1*1 Enter 4. fejezet - 2.

Másnap, mintha mi sem történt volna, Lili és Márk zavartalanul beszélgettek egymással. Emma holt sápadtan, nyúlt a kávés csésze után, és nyűgösen kente meg a reggeli vajas kenyerét. A cinkosa arcán egy pinduri fáradtság se látszott, fittebb volt, mint bármikor ezelőtt. Lassan neki rugaszkodott az ormótlan vajas kenyerének, és kis harapásokkal elfogyasztotta. Lilla, egy idő után, erőteljesen sürgetni kezdte. Anti bácsi beengedett egy kis hűs levegőt, jobb hatása volt, mint a kávénak. Emma, megállás nélkül hidegrázásra panaszkodott, még magára nem vette az első meleg ruhadarabot, ami a keze ügyébe akadt.

Lilla táskája, már indulásra készen hevert az ajtó melletti sarokban. Fél óra múlva a buszon zötykölődtek, útirány a város, Lilla otthona. Kint laktak a város szélén, egy nem túl nagy, sárgára meszelt falú házban. Lilla, a körülményekhez képest nyugodt volt. Az utcasaroktól bekanyarodva, már messziről látni lehetett anyukája impozáns alakját, ahogy egymásba font kezekkel szétnéz a szélfútta utcában. Lili, egyszerre csak megtorpant, majd könnyes szemekkel omlott Emma nyakába.
- Apa, nem jött haza!
Mondta, elhaló hangon.
- Ezt miből gondolod?
- Nincs itt a kocsi! Mindig kocsival jön haza, és már reggel itthon szokott lenni!
- Hé, elsősorban neked kell megbeszélned az anyukáddal, hogy hogyan viszonyuljatok egymáshoz! Itt az ideje megbeszélni a dolgaitokat. Oda kísérlek, rendben?
Lilla ingerülten, lökte el magától.
- Tök hidegen hagy! Megint inni fog! És…
- Ha, nem próbálsz meg vele beszélni, nem leszel okosabb!
- Na jó! Mit bánom én!

Letörölte a könnyeit, és tétova léptekkel, indultak el a ház felé. Lilla, anyukája, aggódva szaladt a kapuhoz, majd átölelte a lányát. Mint kiderült fogalma sem volt arról, lánya hol tartózkodik, azt hitte elszökött a barátjával, és soha se látja többet. Hála az égnek nem így történt mondta, és megfogadta Emma füle hallatára, hogy nem iszik többet, nem üti meg a lányát, sőt igyekszik neki mindazt, amit eddig nélkülöznie kellett megadni.

Emma, egyszerre volt dühös, és boldog. Haragudott Lillára, amiért kihagyta azt az apró részletet, hogy itthon egy szót se szólt az eljöveteléről, de hamarosan meg is bocsátott. Tíz óráig beszélgettek. Emma sokszor szerette volna kettesben hagyni őket, de hol Lilla, csimpaszkodott belé, hol az édesanyja töltött még egy kis üdítőt, vagy sütit nyomott a kezébe, ami továbbra is lekötötte. Egyszer csak dudaszóra lettek figyelmesek. Kint egy fekete autó fékezett le, és egy öltönyös manusz szállt ki belőle, az arca elgyötört volt, a virágcsokorral együtt, amit a kezében szorongatott.
- Haza jöttem!

Kiáltotta. Mire mindenki kiszaladt. Emma bent maradt, onnan szemlélte mind három ember boldogságát, majd összeszedte magát, és elköszönt, még mielőtt belefolyna az eseményekbe. Tényleg feleslegesnek érezte magát. A szülők zavartan búcsúztak, még Lili, vidám arcánál semmi sem volt jobb elégtétel. A buszt most mellőzte, nagyot sétált az iskoláig. Lilla nem jött be délutánra. Gréta is lebetegedett, a többiekről nem is beszélve. A szünetben, néhány óra elejét leszabva sétálgatott a folyosón. A jegyzeteit egybe szedte, bele-bele javított a piszkozati anyagba. Minden sors ott lapult a kezei alatt, amik a munkáját képezték. Lilláé is, és örömmel írta a lap aljára, „Jelene: Boldog!” A következő leírást, a sötét lépcső szögletben kezdte el írni, egy kábító szeres fiúról. Kevés anyagból kellett gazdálkodnia, a minimális tapasztaltságát nem is említve. Mélyen elkászálódott a magyarázatokban. Ki miért kezdi, mi az ok? Meddig tart, hogyan kezelhető… és mi a teendő akkor, ha az osztálytársak, már-már félnek, a kábítószerestől… Felírta a vázlat pontokat, majd pontról pontra kifejtette a kérdéses részeket. Húsz perces intervallumokban. A szünet alatt veszélyes tömegek suhantak el mellette, a becsengetés után pedig szinte senki, nagy fegyelemmel kísérte, a terem ajtó csukódását, az oktató tizenöt percet késett, szokásához híven. Ezzel rövidítettek is az órán, és ő is haladt a publikálhatatlan írásaival.

Emma, igaz ritkán érzett jó kedvel volt ellátva, a reggeliek miatt, estére, lelombozódott.
Apja mérgesen fogadta.
- Örzséék békülni akarnak. Én nem akarok, úgyhogy magyarázd el ezt neki te mert én már belefáradtam az értetlenségébe.
Emma szó nélkül átvette a kagylót, és furcsa érzéssel a gyomrában megszólalt.
- Jó estét, kereszt anya! Mi újság?
Kereszt anyja hangja bele hozta a félelmet.
- Emma! Te! Add ide az apádat!
- Nem! Ő azt mondta, nem beszél.
Emma, nem hitte volna, hogy ennyi gerincesség is van a rokonában, de kertelés nélkül vetette a szemére mindazt, amit eddig csak apjával tárgyaltak a háta mögött.
- Tudod, hogy ez miattad van, ha nem lennél ilyen csökönyös, ő már rég a családjával lehetne!
„rég a családjával lehetne” játszotta le a fejében újra a mondatot, és sértődötten folytatta.
- Én is a családjába tartozom! A lánya vagyok!
Kereszt anyja levegőt se engedett neki venni.
- A felelőtlen kislánya! Hát mikor a jó életben érted már meg hogy beteg! Ahelyett, hogy…
- Beteg? Nem! Nagyon is jól van! Neki ez az élete!
- Az anyádé édesem, az ő élete volt az, az ostoba lelenc tanya! Nem az apádé!
Emma, fel háborodott. Reszkető kézzel szorította meg a telefonkagylót.
- Á, értem! Tudja, mit most leteszem, ha majd egyszer eljön ide, és esetleg fél óránál több időt szán ránk, a szörnyen elfoglalt életéből, akkor majd az apám is hajlandó lesz beszélni magával! Jó éjszakát kereszt anya!
- Ne meré…
Mondta volna még, de Emma lecsapta a telefont. Elkámpicsorodott tekintetét, már csak apjáé múlta felül.
- Rá se ránts! Szeretek itt lenni! Szeretem a kandallót, szeretem a zaj mentes életet, szeretem az összes szőrcsomót, aki csak megmozdul ennek a háznak a vonzás körzetében, egytől egyig mindet! De nem vágytam soha rá, hogy ezt kapjuk a nővéremtől.
Emma, elgondolkodva, nézett apjára, miután elkeseredetten vette tudomásul, mindazt, amit „kapott”.
- Sajnálom! A világ minden kincsét odaadnám, ha kibékülnétek! De túl gyáva vagyok tenni bármit is az ügy érdekében. Mondjuk elhagyni az iskolát, fő suliba menni, vagy férjhez. Mind kettő sült bolondságnak tűnik, a suli, később, házasság, kivel? Elmulasztottam ki nézni, a lapok közül, a valóságba…
A lány lerogyott apja mellé a fotel karfájára. Apja, föl pillantott, és bocsánatkérő mosollyal, kicsit elmerengve a múltban, kezdett új mondatba.
- Az anyád, nem ilyen volt, mint te. Imádta, ha körül dongták az emberek. Izgága, és kiszámíthatatlan volt. Érdekes, egyszerre gyerekes, és ha kellett határozott. De, amikor, meglátta az első beteg állatot, minden megváltozott, megvettük ezt a tanyát, és hirtelen egyre többen lettünk. Ő, lehiggadt, és akart titeket! Egy nyugodt, háborítatlan családot. Nekem ez jelent mindent! Ti! A nővéremmel ellentétben, aki elejétől fogva tiltakozott, mindig azt mondta, mi a városhoz tartozunk, üzleteket kötni, luxus körülmények között élni… hát ez van, ha az ember nem megy a testvére után. Ő gazdag, én szegény vagyok…
Sóhajtott.
- Tudom! De, amíg ő, gazdag, addig lelki szegény. A férjén, az üzleti partnerein, és a bundás barátnőin kívül nincs senkije. Szerintem irigy rád, nem is a körülményekre, ahogyan élünk, hanem azért mert mi itt vagyunk neked… Nem vagyunk tökéletesek, de a gyerekeid vagyunk.

Hosszasan társalogtak, a nagyszoba méla csendjében, Emma, Lilla örömteli megtérését emlegette, még Márk meg nem érkezett, és se, szó se beszéd, berobogott a tévé elé, és apjával együtt rá hangolódtak, a hónap legfontosabb sport eseményére. Jó hogy ki találták már azokat a figyelem elterelő műsorokat, amik elvonják az emberek gondolatait.

***

Sejtelmes ködbe borult utak mentén vezetett a kocsiút, lépésben haladva a cél felé, ami egy telep, tele haszonállatokkal. A beszállástól számítva egy óra hossz kellett a feloldódáshoz. Elöl napi lapok, cserélődtek a kezekben, ettek, zenét hallgattak vagy egymást, szórakoztatták az emberek. A dolgos ember mindig a legeldugottabb sarkot választja, és az ablaknak dőlve veti papírra egyre zagyvább vélemény nyilvánításait.

Két dologgal készült az útra, kajával, és olvasni valóval. 2003 legfrissebben piacra dobott műve” Da Vinci kód” ott lapul Emma táskájának az aljában, érdeklődésre sem méltatva. A kis busz hármas üléséről, énekhangok szűrődnek hátra. Hamiskásak ugyan, de mindenkiből előhozzák a vidámságot, és a lelkesedést is. A sofőr töménytelen mennyiségben felszerelkezett jazz számokkal az útra, de a visszapillantó tükörből hátra sasolva, kő keményen megtapasztalta a néha-néha hangot kapó elégedetlenséget. Ekkor jött képbe, az összes létező rádióállomás adásának felvonultatása, Juventus, Danubius, Sláger…A három órás út vége felé, feszelgő testek morajától volt hangos a kocsi. A hó már az iskolából indulva is szállingózott, de egyre jobban esett az ország keleti pontjai felé haladva. Lassítva, késleltetve a program mielőbbi elkezdését. Már a zene se tartja éberen a társaságot, a végtagok elgémberedtek a szemek elfáradtak, de a száj és az ész találkozásából, először indult el hatalmas forradalomszerű képződmény, mióta Emma megvált a kék színű tollától és a munkájától. A kirándulásokban az a szomorú, hogy a titkok általában itt szűnnek meg létezni. A forgalmi dugókban például isteni téma ki beszélni valakit. Valahol Lujza néninél kezdődött a fonálgörgetés, és egészen Fjodor Erikig bezárólag volt figyelemmel kísérhető.

Lujza néni, jó fej volt, mert elengedte a szünet utáni hétfőn íratandó dolgozatot, az ofi szintén, mert megszervezte a május hónapi osztály kirándulást, még Tímea is sikert aratott a „csak öt tételt kérek és nem tizet” szövegével. A német tanár dettó. Erik indexe viszont zuhant, mert a múlt hét tanóráit képes volt oktatásra áldozni, ahelyett hogy elengedje a bandát, placcot koptatni a sörözők közelébe. Nos, igen, aki még nem tudja, annak el kell árulni, soha ne keveredj bele olyanba, amiből előre láthatóan képtelenség lesz kimászni. Sokszor elsiklunk ezek felett az alapszabályok felett, az ember fia nem provokál másokat, nem véd meg senkit, akit akar, mert maga lesz az áldozat, és ez mindig így van kivétel nélkül.
A türelem megoldást nyújthat. Fjodor tanár úr szánalmas kritikusai bele áskálódtak nyakig az eddigi tanmenetbe, oda-vissza szidalmazva a tanítási módjait. „hú, de pocsékul magyaráz, milyen idétlen, amikor belefut egy általa prezentált feladatba, amit még önmaga is képtelen megoldani. „. Megjegyzés, megjegyzést követ, kész egyetértés az osztály. A váratlan fordulat csak annyi, hogy a legbuzgóbb kedves osztálytárs ülésében hátra fordulva, nevetve nézett Emmára.
- Megreformálhatnád egy kicsit, úgyis olyan jóban vagytok!..
És ha egy elkezdi jönnek a többiek is.
- Tényleg! ! A múltkor is…

Emmára az elkövetkező mondatok előtt és után is erős szüksége lett volna egy megbízható izzadás gátlóra, ami a rajta futkározó hő hullámok hatása ellen garantáltan megvédi. Áradnak a tanulságos megnyilvánulások. Felé!
Felmerülnek a túl órák, a kósza mosolyok és minden, ami egyértelmű jelként listába sorolható.

A túl csorduló izgágákkal egyszerre nem tudott mit kezdeni, továbbra is néma maradt. Bízva, a hallgatás nyújtotta „Bölcs maradok” hatásban. A valóság silány eredménnyel kecsegtet, de működik a szabály, „Mennél jobban tagadod annál jobban, ragadod!” Ezért ne mondj inkább semmit. Szőrszál álligató öt perc volt mire lefutottak a hozzá szólások. Minden izma kővé dermedt, mert bármit is mondana hazugság, lenne.
Szerencsére a kocsi elejében üldögélő Géza bá, gyakorlati oktatásvezető, és a sofőr nem hallottak semmit, zavartalanul beszélgettek a rádióból hallottakról. Még Emma révedt arckifejezéssel, és pokoli bűntudattal süllyedt az ülő helyébe, kezébe kapva az imént még kívánatlan könyvet. Úgy téve mintha semmi se történt volna.
Gréta szórakoztatta, az út végéig, egy-egy döbbenetesen pajzán képpel, vagy versikével, amit a malackából olvasott ki.

A teleptől alig méterekre már tíz centis hó borított mindent, a kocsi kerekeit alig bírta egyenesben tartani a sofőr. Késtek. A telep vezetője, kesztyűben és nagykabátban várta a gyakornokokat, vezetve őket bentebb egy nagyobb, fűtött terembe. Nem számítottak ekkora hóra. Egyáltalán márciusi hóra sem. Volt idő megmelegedni a kinti út előtt, azon az egy órás előadáson, ami másról sem szólt, mint az elbizonytalanodó telepi helyzetről. Több száz tehén „otthona” kerül veszélybe a külfölddel való csatlakozás miatt. Minden nemű beszéd ellenére, az előadó saját tapasztalataira hagyatkozva, mást sem fejtett ki jobban, mint azt hogy a tanya, mint kisembernek megélhetési módszer halálra van ítélve. Drágább lesz a takarmány, mint maga az állatokból befolyó haszon.

A Telep is támogatásoknak és a felhalmozott földjeinek köszönheti a hasznát. Ez a nap nem éppen Emma napja. Nem sok örömet bányászott ki a délelőtt óta letelt időszakból, és most még az otthona, elődjeinek porrá válásának elmesélését is át kell élnie. Lélekszaggató kis előadás után, már a hidegre is jobb volt kimenni, útba venni az istállók sorban étkező lakóit. Pöttyös, foltos, egyszín vörös, tarka, fekete fehér, tejfölös szájú, szarval rendelkező és szarvatlan, kicsi és nagy, boci és tehén rengeteg sorjában. A nagyok szépek, a kis bocik pedig aranyosak. Egyesével voltak elkülönítve, szűk egy személyes ketrecekbe. A legkisebbek is a nyakukat nyújtogatva, km-es nyelvükkel nyúltak a kabát sarkok után, a leg ötletesebb nyelv kiöltős módszerekkel. A nedves orruk csillogott, még a lábaik széles terpeszben segítettek egyenesben maradni. A tejcsi illatának megérzése, határtalan farok riszálással és kiguvadó szempármutogatással párosult.

Szenzációs élőlények. Emmáék tanyájáról ők hiányoznak, az alapvetően tanyára való bocik. Az oka, a tehén, ha megbetegszik, előbb, megy vágóhídra, mintsem kísérletezzenek a meggyógyításán. Haszonállat. Értékes a húsa és nem lehet perces munkákkal elföldelni, ha bármilyen baj folytán alulról kezdi szagolni az ibolyát. Ez van. Óriási területet sétáltak körbe, mini regényhez is elegendő információt felszedve. Fél kettő tájban, átfagyva huppant be a brigád a kis mikrobuszba, a hó már a tizenöt centit is elérte, javában dolgoztak a főút mentén munkálkodó hókotrók. A kocsi mégis lassan haladt, az ide úttal ellentétben többen az ablaknak, szomszéd vállának dőlve el szundikáltak, folytatták az evést, de elmében már azon ették magukat milyen meleg, és nyugalom várja majd őket haza érve, kábé négy óra múlva.

Jó egy óra hosszig, rendben is ment az időbeosztás, még ha kicsit lassabban is a vártnál. Egy S-alakú kanyarnál azonban bele csúsztak az árokba, az alvók az erős fejbe vágás után morcosan ébredtek még a többiek kapaszkodva várták a kocsi mozdulatlan meg feneklését. A látó távolság minimálisra csökkent, a fehérség meg, meg vakított mentegetőzött a sofőr és erőteljesen feszült neki a kocsiajtónak, mindenki ki tudott szállni. Az első két kerék tartotta az egész autót, alaposan bele ékelődve az árok aljába. Autómentőt rendeltek, de az sem vigasztalta a bosszankodó bandát. Gyaloglással kísérelték meg enyhíteni a didergető fázást. Az út szélén hamarosan megpillantottak egy kis kocsmát, ami csábítóan ontotta magából a melegséget. Rég nem volt ennyi vendége ennek a helynek. A csapos, ápolatlan, pocakos fél lábára sánta nagydarab ember volt. A szájából ömlöttek a leg ocsmányabb ítélő mondatok, mialatt egyik kötözködő vendégét, szó szoros értelmében kidobta az ajtón. A hóban szép kis hóangyal nyomot hagyott az ürge, később mást is…

Az asztalokon még hevert egy-egy elmosatlan pohár, azokat elrakodták odébb és mindenki leült kezet melengetni. Túl a bosszankodás okozta veszekedéseken és a tehetetlenség ki beszélésén, a társaság ráeszmélt a helyzet jó oldalára is. A fiúk szinte egyszerre vetették rá magukat a pultra és hozták az asztalhoz korsó számra a sört. A lányok örömet leltek a női italok felvonultatásában is. Emma, hű maradt önmagához, megfogadta, nem iszik egy kortyot sem, de a fogadalmak azért jók, hogy megszegjék őket. Egy műanyag poharas forralt bor mellett, könyökre támaszkodva mustrálta a kocsma, törzs vendégeit. Szőrös kezű, zsémbest, vékony cingár 40-est. Azután, elkönyvelte magában az e napi megszorításokat. Fénytelennek, és értelmetlennek vélte mindazt, ami körül veszi. Nem is a jelent nézve, mert ez elég színes, a piros pozsgás nózik és nyelvi stílusok, hanem ami a magán szférát érinti. És a magán szféra többször fut mások szeme elé, főleg ha magányosan telnek az ember mindennapjai. A véleménye az érzései a világ látása mind-mind kitörnének, de nem teheti, hogy ki mondja őket. Ezek olyanok, mint a lappangó szörnyetegek.

„Miért is bámulom őket már ilyen hosszú ideje? Legyek hálás, mert az én apám nem ide hordja a pénzét. Te jó ég mit is keresek itt? Várakozom! Igen. Várakozom! Gúzsba kötözötten ülök rajtam kívül még 14emberrel, mind jól érzik magukat. Kivéve ezt az ostoba naiv tizenötödiket. Álmodozni jó, de vagy látok még napokig rózsaszín felhőket, vagy beismerem hogy az élet nem egy habos torta, kis kandírozott gyümölcsös díszítéssel. Tévedek, ha bedőlök a kék szemű hercegemnek. Hányszor etetem, meg még magammal, hogy ez jó! Az! Fenomenális. Kamaszként bele szaladtam a semmittevésbe, most meg kifogtam, egy iskola perverz, fiatal, öntelt tanárát, és még ez se sikerült tökéletesen. Hiányzik. De, végül is miért is? Hány diákjával kavarhat még… A forralt bor, biztos finom, ebben biztos lehetek!…”

A forralt bor perceken belül eltűnt, sőt még két hasonló pohár. Úgy egyengette lefelé a torkába a poharak tartalmát, mintha limonádét inna. Ujjak a pohár köré, pohár a szájhoz emel, és iszik, az utolsó cseppig. Rögvest jobb kedvre tett szert. Be nem állt a szája mindaddig még a kocsit ki nem szabadították, és vissza lehetett bitorolni a meg szokott ülőhelyet. Gréta jobb híján a pokolba kívánta csacsogó barátnéját. Mert Emma, ízig vérig kikészítette abban az este hatig tartó intervallumban, még a tikitaka tóról tartott kiselőadást. Kiből mit vált ki az alkohol… Még másfél óra volt hátra, első körben szerencsésen megúszták a tengelytörést. Az oktató, és a sofőrön kívül a diákság alaposan kimerült, Emma is elaludt, nem egyszerűen felszínesen, nagyon mélyen. Azután az alig 40% alkohol tartalmú pityizálás után, a minimum az volt, ha majdnem tiszta fejjel ébred, és képes lesz haza menni. Este nyolc előtt, kis kerülőkkel, de bekanyarodott a kis busz az iskola elé. A hóesés valamelyest lecsillapodott. Gréta kemény ujjainak, zaklató bökdösése ébresztette fel. Arcán meglátszott az összegyűrt pulóverének a nyoma, kis zebra foltok formájában. Az utcai lámpa fényétől apróra cseperedett a pupillája, és a leszállás végéig csak egy fény gömböt látott maga előtt. Ásított, és mire igazából is magához tért volna már a zöme népség elkeveredett mellőle. A suliból áradtak a fények, amikből úgy gondolta, csak tán lesz bent valaki, aki engedi használni a vezetékes telefont, mert az utolsó busz már elment, és mégsem maradhat hajnalig a havas tájban kóborolva. A takarítónő, kedves idős néni volt még bent, a portás Andris, akit a biztonsági őr zavart mielőbbi munkára, a lány szerencséjére. Nem lett volna ínyére, egy vele folytatott beszélgetés sem. Akadálytalanul suhant is a telefonhoz, a táskája aljából előkotort pár darab húszast és dobálta őket befelé a készülékbe hogy felhívja az otthoniakat. A telefon kisem csengett, három próbálkozás után, elkedvetlenedve tárcsázta újra a számot, de az megint nem válaszolt. Dühében, lecsapta a telefonkagylót, és kimerült nyegle sóhajjal, merített újabb lelki erőt. „Ha, a vezetékes nem válaszol, akkor felhívom Márkot”0630…

Tárcsázott, majd mielőtt beütötte volna a legutolsó számjegyet, tenyerét aggódva tapasztotta a fejére, mert elfelejtette öccse mobilszámát. „Kettes… nem négyes… nem, hetes…” Mindannyiszor, mikor újabb ötlete támadt nyúlt az aktuális billentyű után, de kezét tétován húzta vissza, mert rendre elbizonytalanodott, a nagy sietségében. A maga biztos hetes lenyomása előtt, viszont rémülten hőkölt hátra, ahogy egy kezet érzett a vállára nehezedni. Erik volt az, orrig sálba tekerve, egy fekete bőrkabátban, egy színes dobozkával a kezében.
Röpke két perce figyelte már mi lesz annak a sok nyúlkálásnak a vége, Emmát kicsit is ismerve, tudta hogy megint valami baj van.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni!

A meglepetéstől e vagy talán mástól, de kellett egy pici idő mire reagált valamit.
- Semmi gond! Nem ijesztett meg, á.! – fújta ki magát. – Nem jut eszembe az öcsém telefon száma! Illetve az utolsó számjegy.
Idétlenül lóbálni kezdte a kezében a telefonkagylót, magában a telefonszámot ismételgetve.
- Mikor megy a buszod?
Kérdezte Erik, miközben kicsit lejjebb húzta a sálát a szájától.
- Már elment, volt egy kis balesetünk az autóúton belecsúsztunk egy árokba, most értünk be. Próbálkozom, hátha az otthoniak közül felveszi valaki a telefont, és valahogy eljön értem, de a vezetékes süket, a mobilszám meg hézagos…
- Ez pech! Senkinek sem esett baja?
Erik aggódva, nézett a lányra. Közömbösebb nem is lehetett volna.
- Nem! Kis karcolások, semmi egyéb!
Töprengett mit tegyen, végül elővette az ösztönző stílusát.
- Biztos nem jut eszedbe?
- Három pohár forralt bor, fagyoskodás és kimerítő utazás után, már a saját nevemben is csak azért vagyok biztos, mert ritkaságnak számít.
A férfi arcán, kaján vigyor jelent meg.
- Hé, borászkodni voltatok?
- Nem, telephelyet látogatni! A bor csak közbe jött…- Mondta.
- Na jó, nézzük csak. Van hol aludnod?
- Nincs! Amint viszont elérem az öcsém, megoldódik a dolog, haza megyek.
- Jó, nincs olyan sok szám egytől kilencig, csak beugrik melyik az!
Erik, hangsúlyából, Emma úgy érzetet mintha tiszta bolondnak nézné a férfi, hogy még egy telefon számot is képtelen megjegyezni. Nem hagyta magát.
- A hetes! Még mielőtt idejött erre gondoltam!
Erik elég erélyesen parancsolt rá.
- Tárcsázd!
- Nem kell felügyelet, megy egyedül is!
- Persze, persze!
Háromszor csörgette a számot, de kicsengést leszámítva nem sok eredménnyel. Ingerülten tette le a kagylót, és kérdően meredt Erikre, akinek láthatóan kisebb dolga is nagyobb volt annál mintsem őt istápolja. Gondolta Emma, azután értetlenül állt a következő mondat előtt.
- Haza viszlek! Nem laksz olyan messze!
- Most erre mit mondjak?
Önmagától is kérdezte. Meggyőződhetett róla, hogy Márk aligha veszi fel a mobilját, ha vadidegen számról csörgeti. A sajátja meg ott lapul az ágya melletti komódon. Sajnos.
- Azt, amit jónak látsz! Én szívesen haza viszlek, feltéve, ha a hó engedi.
Bizonytalanul ugyan, de kimondta a végszót.
- Rendben.

***

Mindketten, fáradtak voltak már. Erik, csendes volt végig, amíg mentek az úton, mikor végre elértek a busz útjára, aminek a hókotrók még a közelében sem jártak! A kocsi keveset csúszva a havon fékezett le, Erik elengedte a kormányt, majd a lány felé fordult.
- Attól tartok, erre nincs tovább!
- Látom! Akkor mi legyen?
Emma szemei csillogtak az ablakon beszűrődő fényben. A hó még mindig szállingózott. Éppen úgy mintha karácsonyi idő lenne.
- Ha, gondolod, nálam maradhatsz éjszakára, nincs kedvem itt hagyni téged a hidegben.
- Nincs más megoldás, és megfelel… megfelel nekem egy kanapé is!
E mondat közepette Erik szemei annyira feltűnően kémlelték szemeit, hogy ő ettől teljesen zavarba jött!
- Nincs kanapém! Egyedül élek, minek az, kicsi a lakás!
- Akkor alszom a földön!
Mondta, határozottan. És közben megkapaszkodott az ülésben, ahogy Erik megfordult a kocsival.
- Emma! Majd én alszom a földön tiéd az ágy, kinéznéd belőlem, hogy ilyen udvariatlan vagyok?
Mosolygott.
- Nem! Nem akarlak kitúrni a helyedről!
- Ezt majd eldöntjük, ha oda értünk!

Már későre járt mikor megérkeztek Erik lakásához. Nyugis helynek tűnt, egészen a 4. Emeletig mentek! Sok egyforma ajtó volt, egymáshoz közel, az elveszett bérházban.
Mielőtt a férfi beengedte volna, gyorsan előre szaladt némi kis rendet rakni! Aztán kitárta Emma előtt az ajtót.
Agglegénylakás, gondolta Emma, mindenhol, volt valami, valami nem odaillő, de amúgy pofás kis lakás tárult a szeme elé!
- Ő, ne nézz szét, rég nem takarítottam!
Mondta, a kezében egy félig elfogyasztott szendviccsel.
- Ne magyarázkodj már!
Szólt rá Erikre a lány!
- Jól van! Érezd otthon magad!
- Mennyi könyved van!
Nézett Emma a könyves polcra! Ami az egész, falat lefedte!
- Az Apám gyűjteménye! Imád olvasni, a könyveit én örököltem meg! Iszonyú sokat tanulok belőlük, többek között azt is, amit elmondok nektek az órákon.
Még a lány ismerkedett a tereppel, Erik a tegnapi, lejárt szavatosságú tejet próbálta elrejteni, aztán meg a felhalmozódott szennyeseket. Emmának feltűnt a szellőként rohangászó férfi, de már-már tornádóként söpört el mellette, mindig valami más holmival, vagy zacskóval.
- Mit csinálsz?
Erre is gyors választ kapott.
- Rendet!
- Értem! Azért tömted a szendvicset a… inkább hagyjuk!

Pár pillanatig még szerencsétlenkedtek egymás mellett azután, letelepedtek a konyhában, ami a hálóból nyílt közvetlenül. Együtt dobtak össze pár szendvicset, vacsora címszóval. Erik teát, készített gondolta jól fog esni mindkettőjüknek. Nem sűrűn szóltak egymáshoz. Amint elkészült a tea, esetlenül, szorongatták a poharukat, hol Emma, nézett rá a férfira, hol Erik rá. Aztán, újra csak az ivásnak szentelték a figyelmüket. A meleg lassan átjárta a helyiségeket. Ettől Emma egy idő után már percenként ásított! Ezért, lassan érdeklődni kezdett, az alvási lehetőségekről!
- Hol alszom majd?
Könnybe lábadt, szemekkel, és lusta nyújtózkodással, igyekezett elütni az időt.
- Ott, a hálóban, a fürdőbe, raktam neked tiszta törölközőt!
- Hálóinget kérhetnék, bármi megteszi.
Erik arca ledermedt, gondolta majd az egyik ingje kitűnően megfelel a célnak! Később, ahogy befejezték az evést, a lány kezébe nyomott egyet, magának meg megvackolt a földön, hogy a lány birtokba vehesse az ágyat!

Emma zuhanyozott először. Iszonyú feszültnek érezte magát, már azért is, mert nehezére esett a szemeit akár egy pillanatra is levenni a férfiról még kint ücsörögtek. Erik ellenben nem tűnt idegesnek, inkább idegesítően nyugodtnak. Jól esett neki a forró zuhany, amitől mintha álmossága enyhült volna, a többiről nem is említést téve. A haja picit vizes lett, és az ing is rövidnek bizonyult, a ruháit összehajtogatta a kezében, és amikor végre Erik szeme elé került, fáradt arcáról mégis azt lehetett leolvasni, hogy Erik, vörösödő arckifejezése valamiféle tetszést sejtet!

Tekintete végig siklott a lány egész testén, és alig bírt a gondolatain uralkodni.
- Meg vetettem neked az ágyat! Én majd lent alszom! Most meg megyek fürödni!
Úgy szedte a lábait, mint a meszes, csak ne kelljen még közelebb kerülnie a lányhoz!
Emma, bebújt a takaró alá, és le irhatalan izgalom lett úrrá a testén! A takaró, árasztotta magából, annak a férfinak az illatát, aki annyira könnyedén le tudja venni a lábáról, és milyen szép volt eddig ez az este, holnap az ébredés után, viszont véget ér, és megint olyan lesz minden, mint órákkal ezelőtt! Ő továbbra is játssza a diák szerepet, Erik pedig megmarad annak, aki, a kedves, önfeláldozó segítőkész tanár bácsinak.
A férfi egy szem alsóban lépett ki a fürdőből, Emma csak annak tudott örülni, hogy félhomály volt, mert máskülönben, már az első pillanatban lebukott volna, a kocsányon lógó szemeivel!
- Alszol már? - kérdezte meg Erik alig hallhatóan.
- Nem! Még nem tudtam elaludni!
- Az én ágyikómban, biztosan el tudsz majd aludni, mert nagyon kényelmes! Közben Emma fölé hajolt, aki a takaró alatt ökölbe szorított kezekkel, tűrte, ahogy a férfi hajáról egy-két csepp kósza vizecske az arcába hullik! És nagyot nyelt, amikor az ajka alig 1-2 centire volt az övétől!
- De azért még a távirányítót elveszem!
- Vidd csak, nekem az úgyse kell!

Mikor végül Erik is bebugyolálta volna magát, már elment a kedve a tévézéstől, bekapcsolta, meghallgatott vagy két mondatot, s ugyanakkora lendülettel ki is oltotta. Csend lett, kínos csend, nem tudta hogy Emma vajon alszik e már! A telő perceket óráknak érezte, majd halkan, súgva megkérdezte:
- Alszol már?
„Hogy a fenébe tudnék aludni, amikor, itt vagy a közelemben!”
- Nem!
Sóhajtott. És várta hátha mond végre valamit.
- Kényelmetlen itt lent a földön! Fázik a derekam, és a fejemet se tudom hova rakni.
- Igen? Szerintem, lenne hely ezen a széles ágyon mindkettőnknek! Érdekel?
- Biztos, hogy jó ötlet, ha oda fekszem melléd? Nem fogsz megcsókolni?
- Hé!
- Csak vicceltem! Megyek!

A takaróit felszedte a földről Emma közben elhúzódott az ágy másik végébe, és hátat fordított. A férfi minden egyes mozdulatát érezte, még végre elcsendesedett az ágy nyikorgása. Nem számítottak rá hogy ez ennyire bonyolult műveletnek hat majd. Ő mélyen befúrta magát a takaró alá! A haja szerte széthevert a huzaton. Egy-két hajszál, rá gabalyodott az ing gallérjára. A nyakán érezte a férfi leheletét. Aztán érezte, ahogy ő is elfordul és még jobban magára, vonja a takarót. Egyikük sem bírt elaludni, s végül egyszerre, hirtelen fordultak egymással szembe, majd ugyanígy vissza. Kérdések helyett most talán elég, volt az a félre érthetetlen kósza pillantás is, amit egymásnak szenteltek, a szoba félhomályában.

Kintről egyre jobban, hallatszódott a hideg süvítő szél moraja. Ezek a zajok altatták el őket, nem valami hosszú időre, a lány csak olyan negyed órát aludhatott, eszeveszett szomjúságra ébredt fel, a sötétben tapogatózva jutott el a konyháig engedett az egyik pohárba némi csap vizet és gyorsan kortyolgatva, emelte a szájához! Utána pedig Eriket figyelte, eleinte hallgatta a szuszogását, mint valami medve, gondolta. Amíg a lány ismét a poharat töltötte Erik felkelt, és a lány háta mögé lopózott, aki már itta is a második pohárka, csap vizet! Nem ijedt meg, az álmos, kócos fejű mormotától viszont igen csak, idegesítette, háló ingje felháborító rövidsége, na meg az is hogy a férfi fürkésző tekintetétől képtelen volt megszabadulni, mert az a pár apró csók, ami eddig elcsattant is, semmi ahhoz a vágyhoz képest, ami most Erik karjaiba készteti!

A férfi megfogta, és kivette, kezéből a poharat s egy jól irányzott és gyors mozdulattal tette rá a boltív párkányára, de közben szabad karjával derékon ragadta a lányt és testével a csupasz falhoz préselve, követelőzően megcsókolta, ő pedig hagyta, halk nyögdécseléseiből, Erik is megértette végre, hogy mennyire kívánta már ezt az őszinteséget. Mind a ketten, érzéseik teljes lebilincselése alatt álltak.
Szorosan ölelték egymást, egyre nagyobb és nagyobb erővel. Hol van már az a régi lány, aki visszahúzódó és félénk, és hol van az a férfi, aki képes még a legforróbb helyzetben is megálljt parancsolni magának, messze.

Minden érintés most csak a kimondatlan szavaknak szól, mindannak amit akár még megfogalmazni sem lehet, inkább kimutatni, a szív folytonos zakatoló dobogását, és kielégíteni, a vele járó testi vágyakat. Erik kezei végig simították az arcát, a hátát, a nyakát, majd mélyen a lány szemébe nézett, Emma úgy szorította azokat a kezeket, mintha érezni akarná azt, ami oly ritkán adatik meg a számukra, az összetartozást. A szemek pedig, milyen őszinték, és kérdeznek, „hé te is ugyanazt érzed, amit én? Kérlek, mond, hogy most nem engedsz el!” Elengedés helyett, felkapta, és az ágyra fektette, lágy csókokkal borította, a szinte fedetlen testét. Emma teljesen elveszett az érintésekben. Mindabban, amit látott, a férfi vágytól eltorzuló arcát, a mindent kifejező szemeit. Érezte a hátán végig csurranó izzadtság cseppeket, és hallotta a szaggatott heves sóhajokat. Hagyta, hogy az ingét szépen lassan teljesen kigombolja, és jól begyakorolt mozdulatokkal lefejtse róla. Semmi mást nem éreztek csak egymás testének felhevült forróságát. A két félmeztelen test szorosan préselődött össze, minden fojtogató csóknál, és odaadó simogatásnál. Gyengéd erőszakkal hajszolva egymást a vágyak beteljesüléséhez. Pusztán a leg intimebb érintésen múlt minden, de Eriknek emlék árnyakként jutottak eszébe azok a nők, akik mellett nem ezt tapasztalta. Nem akart fájdalmat okozni, ez más és nem újabb éjszakára szóló vágy kielégítés, ráadásul hogy tudna majd másnap az orra elé kerülni… bárkinek is.

Alig ért ajka a lány nyakához, majd szájához, a következő másodpercben elengedte. Teljesen kipirult. Annyira elgyengítette, amit lát, képtelen volt elhinni, azt is, amit érez, de a látvány, az a két csalódott szempár, amik most kérdően néznek rá, az a pirosra csókolt ajak. Újra megcsókolta, Emma teste úgy tapadt az övéhez, és annyira remegett, hogy végül kimondta, ami szerinte a leg élet hűbben tükrözheti érzéseit.
- Ez nem helyes!
Egy puszit nyomott az arcára.
- Ez a helyes! Nem akarlak megbántani, képtelen lennék rá…
Lehajolt a földön heverő ingért és visszaöltöztette a lányt. Emma kelletlenül, de engedelmesen segített neki.
Még mindig, az elmúlt dolgok hatása alatt volt, a józanságát mégsem veszítette el teljesen.
- Szerintem is ez a helyes lépés, másrészt szerintem, te lennél az egyedüli ember… aki soha sem bántana engem! Soha!
Elmosolyodott.
- Jó hogy vagy nekem , azt nem tudom mi zajlik köztünk, de az biztos, hogy bár veszélyes, de szenzációs érzés!
- Tudom, mert nekem is az…
- Megfázni sem szeretnénk, gondolom, úgyhogy nyomás a takaró alá!
Vidám, tekintettel emelte fel az össze-visszagyűrődött takarót, hogy mindketten bebújhassanak alá.
Összeölelkezve aludtak el, s másnap reggel hétig így is maradtak.

Folyt. köv.