A Lótuszbimbó illata 16.rész

A vidék amerre most Indiában járok az ország térképén csak egy csirkefej. De a valóságban számos, egymástól eltérő kultúrájú népek élnek itt vadházasságban. Mindegyikük azt tartja a másikjukról, hogy bujdosók, hogy jövevények volnának ezen a földön. Jobb hazát kívánnak maguknak, tudniillik mennyeit, ennek okán nem szégyellik saját isteneiket hívatni. Úgy vélik, a hit által nem vesznek el a hitetlenekkel szemben. S ha már ez sem segít, jöhetnek a fegyverek, amik sokakat meggyőztek már, és igazságot cselekedtek, a legvadabb tigris száját is bedugták. Az európai embert azonban még az éhes nagymacskánál is veszélyesebbnek tartják - álláspontom szerint egy semmiségért – amiért meghonosították és elterjesztették a futballt Indiában. Ezután joggal hihettem: a Nágáktól - akik úgy tűnik, szintén részt vesznek e sportág nemzeti bajnokságában – csak az mentett meg, hogy a Brahmaputra vize csöppent a fejemre, és Siva megszánta testemet.
A kijáróm azonban egy nő volt, aki a boldogságot tőlem leste s most a kedvesem. Akinek a teste Lótuszillatot áraszt és tavaszt fakaszt, a por pedig saruja alatt sóhajt, amerre lába elhalad.
Milyen különös, nemrég a csótányoktól hemzsegő bárban még egész másképpen éreztem magam. Hiába a világ tüneményeit sokszor tévesen látjuk, ezért tévesen ítéljük meg önmagunkat és környezetünket. A hibás és felületes figyelmünk áldozatai vagyunk, ilyenkor a gyöngyházat ködarabnak nézzük, a kötéldarabot, amely a földön hever, nyugvó kígyónak.
Manipurba egy nagy tóhoz közeledtünk repülőnkkel. Ez volt a Loktak Lake. Soha nem láttam még ilyet, rengeteg apró zöld sziget pöttyözte be a vizet. Míg le nem szálltunk a felszínére sejtelmem sem volt arról milyen vízi labirintusba érkeztem. Mohun szerint ez egy nagy, édesvízi tó. Az itteniek hiedelme szerint a földre szállt istenek itt gyűltek össze egy közös táncra és talpaik nyomán kizöldült a víz. Tudományosabb magyarázata is van a dolognak. Egy valóságos ökorendszert alkotnak a víz és a felszínén úszó, nádból, humuszból és különféle egyéb növényzetből álló szigetek. A kis szárazulatoknak mintegy nyolcvan százaléka van a víz alatt, és a meder aljával semmilyen összeköttetésbe nincs. Különös élővilága van, állítólag annál fenségesebb látvány nincs, mint amikor az itt honos szarvasok a víz felett szinte szállnak.
Egy nádassal körülvett területen kisebb falu terpeszkedett, ide farolt a Cessna. A sziget körül rengeteg bárka állt, ugyanolyan düledezők, mint a házak, amik egyébként nádtetős szegényes lakóalkalmatosságok voltak.
Nagy népünnepély közepébe csöppentünk. Először azt hittem a tiszteletünkre rendezik az egészet, de a kirakodást követően Mohun közölte velem, hogy a házasságkötési ceremóniában illik a hívatlan vendégnek is részt vennie, súlyos sértés lenne részünkről, ha nem fogadnánk el az invitálást. Örüljünk neki, hogy nem öt napig kell itt rostokolnunk, ahogy az itt szokás, hanem este már mehetünk is utunkra. Erre az eseményre ugyanis meghívták az isteneket is, ők elfogadták a meghívást, így a legelőkelőbb vendégek ugyan nem mi leszünk, de így sem maradhatunk távol. Ahogy láttam, a meghívót már régebben kézbesíthették, mert Ashia kíséretében Májá az úrnő szolgálóasszonya nagy faládát cipelt a násznép felé. Ponyvasátor alatt két fiatal állt, előttük a hozzátartózók, körülöttük a Brahminok felügyelték a szertartást, a tágabb teret pedig a meghívottak töltötték meg. Úgy véltem hosszas várakozásra kell felkészülnöm - az isteneknek mennyivel könnyebb, nekik csak a bálványaik vannak itt. Legelőkelőbb helyen az Akadályok Istenének csináltak helyet, az ő jóindulata hárítja el az esküvő elől az akadályokat. Nem más, mint egy nagyhasú bálvány, homlokáról elefántormány lógott. Ganésa jókedélyü istenség, mindig vigyorog, de ijesztően csúnya, a hindu képzelet sem talált számára feleséget. Az áldozatok bemutatása után meglepő dolog történt, a vőlegény kiugrott a sátorból, ahogy csak bírt, igyekezett elfutni a házasság elöl.
- Most mi lesz? – kérdeztem inasomat.
- Semmi különös, a fiúnak még el kell mennie Benáreszbe megmosni lábait a Gangesz szent vizébe.
Valaki vándorbotot nyomott a kezébe, mások elemózsiás szatyrot húztak a vállaira. Ekkor a leendő após hozzá szaladt és megkérdezte tőle
- Hova indulsz fiam!
- Benáreszbe megyek aszkétának. – válaszolt a fiatalember.
- Ne menj fiam, inkább neked adom a lányomat feleségül.
E varázsigére röppentyűk szálltak a magasba, pattogva szálltak a csillagok felé. Réztálon tehéntrágyát hoztak, az após letette a vőlegény elé, majd kényszeredetten megmosta benne a veje lábát, ezután tejjel és vízzel öntözgette. Közben a szegény fiú hosszú mondókába fogott, egész belesápadt amint felsorolta a sok istenség nevét, akiket meg kellett idéznie. Csak ezek jelenlétében tehette a menyasszony kezét a vőlegény kezébe. Hirtelen nagy zsivaj támadt, öregasszonyok lepedőket cipeltek a sátorba, leterítették velük a menyasszonyt és a vőlegényt. Alóla már, mint férj és feleség léptek ki a fiatalok, rettenetes állapotban.  Ezután hatalmas máglyát gyújtottak, állítólag az öröm tüzét. Vézna lánykák vették deszkalapon vállukra a menyasszonyt, oda sem mertem nézni, mi lesz, ha megbotlanak, és terhükkel együtt beleesnek a máglyába?
Egész sötét lett mire Ashia átadhatta ajándékait az ifjú párnak. Hajszálfinom selyem- és gyapjúsálak, fafaragások, lakkfestésű dobozok omlottak ki a faládából. Amikor a fiatal pár újra egymás mellé került, az egyik pap felmutatott az égre, egy pislákoló csillagra, ez lett életük vezércsillaga. Végre valahára befejeződött a szertartás.
Európai ember számára ostoba komédiának tűnhetett az egész. Jöhetett a vacsora. A fő étek, amiből mindenkinek kötelező volt fogyasztani sokk kínlódást okozott gyomromnak. Amikor megkérdeztem Mohunt, hogy mik ezek a sült, tizenkettes facsavarok? A következőket tudtam meg. Nagytestű lepkék népesítik be a környéket nappal, a helybéliek ilyenkor nyíllal lövöldöznek rájuk, majd a szárnyaiktól megtisztított pondrókat mustármagolajban kisütik. Egy serclit kivettem a tálból, szorosan markomba tartottam, az öklömet számhoz emeltem, nagyot nyeltem, úgy tettem mintha jóleset volna az ingerlő falat. Titokban persze magam elé ejtettem, jól beletapostam a földbe, hogy még írmagját se lássam. A zenészek most már felváltva játszottak, közben a fiatalok jóízűen lakmároztak, a lány pufók arccal nézett újdonsült férjére. Pillantásában benne volt, szomorúsága. Végül is utoljára ettek együtt. Ezután mindig meg kell várnia, amíg a férje jóllakik, csak azután fogyaszthatja el azt, ami maradt. Ahogy ettek én is megkívántam valamit, pirosra sült, omlós kacsasültet, és kezdtem irigyelni azokat, akik elhagyták már Indiát.
Az estét egy kedves kis szállodában töltöttük a Loktak tó partján. Reggel meglepetésemre néhány nagyfülü szamár jelent meg a kijáratnál, felmálházva mind. Később mielőtt útnak indultunk volna, még ketten csatlakoztak hozzájuk, ezeken fából, hímzett szőttesekből összeállított ülések voltak. Néhány burmai hajtó került elő mondhatni a semmiből, akik hamarosan útnak indították a karavánt. Nem gondoltam volna, hogy az utazás hátralévő részét szamárháton kell megtennem, de Ashia megnyugtatott: nem fog sokáig tartani az út. Eleinte lankás, köves hegyoldalon haladtunk, amit a kecskék kopaszra nyírtak, majd egyre meredekebb sziklás csalitos részhez értünk. Innen szép kilátás nyílt a tóra, sokáig csodáltam ezt a ritka természeti képződményt. Mintha nagy lótuszlevelek keringőztek volna a vízen.
- Ugye milyen szép? – kérdezte Ashia, szorosan mellém húzódva. Megéreztem alakjának minden domborulatát, ilyen közel hozzám, mások előtt még sohasem merészkedett. Társaink is, akik a kövek között heverésztek, meglepődtek, nem tudhatták, mit akar: védelmezni, hogy le ne szédüljek vagy inkább letaszítani.
- Igen, csodálatos! Azt hiszem szép helyet választottak az istenek táncukhoz. – válaszoltam.
- Gyermekkoromban itt nőttem fel. Jól esik újra megérinteni e sziklákat, megsimogatni a fákat, megszámolni a zöld pöttyöket a tavon. Nem gondoltam volna, hogy ugyanazt a boldogságot még egyszer átélhetem itt. Visszahozta ide a fiatalságomat. Köszönöm magának, kedves, európai szerelmesem! Csak ezért jöttünk ide, hogy ezt elmondhassam. Ha elhagyjuk ezt a helyet, véget is ér az életem, soha többé nem lehetek boldog. Ha átérünk ezen a hegyen, már soha többé nem szerethetem, csak gondolhatok magára és a párszi nők szomorú sorsára.
Barna, selymes bőrén, a lótuszillatú arcán legurult egy, a fekete szeméből fakadó kristálycsepp. Ezután lassan eltávolodott tőlem, mint a mézből a benne vergődő méh. Tovább indultunk, egyre sziklásabb lett a táj, a gerincen túl már a mélység hosszú, erdős egyenese látszott.
Szamárhátra ültem, Ashia a sajátján már jóval előttem, a völgy mélyén ügetet. Eltűnt szemem elől, a sűrűsödő fák elnyelték, és a boldogság odaveszett.
Most hogy végleg elvesztettem, úgy éreztem, a boldogság annál nagyobb, minél kevésbé veszünk tudomást róla. Bevallom ebben a pár napban gyakran, ezért még unatkoztam is. Nem igazán gondoltam arra, hogy boldog vagyok. Úgy éreztem, hogy azt teszem, amit mindenki: szeretek egy nőt és ő is szeret engem. Szabályszerű hétköznapi dolognak tartottam ezt a szerelmet, vagyis nem különösen becsesnek. Éppen olyannak, mint a levegőt, amelyet belélegzünk, és amelyből olyan sok van, s csak akkor válik ritka kinccsé, amikor fogyni kezd. Hát így értem én is a völgy aljára.
A dzsungellé terebélyesedett erdőből nagy tisztás nyílt, hortenziabokrokkal, szép parkkal, sokféle illatozó virággal. Szemben velem fűzfa lombú fákkal körülvéve igen tetszetős épület hivalkodott, földszinti és emeleti tornácos kerengőkkel. Míves, faragott faoszlopok, csipkésen áttört fa mellvéd díszítette. A ház előtt a márványból készült lépcsősor előtt nem kis meglepetésemre Ram Svindadiari, a felesége, és húga Jayati állt. Szeretetteljesen köszöntötték anyjukat, majd kedves namaskarral engem is. Ashia anyját hiányoltam, de már megszoktam: ebben a családban hagyomány, hogy a vendéglátó nők férfi vendégüket megváratják. A szolgálók hamar eltüntették csomagjainkat, amik között az én megnövekedett poggyászomat is viszontláttam.
Ahogy végigpillantottam mostani szálláshelyem arculatán, megállapítottam: lapos négyszögletes kövekből épült ez a meseház, és valószínű a benne lakók mindegyikére rányomta arányai sejtelmes tökéletességének bélyegét. Szomorú és vidám hely is lehetett egyszerre egy lánygyermek számára.
A központi csarnokban érve egy különös építészeti remekmű vonzotta a szememet. Egy csigalépcsőpár csavarodott az emelet felé, az egyiken lefelé a másikon felfelé lehetett közlekedni úgy, hogy a rajta haladók szemmel tarthatták egymást anélkül, hogy találkoztak volna. Csak egy perzsa leszármazott, „szalamander” király találhatott ki ilyen pompás különcséget.
A szobám nem volt hivalkodó, de kényelmes, szőnyegek, díszes kelmék borították a padlózatot és a falakat, mindenféle szobrok, réz- és faragott faállványok népesítették be a szabad tereket. Ha ilyen helyre jutok, sokáig nem tudom megszokni a kényelemnek oly különös helyszínét. Miután elhelyezkedtem, könnyű fürdőt vettem, és még az itt-ott átnedvesedett fürdőköpenyben az ágyra dőltem. Nem tudom a kedveskedő álom meddig ringatott, mindenesetre azt megállapítottam: valaki járt a szobámban. A köpeny gallérja alá egy borítékot dugott a titokzatos látogató. Kibontottam, gyengécske angolsággal irt levelet találtam benne.
„Kedves európai! Ma anyámnak megmondtam, olyasmit érzek maga iránt, amit más férfi iránt még sohasem. Amióta nem találkoztunk csak magára gondolok. Megkértem adjon tanácsot: mit tegyek! Azt válaszolta, szerelmes vagyok, és forduljak magához, ön tudni fogja, mit kell cselekednünk. De figyelmeztetett: a szerelem olyan, mint a liliom, mely illatával megöli a szerelmest. Feltétlenül találkoznunk kell!”
Úgy éreztem Jayati valami szerencsétlenség felé taszít bennünket, ő maga beszélt arról, hogy csak egyszer találkozhat kettesben velem, ez pedig, ha balszerencsével is, de már megtörtént. Gyorsan felöltöztem és a virágoskertbe mentem. Minden áron le kellett beszélnem a mindkettőnket fenyegető örültségről. Egy kőpadon ült, kis virágcsokrot tartott a kezében.
- Nézze! A perzsa költők szerint minden virágnak van hangja, de ezt a színekkel adja tudomásunkra. A fehér rózsa álmodik a szerelemről, a vörös rózsa maga is szerelmes. Az írisz az ég színét viseli, reggelre elhagyja szerelmesét a földet, ilyenkor sírva fakad, és kékes vérét csepegteti a fűre. Az árvácska panaszkodik, azért olyan sokszínű. A nárcisz fecsegő, elbódít illatával, de hűtlen. Vannak páváskodók, hidegek, forrók és ragaszkodók. Mimózák, szegfűk, folyondárok. Az emberek olyanok, mint a virágok. Ez a csokor virág minden érzést egyesít magában. Fogadja el ebben a csokorban a szívemet.
- De vannak falánkak is, megeszik a gyanútlan pillangókat, amelyek oltalmat keresnek bennük. És ha én ilyen vagyok?
- Anyám szerint maga nem ilyen!
- Kedves Jayati, én nem tehetem magát boldoggá, sem itt sem a Boldogság Tornyában. Én napokon belül elutazom. Lehet, hogy sokáig fog szenvedni, de higgye el, az idő lassan meggyógyítja a most még friss sebet. Gyógyszer a felejtés. És az is vigasztalja: aki a szerelemért szenved, azt az istenek felragadják az égbe, hogy meggyógyítsák fájdalmát.
- Én már csak a földön gyógyulhatok meg!
Ezután már nem volt vissza út, soha nem látott sebességgel robogtunk a tragédia felé.