintalan kacagás hallatszott mögülünk, a két „lánynő” egymás kezét szorongatta és serteperte pillantásokat szórtak felém.
Kényelmes lakosztályomban igyekeztem otthonosan berendezkedni, aprólékosan megnéztem mindent, ízlésesen, férfinak berendezett szoba volt, tágas fürdőszobával, gardróbbal. A falon nagymintás selyem tapéta feszült, zöldes-sárgás színét a vadon és a napsugár keverte. Látszott, hogy hozzá értő kezek irányították lakhelyem előkészítését.
Amíg én kellemes fürdőt vettem, Mohun, az általa összeállított ruhatáramat rendezgette. Kissé tanácstalan voltam, utazóruhám után vajon mit illik majd felvennem. Nem váratlanul, inasom vászon rövidnadrágot, pamut cipőt és egy rövidujju tarkabarka, színes inget erőltetett rám. Pálmafák, kék tenger, ugráló delfinek, szikrázó napsütés mind egyben az ingen, samoai utazásom emléke.
- Uram! A fiatal hölgyek már üzentek magáért. Ideje elkészülnie!
A nagy földszinti hallban, tömött, fénylő bőrgarnitúrán nevetgéltek a lányok, ahogy megláttak még inkább erőt vett rajtuk a vidámság. Két oldalt a hosszúnadrágtól lekoptatott, szőrös, futballista lábaimat bámulták, mélyen kigombolt inggallérom alól kibukkanó, őszülő szőrös mellemet fürkészték. A jókedv, ami a ház belsejét elárasztotta, résnyire megnyitotta a galéria ajtóit is, kíváncsi tekinteteknek. Csak egy sötétbarna, vaskos teakfa ajtó maradt csukva, ez uralta a galéria teljes baloldalát.
Bemutatkoztunk egymásnak, a száris Jayati és a rövidnadrágos Esha kituszkoltak a parkba. Ott Esha Baradivari rögtön belém karolt és rohant velem a lakóépület mögé, Jayati Svindadiari, Ramija húga tartózkodóan sietett utánunk. Az enyhe domboldalon, lépcsősorokon leugrálva, kellemes parkba értünk, ahol újabb épületek, úszómedencék a Himalája csúcsai felé terpeszkedtek.
A nap hátralévő, világosabb részét a lányok csacsogása közepette töltöttem. Mivel nem igazán beszéltek jól angolul legalább is Jayati, és ezért gyakran valamilyen hindi nyelvre váltottak, sokszor nem tudtam rajtam nevetnek vagy valami máson.
A szobámba visszatérve kissé indulatosan inasomra is támadtam
- Mohun, maga tisztára nevetségessé tett ebben a maskarában!
- Téved Uram! Az indiai nők bánatosak és szomorúak, mosoly nem hagyja el szájukat. Nálunk csak az a nő nevet, akit megérintett a boldogság szelleme, nagyon ritkán és olyan nőkkel egyezkedik akiknek Párvati istennő megnyitotta a szívüket. Az ön lelkét kérte cserébe. Hogy melyikük szívébe költözteti, azt majd az istennő dönti el.
Ha családhoz vendég érkezik Indiában, pompás ünnepséget rendeznek tiszteletére, ami amolyan társasági összejövetelé alakul. Az indiai kultúra megannyi ágát felvonultatják, ének, zene, tánc, gasztronómia, vallás, politika dicsekszik magával ilyenkor. A meghívottak, asszonyok, lányok, férfiak, indik és más világból érkezettek, divatos, estélyi ruhákban, szmokingokban, gyönyörű szárikba jelennek meg. Kirándulásokat, teniszjátszmákat, golfot, kártya partikat beszélnek meg másnap délutánra. Parkok, ligetek fái alatt flörtök is szövődnek. Ilyenkor minden vidámnak és gondtalannak tűnik. A fogadást nem feltétlenül a megérkezés napján tartják, csak amikor az előkészületek megtörténtek és maga a vendég is készen áll a bemutatkozásra. Itt ugyanis az a szokás, hogy a vendég rövid beszédet mond, nem tósztot. A mondókáját nagy figyelemmel és körültekintéssel kell összeállítania, mert a meghívottak között megannyi vallású, pártállású, ízlésű és érdeklődésű ember van. Ortodoxok és szabadelvűek gyülekeznek a vendégváró asztal körül. A beszéd amolyan vizsgamunka is egyben, a kényes hallgatóság ez alapján formál véleményt arról, kivel is ült egy asztalhoz.
Tezpur az assami teakultúra egyik fellegvára, teaültetvények, szárítók, feldolgozók, kutató laboratóriumok hálózzák be a környéket. A tulajdonosok leginkább részvénytársaságok, akiknek a tagjai nem is nagyon ismertek. Az ültetvények elkülönülnek egymástól, egyedi infrastruktúrájuk van, teljesen önellátók. Csak néhány olyan birtok található, ami családi kézben van, és nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ezek egyike a Svindadiari család ültetvénye. Csak ezek a tulajdonosok élnek birtokukon, a többiek szétszóródva a világban. Megbízottaik, az üzemvezetők, a felügyelők – fehérek és bennszülöttek - valamint családtagjaik azonban Tezpur környéki házaikban laknak. Igen jó módú, megbecsült emberekről van szó. Ezeken kívül a világ minden tájáról, ahol a tea kultúra él és virul, kereskedőházak megbízottai lepik el várost és környékét. Ebből a népes seregletből kerülnek ki a gyakori vendéglátások és társasági összejövetelek tagjai.
Kora reggeltől az esti beszédemre készültem, az egész napot erre szántam, semmiképpen nem akartam megbukni a vizsgán. Reggelinél azonban Jayati és Esha keresztülhúzták számításomat, kérleltek, hogy tartsak velük teniszezni. Mikor megemlítettem nekik, hogy nem tudok teniszezni, csak annyit mondtak
- Nem számít, csak ne azt borzalmas inget vegye magára.
A medencék alatti domboldalon, egy teniszpályán már ütögettek a lányok, amikor odaértem. Leültem egy fonott székre és elnéztem Párvati istennő kiszemeltjeit. Mind a kettő szép indiai nő volt, Jayati a nyugodtabb megfontoltabb játékos, nagy ívben, méltóságteljesen ütötte a labdát. Esha lendületes fonákokkal és tenyeresekkel operált, rövid, gyors, nyeset labdái gyakran hálót fogtak. A hosszú adogatásokat nehezen futotta be, kicsit bicegett ilyenkor. Amikor megunták egymást, velem játszadoztak. A külső szemlélő nem tudom mit gondolhatott, ha balkezes játékomat látta, egyszer mintha légycsapó lett volna a kezemben, máskor mintha lepkehálóval futkostam volna ide-oda. A két lány alaposan kimerített délelőtt, így jól esett az ebéd utáni pihenő.
Az estére némi izgalommal készültem, a műsoros fellépésektől már régen elszoktam, váratlan helyzetekben az agyam is néha cserbenhagyott, ezért egy kis itallal frissítettem magam. Mohun igen aprólékosan felöltöztetett, minden részletre figyelt, én csak a samoai feketegyöngy nyakkendőtűmhöz ragaszkodtam. A szmokingra vonatkozó szabályok közül a „Black Tie” itt nem volt használatos, így kicsit szabadabban, választékosabban öltözhettem.
A meghívottak már mind az igen termetes, hosszan elnyúló asztal körül társalogtak, mikor Ramija és felesége között beléptem a terembe. Néhány kedveskedő szóval bemutatott majd én is a társalkodók közé vegyültem.  Láthatóan nem csak rám várakoztak, mert az asztalhoz ezután sem merészkedett senki. A kedélyes beszélgetéseket, hirtelen a helyezkedő mozgolódás váltotta fel. A nehéz teakfa ajtó kinyílt és szárnyai között egy nő jelent meg, méltóságteljesen közeledett az asztalfőhöz. Piros-fekete, arannyal dúsan át szőtt selyemszáriba öltöztetette testét, hollófekete, dús haja hullámosan hullott le a derekáig. Kissé duzzadt ajkai közül fehér gyöngyfogai villantak elő. Nagy, éjfekete szemei tejfolyóban úsztak. Barna, bársonyos bőrét, nyakán, filigrán súlyú, légiesen áttört, széles, aranycsipkés nyaklánc díszítette, körben vékony láncok lógtak le róla, bennük, tojás formájú foglalatban, fehér opálkövekkel. A fényben megcsillanva, a fehér tojások, sárga és rózsaszínű sugarakat szórtak a szemembe. Mint a fekete éjbe a villám, úgy hasított belém Ramija anyjának megjelenése. Minden mozdulatában az elegancia, a párszik évszázados büszkeségét hangsúlyozta. Amikor elfoglalta helyét, karját kinyújtotta felém. Ekkor kis harangjátékot játszottak rajta az aranyból és rubinból készült karperecek, finom ujjain arany gyűrűk karikáztak. Kagyló formájú tenyerét és papirusz vékony körmei helyét mályvaszínű hennával festett, kacskaringós párszi motívumok díszítették. Jobbján, a székre mutatott.
Mialatt elfoglaltuk helyeinket egy villanás alatt eldöntöttem, beszéd ide, felkészülés oda, a megtervezett beszédemet nem mondom el, az a páváskodóknak szólt a piszkos, babonáktól romlott India felvirágoztatásáról. Most azonban megjelent mellettem egy másik India, fenséges, szépségekben nem fukarkodó, kincseivel kápráztató. Már kivirágzott anyai alakjából sugárzott a mindentudás gondossága.
Csak egy dolog foglalkoztatott: hogyan szóljak a földre szállt istennőnek?
Amikor rám koppintott a láthatatlan ceremónia mester, felálltam és
- Amióta Indiába érkeztem most láttam először a mályvaujjú hajnalt felkelni ágyából. Az éj sátrának fekete függönyeit lassan tolta szét. Hideg fényt fújt a selyemre, amelyről csillagok hullottak le, és leomlott az ágy súlyos baldachinja is. A barna kezével csókot intett a búcsúzó éjnek, aki mint óriási rabszolga szégyenkezve vonult vissza a tündérlány láttára. De a rabszolga szíve egész nap vágyódik utána, és éjszakára újra elrabolja. Vajon a hajnalpirkadás, a mályvaujjú tündér, vagy az éjszaka a fekete rabszolga sejtelmesebb e Indiában!
Vallomásom további részét is igyekeztem költőies hasonlatokkal megtűzdelni, mert úgy éreztem, e kristályterembe ez illik. Ehhez azonban folyton nyomkodnom kellet agyamban a kereső gombját, hogy múltbeli olvasmányaimat kilistázza, amiből kilopkodhattam mondandómat. Hogy ki mit értett belőle az egyáltalán nem érdekelt, ugyanis csak egy valakinek szántam szavaimat. Néha arra merészkedtem, hogy szemem sarkából lestem Ramija anyját, de ö mereven vetette tekintetét a hatalmas, szemközti üvegablakon keresztül a Himalája havas bérceire. Olyan szilárdnak tűnt, mint a hegyóriás jégsapkája. Rám véletlenül sem nézet. Amikor már magam is megelégeltem az ömlengést, befejeztem szónoklatomat és lassan a hatásvadász leshelyemre ültem. Ekkor a párszi nő felém fordult, fekete csillámporba mártott szemhéjait, mint a sötétítő selyemvásznat, lassan felhúzta és kitárulkozó, hatalmas feketegyöngy szemeivel rám pillantott. A szivárványos szemgolyóból szikra pattant és a szemeinket összekötő kanóc tüzet fogott. A parázs gyorsan végigfutott rajta, majd a pillantás szála megszűnt. Felállt és amilyen méltóságteljesen megjelent, ugyan úgy eltűnt a teakfa ajtó szárnyain, léptei nyomán, a lótuszmag is kicsírázott.
A történtek után a nehéz, fűszeres ételekhez nem fülöt a fogam, csak egy kis pörköltszerű húst válogattam magamnak a folyékony léből. Ezután a vacsora, amely inkább csak a feldíszítet asztallal hivalkodott, hamar magába fulladt. A társaság mozgolódni kezdett, kis csoportok alakultak és a terasz közepére vonultak. Hangverseny vette kezdetét. A zenészek faragott székeken ültek, különböző húros hangszerek, fuvolák, pásztorsípok szólaltak meg. Eleinte a hangolás sértette füleimet, majd rázendített a banda. Olyanok voltak, mint egy cigánybanda azzal a különbséggel, hogy a mi cigányaink szmokingban játszanak, ők meg színes dhutikban. A hangszerek ugyanazokat a dallamokat sírták a sárguló, késő délutánba, csak a dob tartotta egybe őket, hol szünetet parancsolt, hol egyedül kopogott. Különös az indiai zene, amikor az ember azt várná, hogy most kezdődik a melódia, akkor hagyják abba. Úgy tűnt mindent csak a közepéig játszanak el, a naplementéig kellett várnom a végükre.
A zenészek előtt sötétbőrű lányok kezdtek táncba, egyedül testükön világított a ruha a szürkületben. Indiában, legalább is a folklór táncokban, elképzelhetetlen, hogy férfi és nő együtt táncoljon, a férfi keze nem érintheti a nő derekát. Szerintük ez durva érzékiség lenne.
Az indiai művészet ezután félrevonult és világiasabb zenekar jelent meg az alkalmi pódiumon. A hangszerek nyöszörgés helyett lendületes taktusokkal és melódiákban úszó dallamokkal hívogatták a párokat. Előbb azonban mindenkit, egyenként egy különterembe tessékeltek. Itt mindenféle álarcból, egyet, tetszés szerint választani kellett és csak ezután térhettünk vissza a „parkettra”. A jelenlevő külföldiek most megmutatták: tánc a lelke mindennek! Én nem osztom e felületes megállapítást, ennek megfelelően igyekeztem a jelmeztárból kölcsönzött, dús szakállú és fülem cimpájáig érő bajuszú papírmasé mögé rejtőzni. Nem akartam, hogy véletlenül is kedvet kapjon valaki táncba vinni. De itt nem díjazták azt, aki hiú ábrándokat kerget, annál inkább engem. Először egy kínai férfiálarcot viselő, majd egy bajadérfejű igencsak táncoslábú nő forgatott. Egy idő után, a bozontos szakáll alatt arcomról kezdett patakzani a veríték, a nyakkendővel elgátolt ingnyakon már átbukott a sós víz, de én csak tehetetlenül vergődtem a bajadér karjaiban.
Szerencsére lehullott a fátyola, ekkor arra kért kísérjem a férjéhez egy valódi kínaihoz. Az erkély korlátjának támaszkodó, tereferélő férfiak között bukkantunk rá. Ők már túl voltak a világi táncművészet bemutatóján. Itt már szerencsére nem volt kötelező a maskara sem. A nő bemutatott a férjének, aki se szó se beszéd azonnal meghívott másnapra, rabblik partira. Azt sem tudtam mi fán terem e kártyajáték, a férfi rutinos gyorsaságát pedig annak tudtam be, hogy a nő gyakran bemutathatja neki alkalmi férfipartnereit, akiket aztán azon nyomban meghívat vele fogadásaira. A nő igyekezett félre vonszolni, de én szigorúan a férfitársasághoz ragaszkodtam. Az alacsony kínai nő, akinek apró mellei a torkáig hatoltak, mint két egymás mellé szorított Janathán alma, a kosarát gyakran igazgatta. A kártyajátékukról magyarázott, amit itt élő külföldi nők találtak ki. Nem pénzre megy a játék, nem is gyufaszálra. Férfiak játszanak nők ellen, kirakós lapokkal. Aki veszít annak kötelezettségei lesznek a nyerővel szemben. Ilyenkor a vesztes, diszkréten, egy kis papirfecnire felír néhány dolgot, amit teljesíteni vállal, átadja a nyerőnek, aki diszkréten kijelöli azt az egyet, amit nyereményének akar, a papírdarab ezután visszavándorol a feladóhoz.
Állítólag az indiai szolgák sok ilyen összegyűrt papírcafatot kihalásztak már uruk vagy úrnőjük szemétkosárból, amit aztán jó pénzért fehér zsarolóknak adtak el. Erre a játékra még nem ígérkeztem el, inkább a következőt választottam.
Egy sárkányfejű álarcos karolt belém, csak tánc közben éreztem kissé bicegős fordulatait. Esha Baradivari nem is titkolta kilétét, nem is a tánc kedvéért tangózott velem. Másnapra elhívott, látogassak el vele a teaszárító üzemébe. A dolgaim alakulásától tettem függővé és még a lelkére kötöttem, csak akkor megyek, ha teniszütőt nem viszünk magunkkal. Kis papírceklit dugott a diszzsebkendőm mögé, aztán átcsúsztatott egy európai, szőke hajú papirmassé arc női karjaiba. Jayatit akadozó angol beszédéről rögtön felismertem. Ekkor rájöttem ez az álarcosdi is csak egy játék, amit megint itt találtak ki, hogy a szégyenlős és rámenős kalandra vágyók eltitkolják kilétüket, de biztosan felismerjék kalandozásaikhoz leendő kiválasztottjukat.
- Maga nem szeret táncolni ugye? – kérdezte Jayati.
- Sajnos nem! – válaszoltam.
- Pedig maga mondta. A tánc tiszta érzékiség. Ha egy európai férfi megfogja a lány derekát és táncra perdül vele, forognak, mint az égitestek a nap körül, amíg bele nem szédülnek. Maga szerint Siva is táncol, ilyenkor palástját röpíti maga körül. Minden pillanatban új redő keletkezik, és egy régi redő eltűnik. Így alkot rombolásból újat és az új alkotásból így rombol.
- Én mondtam volna?
- Igen! Basir-Shakti Pramatta beszélt anyámnak erről, amikor tegnap arra kérlelte, legalább az életben egyszer táncoljon vele. Ekkor anyám dühösen megkérdezte tőle, melyik büdös állatszelidítőjétől hallotta ezt a sok istenkáromlást? Az meg azt válaszolta, a fehér ember mondta neki, aki itt vendégeskedik, akit az orrszarvú majdnem felhasított. Anyám még azt is mondta, idegen férfi karjaiban forgolódni, érezni a leheletét, a teste melegét Siva elleni árulás. Európában az ördög fuvatja a zenét a táncospárok talpa alá. Tánc közben romlanak el az emberek.
- És maga mégis táncol velem?
- Igen, mert maga már nem idegen nekem!
Az estély lassan véget ért, leszállt az éj is. Jayatival a teraszról néztük, a hold sarlója elől hogyan menekültek a csillagok. A távozó vendégek kis bambusz fáklyákkal világították az utat, a fák, bokrok között olyan volt a sok lebegő kis lámpás, mint a szentjánosbogárkák, amelyek szanaszét repkednek az éjszakában.