A Lótuszbimbó illata 11.rész

Reggeltől üzleti ügyeimet intéztem Ramijával, meglátogattuk a teaültetvény egyes részeit, hengerlőket, szárítókat, erjesztőket. Aprólékos, fárasztó munka, amíg a tealevélből zamatos tea lesz. Észak felé, kacskaringós úton leereszkedtünk a völgybe, villák, klubépületek sorakoztak a folyó két oldalán. Az úton nepáli emberek siettek a közeli piacra, olcsó kínai cigarettát szívtak, zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle hústerméket toltak kétkerekű kordéikon a bódéikhoz. Az egymáshoz zsúfolódott bodegák között vörös köntösben a lámák már hangosan doboltak, pénzért hajlandóak voltak kiűzni mindenkiből az ördögöt. Nem láttam egyetlen mezítlábas halandót sem, itt a hideg miatt dhutiba burkolóznak és sarut húznak. A főút mellett a piactér előtt sok lepcsa kuli várakozott riksájukkal, a tibetiektől csak rövid termetük különbözteti meg őket, copfba hordják a hajukat. Bő kabátot hordanak, ha veszekednek, durván rugdossák egymást, ragacsos, belül zsíros szőrmével bélelt ruhájuk megvédi őket a sérülésektől. Mellesleg a helyi uraságok lovászai is, a lovak sörényeit kifésülik, de a saját hajukat soha.
A folyót elhagyva, a most már emelkedő utat végig, bozontos fák, vöröses cserjék szegélyezték, a földön páfrányok terjeszkedtek, mohón itták a pocsolyás vizet. Ahogy elértük célunkat, nagy teamező, méregzöld színű paplanja takarta be a hegyoldalakat. Közöttük felhő gomolyagok hevertek lomhán, felettünk ragyogott a nap. Ez a földünk virágoskertje, de itt fönt az égben nincs illata a virágnak, talán Siva büntetése.
A teacserjék között feltűntek a gazdasági épületek. Tőlük távolabb egy domb csúcsán, nagy magas toronyépület őrizte az ültetvényt, olyan volt, mint egy világítótorony, ami a napnak, holdnak, csillagoknak és a Himalája szeleinek mutatja az irányt. A tetején körbefutó vaskos erkélyt, díszes koronaként viselte.
Ram Svindadiari Dakkában tanult, fiatal üzletember, idejének nagy részét Bombaybe (Mumbai), kereskedőházuk vezetésével tölti. Az ültetvény apja halála után anyja tulajdonába került, azt most is ő irányítja, egyesek szerint nagy szakértelemmel. Bár Ramija a családfő, de ahogy minden indiai családban a nő, itt is az anyja uralkodik. Megkérdezése nélkül egyetlen papírlap aljára sem írhatja a nevét, ha hívatja azon nyomban Tezpurba kell utaznia. Felesége is az ő választottja nem a saját magáé. Anyja ma is mindennel tisztába van, ami a család körül történik, állítólag egyetlen svábbogár sem bújhat el tudta nélkül. A pársziknál így mennek a dolgok évszázadok óta.
Az ültetvény bemutatása során a teavirágok kiházasítása, a bokrok alakjának kialakítása, a tealevelek illatosítása nem igazán kötötte le érdeklődésemet, inkább a végeredmény, a gőzölgő meleg aromás italok kóstolgatása nyerte meg tetszésemet. Ramija szerint a szárítás, csomagolás és bálázás a legveszélyesebb művelet, nagyfokú tűzveszélyessége miatt. Ha nem lennének körültekintőek, a napsugarai is képesek lennének tüzet okozni.
Hosszú, sokkapus épület elé érve vendéglátóm elmondta, egykoron lovak voltak itt a legfőbb közlekedési eszközök. Ma már a lóistállók üresen állnak, háromkerekű Tata motorkerékpárokkal közlekednek a dombokon. Végigtekintve a végtelen teamezőn most is jó néhányan dolgoztak a cserjehajtások között, bhutáni nők alkották a fizikai munkások nagy részét.
Az ültetvényen még mindig végig simult a nap meleg takarója, amikor visszaindultunk a birtokra. Az egyik kanyarba érve nagy durranást hallottunk, azt hittem valamelyik kerék ment szét, Mohun szerint a város felől jött a hang. Tezpur előtt emberek csoportokba verődve jöttek szemben velünk, kecskéket, apró liliputi disznókat tereltek izgatottan, vékony husángokkal nagyokat döftek a megrémült állatok oldalába.
Bent a városban láthatóan nagy volt a zűrzavar, ahol a kereskedők utcáját és a piacot különválasztja az út, temérdek riksa, kordé zárta el a továbbhaladást és rendőrdzsippek dugaszolták el a folyón átívelő hidat. A tömeg egyre nőtt, különféle kétes alakok keveredtek, a nepáliak, bhutániak, lepcsákok és külföldi bámészkodók közé: kulik, kerítők, horoszkópkészítők, tenyérolvasók, jósok, bájitalok és ocsmány képek árusítói, az indiai kisvárosok alvilági alakjai. Mint a rágcsálók, hirtelen bújtak elő odúikból, úgy vélték eljött az ő aratásuk ideje. Néhány szanjászi szerzetes faágat rázott haragosan a levegőben. Az erdő mélyéről, templomaik tornácairól kerültek elő ezek a szent emberek, ahol zarándokoknak különféle túlvilági gyönyörűségekről jósolnak baksisért. Így osztják meg a zsákmányt, rablókkal, tolvajokkal, akiket ők eskettek fel Visnu isten képére.
Üvegcsörömpölések, sikoltozások hallatszottak a hentesüzlet felől. Rendőrök rohantak elő, kezeikben meglendültek a lhati botok, így törtek utat maguknak. A szanjásziak eltűntek, mint a kámfor, elnyelte őket a bűntanyák sötétje. A kényszerű megállónál Mohun kiszállt, hogy megtudakolja mi történt, mi Ramijával a kocsiban maradtunk. Amikor visszajött elmondta, az egyik hentes fiú éppen egy fél nyúzott kecskét rakott be egy kis teherautóba, amikor bomba robbant. Szerencsétlen a helyszínen meghalt, a teherautó mellett pedig még egy lánynak a szétroncsolódott teteme fekszik. A rendőrök mindent átkutatnak, két férfit és egy nőt keresnek.
Sokáig kutatgattak az ismeretlenbe, lassan a pánikhangulat is mérséklődött.
A zűrzavar elültével mi is tovább mehettünk a Svindadiari birtok felé. A bejáratnál rendőrautó állt, az épületben pedig rendőrök vártak ránk. A rendőrtiszt közölte vendéglátóimmal, hogy minden negyvennyolc órán belül a városba vagy környékére érkezett személyt kihallgatnak, különös tekintettel az idegenekre. A rutin kérdések után, hogy honnan jöttem, mit keresek itt, három fényképet tett elém az asztalra.
- Uram, ezeket a személyeket keressük, ismeri őket? – kérdezte.
- Igen ismerem, ezzel a katonatiszttel együtt utaztunk a Silghati vonaton. Ezzel a férfivel meg a nővel együtt ebédeltem az étkezőkocsiban.
- Volt valami kapcsolata velük azelőtt is?
- Nem soha! Akkor láttam őket először.
- És miket mondtak magának?
- A katonatiszt a fia esküvőjéről mesélt. A másik férfi meg a lányáéról.
- A fenét! Az egyiknek sem fia, a másiknak sem lánya nincsen. És még miről beszéltek?
- A katonatiszt a futballpályák ártalmasságát ostorozta. A másik férfi egy tornatanár nővéréről beszélt, aki alkalmi háremőrnek adta ki magát és a hárembe való nők felvilágosultságát kifogásolta.
Részint vendéglátóim közbenjárására, részint a nyomozást előrelendítő válaszaim hatására, a rendőrség megelégedetten távozott. Mielőtt végleg elhagyták volna a házat, Ramija megkérdezte tőlük: miért éppen a hentesüzlet előtt robbant a bomba?
A rangidős tiszt meglehetősen határozottan azt válaszolta
- Azért, mert az üzlettulajdonosok között ő volt az egyetlen, aki a helyi futballcsapatban játszik.
Alighogy a rendőrök elhagyták a házat, egy fiatal szőke nő keresett, a Baptista Szeretet Szolgálat helyi képviselőjének adta ki magát és arra kért, ha tehetem, vegyek részt a megboldogult hentes fiú temetésén az ő közösségükben. Részt vesznek minden környékbeli haláleset után a temetéseken, ahol együttérzésüket fejezik ki az elhunyt családtagjainak. Amikor azt válaszoltam neki, hogy én nem vagyok vallásos ember, nem számít – mondta - nagyon kis létszámú a felekezet, így jól esne, ha a szertartáson tagjaik számát növelném és még azt is hozzátette, nagyon hálás lesz érte. A Baptista Nő missziója nem tartott sokáig, indultában szemébe süthetett a nap, mert hunyorogva búcsúzott.
Távozása után Jayati és Esha vett pártfogásába, számomra úgy tűnt, a két fiatal amióta itt vagyok, egymással versengenek kegyeim elnyeréséért. Ez persze csak az öntelt férfi megérzése volt, szerényebb lelkű társa szerint viszont, két csintalan, kíváncsiskodó játszadozása volt az ismeretlen férfiszívvel. Esha hamar eldöntötte, ma ki legyen a játék partnerem, belökött a kis topolínószerü autójába és elporzott velem a város irányába. Ahogy hátranéztem a hátsó szélvédő csöppnyi nagyító üvegén, megesett a szívem a kis Jayati bánatos ábrázatán, talán könnyeivel is küszködött. A porfelhőben még azt is észrevettem, hogy a ház emeleti részén a mindig ujjnyi zsalugáter résnél most nagyobb nyíláson szűrődött ki a titokzatos tekintet. Vezetés közben, Esha rögtön nekiesett a Baptista agitátornőnek
- Nehogy higgyen neki! Azt beszélik a hindu nők, hogy egy prostituált, aki minden háznál csak a férfival beszél. Azért keresi fel őket, mert a szerelemhorguk nagyobb, mint a fehér férfié! Ha mindegyik szeretőjétől kért volna egy követ, hogy piramist építsen, mint hajdan valamelyik egyiptomi királynő tette, a hetedik mennyországig érő piramisa volna.
- Ugyan Esha! Badarság, magának tudni kellene, egy hindu házban csak a férfi nyithat ajtót!
- Lehet, hogy a férfi nyit ajtót, de a házban a nő uralkodik.
Erről már nem vitatkoztam többet a lánnyal, ő él Indiában nem én, biztosan jobban tudja. Aztán tovább folytatta
- Ha így van, ha nem, szerintem egy orosz konzumnő, Ramija anyja hozatta ide Goából, a maga kénye kedvére, nehogy férfi lelkét Párvati valamelyikünk szívébe űzze. Ott sok ilyenre kapható kicicomázott fehérasszony van. A pársziknál szokás az ilyesmi, a házukban nem lakhat, tisztátalannak tartják, inkább mindenféle fondorlattal engedik férfi vendégükre.
Mire a városba értünk Esha alaposan feketére festette előttem a fehér misszionáriusnőt.
- A városban történtek miatt még sok terület le van zárva így a teaszárítóhoz sem tudunk eljutni. -  mondta keserű-édesen.
A folyóparton hosszan elnyúló villasoron egy sarok épületnél behajtott a kapun és a sűrű hortenzia bokrok között titkolózó házikóba tessékelt. A folyópart itt amolyan kis tóvá szélesedett, a nádashoz kis lépcsősoron lehetett lejutni. Látszott rajta nem gyakran használt lakóalkalmatosság, korhadozó, recsegő-ropogó hajónak tűnt, fehér vászon vitorlák feszültek mindkét oldalán, a taton pihenőhelyek, mintha a magányos vágy vitorlázott volna rajta s most eldugott kikötőbe ért, hogy felvegye gyanútlan utasát. A házban kellemes illat terjenget, jellegzetes füstölök eregették, mint otthon az indiai ajándékboltokban. Kis rögtönzött házi szentély állt a fal mellett. Az emelvény középén Párvati istennő bronz szobra állt, meztelenül, két narancs nagyságú melle kéjesen bimbózott, a szerelemgödrét keskeny övek rejtegették, kezein, lábain, nyakán bronzkarikák tekerődztek, fején csúcsos, fallosz formájú sisak hivalkodott. Lábainál gyertyák, mécsesek, rézkelyhekben úszkáló virágszirmok, porcelán tálba púpozott rizsszemek, friss diók, datolyaágról szedett puha gyümölcsök, kőből faragott fülemüle és ezüstgolyókból fűzött gyöngysorok. Esha minden földi jóval kedveskedett neki. Vajh! Mitévő legyen most? Költöztesse e lelkemet vagy sem? Párvati döntése engem is izgatott. Ha nem Indiában lennék, már egymagam eldöntöttem volna, hogy mi történik majd Eshával ezen isteni helyen. De itt minden komplikáltabb. Számtalan férfi és női isten féltékenykedik a földi halandókra.
A taton fonott karosszékbe helyezkedtem, velem szemben széles kereveten a jógik jellegzetes ülésében a lány.
- Esha, maga hány éves? – kérdeztem.
- Indiai férfi ezt soha nem kérdezné meg! Ezért olyan különösek maguk európai férfiak, tudni akarják a nőről azt is, ami a legkevésbé fontos. Mi indiai nők csak a kérdéseikre adott válaszainkból ismerjük meg önmagunkat. Európai férfival találkozni ezért kincs. A mi családjainkban lányok vagy nők csak férjükkel lehetnek kettesben, velük lenni olyan, mint alamizsnán élni. A száraz tüskés kórók közé kényszerített pillangótól nem nagy csoda, ha az orchidea szirmán először billeg, azután belerepül az édes virágmézbe. Csodálatos dolog lehet belepusztulni abba, amit oly mérhetetlenül kívántunk és végre megkaptunk. Jayatival szerencsések vagyunk, sok mindenre vágyakozunk, de még élünk. Mi hinduk vagyunk. Engem a szüleim nem tudtak férjhez adni kislánykoromban. Egy kis barátnőm volt, a szüleink gyakran egybe jártak. Az apja teniszedző- és menedzser volt, korán megtanított bennünket teniszezni. Kis teniszpályán, kis ütőkkel gyakoroltunk. Egy alkalommal véletlenül ráléptem a labdára, kificamodott a bokám és eltörött a lábfejem. Az operáció után vékony heg maradt, meg egy kicsit bicegtem. Hatéves elmúltam, amikor szüleim férjhez akartak adni egy tizenhárom éves fiúhoz. A szülei megkérdezték apámat van e valamilyen testi hibám? A heg, meg a bicegés miatt nem voltam egészséges a fiú apja szerint. Így a házasságból nem lett semmi. A kasztomat is el kellett hagynom. Szerencsémre! Azóta a szüleimet elégettem, most már szabad vagyok. A pársziknál más a helyzet, Jayatinak, az anyja még nem talált megfelelő férjet. Áldja anyjának finnyásságát. Szerintem azonban nem is nagyon akar férjet a lányának, nem szeretné, hogy lánya is saját sorsát sirassa. Most már egyikünk sem akarja mindennap megmosni a férje lábát és utána egy kortyot inni a vízből, mert ez így illik. A barátnőmmel megfogadtuk egyszer és csakis egyszer kettesben leszünk az európaival. Sorsoltunk is, hogy melyikünk találkozik először magával.
- Úgy látom a játékszerük lettem!
- Ne gondolja! Amit elmondtam abból megérthetné, mit akarunk. Végre nők szeretnénk lenni!
Éreztem, Esha egy lapra tett fel mindent. Felálltunk és a szoba felé vettük az irányt. A gyertyák mécsesek világították az utat Párvati felé. Ahogy egyre közelebb értünk a szentélyhez és egymáshoz, langy szellőt kezdtek nyalogatni a lángok nyelvei. Az istennő döntését a vibráló félhomályban rejtegette. Vágyak, szenvedélyek, kételyek forrtak a lányban, finom, pirosan fénylő ajkai duzzadtan várták a csók ízét. Hirtelen végig söpört a szobán egy hangos hullám, a telefon hangja, Esha füléhez emelte majd ernyedten leengedte. A düh kezdte meggyújtani arcát, amikor már haja is lángolt, telefonját teljes erejéből a bronz szívű istennőhöz vágta és zokogva kiáltotta
- Átkozott Párvati!