1*1 Enter 2. fejezet - 2.

A kis tanyára 30 méteres földút vezet, ami sötét és éjszaka a szélátfúvásoktól még hidegebb, mint a város utcái a lány meg fázik, kabátját igyekszik minél szorosabbra összehúzni magán, a gombokon túl is. Max, a kerítés mellett alszik, töpszli orra kis mozgásokat végez, szuszogása, nyöszörgéssel párosul, s hangja betölti az egész teret. A feje úgy lóg ki a házából, mintha állandó készenlétben várná a gazdit. Emma úgy dönt most az egyszer megzavarja a kutyusa álmát, és pár idétlen simítással a szemei kinyitására készteti.
- Kutyus, Max!
Max hunyorog értetlenül, előugrik, és hatalmasat nyújtózkodik, hosszú szőréből árad a meleg. Emma olykor-olykor úgy beszél vele akár embertársaival, nem véletlenül a kutya az ember legjobb barátja, sok esetben nem beszél vissza, Max meg nem is ugat, nem kérdez, és ami a legjobb érdekli, minden mozgással egybe kötött esemény. Most ül, Emma a fejét simogatja, ha a simogatás abba marad még a lány keze alá is, beférkőzik.

„Lehet, hogy bolondnak nézel, de azt hiszem beszélnünk, kell! Látod odafent azt a három csillagot, ők a kedvenceim. És tudod miért? Mert az a három szimbolizálja a családomat. A legnagyobb a Papa, a másik Anya, és a harmadik Márk! Az a pici pedig, ami alig látszik, ő lesz majd az igazi. Ő lesz a negyedik! Biztosan létezik, de elkerül, mint téged újabban a messzi szomszéd fekete pulija! Kérlek, nézz szembe a tényekkel, talált egy másik hozzá való pulit!” Max, egy szusszanásnyira felnézett, majd nyüszítve tette le a fejét, a két mancsára.

„Látom, ma nem vagy vevő rám! A francért beszélek én hozzád! Úgy sem érted, amit mondok, de Apa jól van! Ezt érted igaz!”

A kutya megnyalta a szája szélét, Emma ezt úgy fordította kutya nyelvről magyarra, hogy „Ő, az, aki a kaját adja!” Távozása előtt, jó alaposan megdögönyözte. A kéményből áradt a füst, és a konyha ablak világos volt, mikor a küszöbre lépett. Benyitott. A nagyi, meg Márk is a legnagyobb esti elfoglaltságukat végezték, ültek és nézték a Tv-t a konyhán keresztül a nagyszobában, chipsszel bőségesen ellátva, a nagyi műfogsorát figyelembe sem véve.
- Sziasztok!
- Hello! Apától jössz?
Nézett hátra, Márk, elszakadva a képernyőn rohangáló bűnözőktől.
- Igen! Jobban van, és végre túl a műtéten! Te, hová tűntél?
- Haza jöttem! Hívtalak, de nem vetted fel

A lány azonnal kotorászni kezdett a kabátja zsebében, úgy emlékezett már nézte a telefonját, de lehet az is, hogy csak akarta. Tényleg volt elmulasztott hívása.
- A doki szerint Apa hamarosan haza jöhet, azért volt ilyen hosszú a műtét, mert nem volt megfelelő az altatása.
- Szuper! Ezt én is tudtam!
Szólalt meg Márk!
- Nem értem, azt hittem ennél idegesebb leszel.
- Nővérkém! Ebben a családban te vagy ilyen lelkis egyedül. Mi tudtuk, amit te nem. Apa erős ember, még egy elefántnak szánt altató adag sem ütné ki.
- Lehet, hogy igazad van. Fárasztó napom volt, megyek aludni… Gömböcék kaptak enni?
- Mindenki kapott enni! Tényleg te nem falsz fel pár szendvicset, ha eszel nekem is, csinálhatnál…?
- Nem! Esetleg több fogásos vacsorát ne dobjak össze?
Vágott vissza a szokásos Márknak szánt cinizmusával.
- Jól hangzik!
- Nagyon Tündéri vagy, én megyek aludni!
A nagyi figyelembe sem vette őket, viszont amikor Emma befordult szobája ajtaján, jól oldalba lökte Márkot, a könyökével, és nem a róla elképzelhető nagymamás módszerrel.
Forró fürdő után Emma mély álomba merült, és talán le sem kellene írni, kiről álmodott ezen a bizonyos éjszakán. Illetve kikről. Hajnaltájban arra ébredt, hogy szemei könnyesek, és kicsin múlt csak hogy el nem kiáltotta magát. Álmában a szüleit látta együtt sétálni a város egyik elhagyatott kis utcájában, és egy hó fehér kocsit, ami nagy sebességgel közelít feléjük, ő pedig akár hogyan is igyekszik megállítani, nem tudja, végtagjai bénák, mozdulatlanok. A száján nem jön ki a „Vigyázz!” kiáltás, és mire a helyszínre ér már késő. Az édesanyja ájultan hever a kocsi kerekeitől egy méterre, az arca csupa vér, Apja fölé görnyedve próbálja fel ébreszteni, de mind hiába. A szemét már nem nyitja ki…

„Csak rossz álom volt! Csak rossz álom volt!” Mondogatta magában. Mély lélegzeteket véve. Kicsit később fel ült, és még le nem higgadt addig így maradt. Minden áron ki akarta az álmot kergetni a fejéből, egyetlen kép kockára sem akart emlékezni. Azt idézte fel, amit ma átélt, valamiért úgy vélte, hogy az őt elütő autónak köze van a most visszatérő emlékekhez. A felmerülő összes lelki gubanc mellett pedig Erik a legjobb pont, amibe kapaszkodhatott. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Igen, ha valaki egyedül van, és itt nem a szerelem a lényeg, elfelejti, azt, amire szüksége lenne, arra a társra gondolva, aki bármikor, rossz vagy jó hírről van szó, felveszi az akár hajnali háromkor megcsörrenő telefont, zokszó nélkül, és aggódó hangon kérdezi, meg hogy „Valami baj van? Vagy épp Boldog vagy! Én meghallgatlak!” Emma, akár százszor is szorongathatná a telefont a kezében, izzadásig is, abban nem teremtődnek maguktól olyan nevek, akiket szívesen felhívna, most és elmondaná mi is bántja az éj kellős közepén. Kint a mellette lévő háló szobákban alszanak, Márk kinevetné, a nagyi meg hagy aludjon nyugodtan, mégis hogy reagálna, azt hinné rárontott egy betörő, és rikoltozni kezdene… nem, nem, ezen túl, is mint eddig rá vár a feladatai megoldása, ha reggel hatkor alszik is el, akkor is…

***

A gála, a papa betegsége mellett ez a téma létezett, otthon is. Nevetségesen nagy ügyet fabrikált, ebből az öt perces kis előadásból. Szegény mama már a pokolba kívánta azt a nyavalygós zenét, amire az unokája annyira bukott, sehogyan sem ment a fejébe miért szereti Emma pont ezt.
- Kincsem, miért nem táncoltok, mondjuk rumbát, vagy tangót?
Kimeresztett szemekkel nézett a nagyira, aki bokáig érő köntösében lágy himbálózó mozdulatokat tett a konyha irányába. Követte a szemével majd röviden, kifejtette a véleményét.
- Mama, hagyjuk inkább!
- Még én is elmennék, megnézni benneteket!
- Te még a zenét sem szereted, akkor mit kezdenél a tánccal, különben is csupa fiatalok lesznek, leszámítva azt a pár Agg kopaszodó, vagy parókás tanárt, akiktől majd roskadozik a zsűri részleg padsora.
Szólt ki a nagyszobából.
- Én is voltam fiatal!

A Nagyi sajnálta a múlt időket, soha sem tudta magáévá tenni azt a korszakot, sokkal elevenebb dacosabb és nagyra vágyóbb volt, mint Emma, a szülei meg prűdek de búslakodás helyett most az lelkesítette , hogy unokája, kicsit kiszálljon az álom világából és ha neki a tánc teret enged akkor ő is sokkal boldogabb. Jobb élőben, és tisztán látni a történéseket, hol van ehhez egy szappanopera, vagy napok eltöltése a verandán, bámulva az elvonuló tömegeket. Sehol. Emma hirtelen vetette magát a nagyija nyakába és puszit nyomott ráncos, mégis üde orcájára.
- Nagyi, szerinted menni fog ez az egész, képes leszek majd táncikálni?
Kérdezte kételkedve.
- Nem értelek persze, a báj gúnár párod tánc tudását viszont nem ismerem!
A nagyi furcsa pillantást vetett padlón térdelő unokájára.
- Nem is fogod!
- Az is igaz, ugye, nem falábú?
- Szerintem nálam is sokkal, jobb, de tényleg!
- A jegyzeteid hogy haladnak?
- Haladok! Már van egy csomó tanulságos történetem, lányokról, fiúkról, a kiközösítésről!
Nem tudott mit szólni, ezért inkább kérdezett.
- Apádhoz bemégy?
- Igen, mennem is kell! Este jövök! A mondat közepette dobálta össze a ruháit, könyveit.
- Nem mész szórakozni valahova, ma este Márk is kimozdul!
- Nagyi! Márk az Márk, Emma nem Márk! De majd gondolkodom rajta! Szia!
- Majd? Majdok nálad már nincsenek is!
- Szia Nagyi!
Szólt még vissza, de amikor kilépett az ajtón, becsukta, hátra dőlt lehunyta a szemét és ki fújta magát.
„A szerelem olyan messze van. A szórakozás néha semmire sem gyógyír! Jaj nagyi te ezt már tudhatnád!”

A mai nap bármennyire is vontatottan indult, kalandos eseményekbe torkollott. Az utolsó próba a fellépés előtt. Az eredeti Gálára készült ruháját vette fel, eljött már az ideje, ha le kell szakadnia, akkor most tegye meg ne a Gála napján.
Testre tapadós, rövid mégis keveset mutató bézs színű ruha volt, a leg alján ultra könnyű, cafatokra szedett szalagokkal. Ment a lány alkatához, és a combjaiból is csak annyit fedett fel, ami szükséges lehet a lépésekhez. Leg felül két vékony pánt tartotta, szinte dísznek, finoman kiemelve Emma bájait. Bevonult a tornaterem közepére, éppen mire partnere megérkezett, aki viszonylag nagyot döbbent, ezt szeme kigúvadása és szája bizonytalan tátottsága tette egyértelművé.

Felettébb érdekes volt így látni az állandóan szégyenlős lányt, magas sarkú szandáljában bukdácsolva, ártatlan szemeit meresztgetve, kissé modellhatást keltve.
- Szia! Felkészültél… illetve el?
Tamás ezt elég bizonytalanul, és bénán adta elő, bár a lánynak semmi sem tűnt fel.
- El, csak gyakoroljunk már, mert elfelejtjük a lépéseket.
Még tamás öltözött, mindent elő készített, nem sokat kellett várnia.
- Kezdhetjük?
- Zene indul, függöny fel, hajrá!
Nem számított rá, hogy ilyen nehéz feladat lesz hozzászoktatni a lábait a magassarkúhoz. Az volt! Minden lépésnél megtaposta a társa lábfejét, mintha köteleznék rá.
- Mi lenne, ha nem lépnél a lábamra?
Vette Tomi komolyabbra a figurát, már nem kötötte le a figyelmét a majdnem fedetlen kebel csoda, ami előtte virított.
Ezt a lány is tudta, nem foglalkozott különösebben vele, ellenben igyekezett vissza fogni taposgálós lábait, ugyanis egy próba van ezen kívül az is a színházban a fellépés előtt, de szó nélkül akkor sem hagyhatta osztály társa megjegyzését.
- Ha nem lógtál volna annyit most minden egyszerűbb lenne!
- Igen,…

Tamás kereste az érveket, hiába.
A lány beszéd helyett inkább sóhajtott egyet és a szerinte fenyegető nézését vetette be.
Csendben folytatták a táncot, nem volt több lábra taposás, sem egyéb incidens. Egészen az órák kezdetéig bírták, néma utasításokkal, majd dacosan vonultak átöltözni.
Tamás gyors jövetel után gyorsan távozott, de Emma számára, ha az előbbi szóváltás nem lett volna elég, akadt más probléma is. Hiába akarta levetni a szoknyáját, annak eddig jól működő cipzárja beragadt. Már az összes lehetséges póz kipróbálása után jutott arra a következtetésre, segítség kell, mert egyedül aligha boldogul, kis szoknyája hű, társával.
Elindult hát Tamáshoz, ő persze sehol. Mások se!
Így irány órára, szoknyában, télen!

Forrt a dühtől, ezért bárki is furán nézett rá, arra grimaszt vágott, esze ágagába sem jutott hogy esetleg az egyik másik osztálylányaitól segítséget kérjen, arra építkezett, hogy Gréta valószínűleg az Info terem ajtaja előtt dekkol, és őt majd megkéri…
Amint beért az iskola belterületére, szaporázni kezdte a lépteit, szerencsétlenségére már a harmadik lépcsőfoknál meg botlott, mint általában, ha sietni akart. Nem adta fel, szét sem nézett úgy suhant kopogva a lépcsőfokokon át a saját iskola részére. Még nem ment neki annak, akinek a jelenlétét a szükséges órakezdésig nem kívánta.
Eriknek! Pont telibe találta, majdhogynem vissza is libbent a lépcsőn lefelé.
- Elnézést tanár úr!
Szuszogta.
- Hát te honnan jössz?
Nézte végig a lányt.
- Tudja a tánc, az előadás előtti próba.
- Ezért van rajtad ez a szoknya?
- Nem! Beszorult a cipzár és, mivel nem elég hosszú a karom nem érem el.
Erik, gondolkodás nélkül, ajánlotta fel a segítségét.
- Segíthetek?
- Ne! Akkor leesne rólam! Más különben Grétát keresem, ő majd megszabadít ettől a szoros viselettől.
- Igen?
Köszörülte meg a torkát. A kezében lévő, szinte szokványos kulccsomóval, meg nem tudott mit kezdeni.
- Milyen órád lesz?
- Semmi különös! –Nézett rá szemtelenül. -A Tanár úrral lesz órám.
- Velem?
- Igen!
- Biztos hogy nem tudom, azt a cipzárt úgy lehúzni, hogy ne essen le rólad a ruha? Nem mintha nem állna jól. És Grétát sem láttam ma még, pedig az előbb jöttem el a teremtől.
- Biztos!
Vágta rá, határozottan, és már-már ő maga is elhitte, amit mond. A csengő fülsüketítő zaja oldotta meg a problémát.
- Na, jó mégis csak, egy kicsit.

Hátat fordított Eriknek, a kicsinek nem mondható csomag tengerével, félre vonta a haját és várta a felszabadítást. Ahogy Erik forró keze hozzáért a háta hűvös bőréhez, teljesen bele borzongott, a feje búbjától egészen, a kis lába ujjáig.
- Apukád hogy van?
- Egyre jobban, pár nap és otthon lesz!
- Örülök! Picit húztam le, eléred? Tényleg jó makacs cipzárad van, azt hittem ott hagyom a körmeimet.
Elérte, és már rohant is a mosdó felé. Pont úgy, mint akit üldöznek.
- Mindjárt jövök, órára!

Kiabálta fél hangosan. Erik arcára, kiült egy kis humor mosoly, miközben látta a lány butuska sietségét. Egészen addig figyelte még el nem ért az ajtóig, és látta, ahogyan Emma szembe fordulva vele, kémleli arc izmainak, minden apró rezdülését. Bele is pirultak, mind a ketten. Aztán eltűntek, mint szürke szamár a ködben. Rohanással megtűzdelt percek után, késve érkezett meg az első órára. Báj vigyorral az arcán, lódult be az ajtón. Kopogást, és egyéb illemszabályokat erősen mellőzve.
- Jó Napot! Elnézést a késésért!
Erik pont a tábla előtt pózol, megint újabb információ halmazokkal akarja tele tömni tanítványai, amúgy is zsúfolt fejét. A Gépek monitoraira pillantva, gyatra sikerrel.
- El van nézve! Emma lánynak nem megy jól a lógás, mert folyton lebukik!
Erik, oltárian megértő is tud lenni, ha akar.
- Tudom! Ígérem, nem fordul elő többet!
Valószínűleg, egyszerre gondoltak ugyanarra, ez az ígéret semmi esetre sem fog teljesülni, mert olyan hogy ő pontos legyen az kizárt dolog.
- Ajánlom is!
Erik, rövid megjegyzése, korántsem volt fenyegető, csak enyhe célzás, arra hogy legközelebb nem fog haladékot kapni.

**

A fellépés előtti hét gyorsan elrepül, csak ne lenne ez a sok dolgozat azzal a töménytelen kérdéssel. Milyen rossz ezt újra átélni, jó pár alkalommal azt az úgy nevezett, „Nem készültem fel eléggé” érzést.
„ A kínok kínja végig nézni a padsorokon, mindenki szorgalmasan ír, én meg bámulom az üres papírt, (szép cikkcakkos a széle) ihlet persze nem jön, ha mégis pusztán egy-két oda vetett szó, önmagukban értelmetlenek! De, mi is az a vegyület? Néha úgy néz erre a tanár, mintha a tudat alatt tudná, nem tanultam egy mukkot sem. Mi lenne, ha inkább ki kéredzkednék? Akkor azt sértésnek venné, mert nem tanulok az órájára! Oda kint süvít a szél. Max már tutira befagyott a házába. Gömböcéknél meg elfelejtettem becsukni a felső ablakot, brr, hogy szidhatnak most!

Vajon mit szólna a tanárnő, ha elővenném a jegyzetfüzetet, és esetleg írnék? Való színűleg, ugyanúgy megsértődne, esetleg meggyanúsítana, hogy puskázok, na akkor egyest kapnék, nem, először figyelmeztetést, azután az egyest. Vagy észre sem venné? Mindegy. Apa vajon mikor jön haza, nyomasztó lehet a kórházban lennie. Még ha nem is mondja. Én már rég megkergültem volna ott bent, ebben biztos vagyok. Ó, Jelző csengő, hát, amit írtam, még egy gyenge ketteshez sem elég! Hányasaim is vannak ebből a tantárgyból? Bele sem akarok gondolni, hasonló színvonalúak lehetnek, mint ez a dolgozat jegyem lesz. Bezzeg máskor, ha én tudok valamit, megy a súgás, most meg még Gréta is merev elutasítás, pedig látom hogy tanult, teli a papírja, és azt a bonyolult képletet is tudja! Miből gondoltam, arra hogy ez a mai dolgozat elmarad, fogalmam sincs, zárlatos lehetett az agyam. Már csak öt perc és irány a kórház.”

Minden igyekezete ellenére, későn jutott be az apjához. Egy hosszú folyosó, utolsó kórterme volt az övé, két lakó társával egyetemben. Fehér, kopott, sokszor használt szekrényébe, visszatette az előtte küzdelmek árán elő vett üdítős dobozt, a kezébe kötött infúziót erre-arra terelgetve. Ez volt a leg idegesítőbb a számára, az infúziós tasak gurgatása, mert ez nem vehető le csak úgy, elkíséri, akárhová megy, még a mosdóba is, és ott van akkor is, ha üdítőt szeretne inni, vagy nyugodtan szeretne enni, elképzelte már azt a jelenetet is, amikor megszabadulhat tőle, de rájött, hogy kár lenne a mellette szenvedőket, még az ő vérének, látványával is elborzasztani. Ahogy Emma bekopogott az ajtón, már magára vonta, a fehér, durva anyagú lepedőjét, az alól kandikált kifelé, borostás, meggyötört arcával.
- Szia apa! Aludtál?
Kérdezte Emma, alig hogy oda ért az ágyához, és kihúzta alóla a látogatóknak elrejtett széket.
- Á, itt az nem megy olyan könnyen, hol jön egy nővérke, hol meg egy doki zaklat, a lökött vizsgálataival! Szia!
Meg puszilta.
- Holnap nem tudok jönni! Gála!
Adta apja tudtára, miért is jött pontosan, a látogatáson kívül.
- Nem baj! Este úgyis haza akarok menni!
- Jó ötlet ez?
- Ne csinálj úgy, mintha halálos beteg lennék, nem kell, utálom!
Morgott a Papa.
- Apa!
- Foglalkozz a tánccal, amivel akarsz, csak ne velem!
Durcáskodott.
- Értettem parancsnok úr! Szurkol nekem?
Kérdezte meg tőle, Emma, a térdeire nehezedve.
- Azt még nem, de szorítani fogok, minden percben még a tánc parketten perdülsz-, fordulsz!

Apja arca, a fel törekvő, ősz szakállkákat leszámítva, és a kényelmetlen ágy okozta, gyűrődéseket, sokkal jobban festett, mint hetekkel ezelőtt. A sápadtságát felváltotta az a picit élettel telibb színesebb árnyalat, amit Emma most mérföldekkel szívesebben látott, mint bármit ezen a világon. Jó óra hosszat beszélgettek, túl szárnyalva, a megengedett legális látogatási határidőt. A lány feltűnés nélkül hagyta el a kórtermet, az egész hideglelést okozó kórházat, és adta át magát, a holnapi Gála miatti izgalomnak.
Egész éjjel forgolódott, a lepedőjét hengeresre gyűrte, a takaróját, hol lerugdosta magáról, hol nyakig bebújt alá.
Folyton azt látta maga előtt, hogy mit és hogyan tesz majd, de ami másnap történt arra álmában sem gondolt volna.

***

Reggel, szokás szerint felkelt, de a szereplőknek iskola helyett most szünet volt. Megetette Gömböcéket, a ház izgő-mozgó csoda állatait, utána, akadt idő szépítkezni. Mi a nő elsődleges, legfontosabb teendője, ha szoknyát akar felvenni? Na ná, az hogy a lábait széppé és bársonyossá tegye, nem beszélve a sok reklámban makulátlannak tűnő hónaljakról. Iszonyú egy művelet, csak, azért hogy ne hasonlíts egy ősasszonyra, aki most jött a vadonból. A legkevésbé fájdalmas az a borotva használata, de ennek is meg vannak a hátrányai. Húzd mindig ellentétes irányba, és mennél kevesebbet vágod meg magad annál jobb. Garantáltan nem kapsz vérmérgezést, és kicsit jobban hasonlítasz majd a reklám csajszikra. Most Emma is ezzel küzd, bársonyos lábak, fordítsd, szexis. Egy szál tangában piruettezik a fürdőszobában, egyik lába a kád szélén, a másik a vízcseppektől csillogó padlócsempén, igazán kellemes. Egész jól sikerült tortúra volt, összvissz egyszer vágta meg magát, máskor sokkal rosszabb szokott lenni… Következő lépés, moss hajat, de jobb, ha ezt már előző nap megteszed, mert, egy napos határon belül bármitől elektromos töltést kaphat, és ha bőrkabátossal, vagy elektrosztatikus dologgal találkozol, könnyedén, merednek a hajszálaid az ég felé, ami vicces. Fürödj meg, izzadság szagtól mentesen lépj ki az emberek közé, nehogy gázmérgezést kapjanak, vagy örökre rád ragasszák a „szagos”.

Fordítsd, büdös jelzőt. Utolsó lépés, egy párat kihagyva, ha felöltöztél, sminkelj. Emma sminkje nagyon egyszerű, alapozó, púder, szemhéj festék, szájfény. Semmi extra, a hullámos hajából, kontyot nem tudott formálni, mert a haja túl rövid hozzá, ezért kis hajlakkal formázta meg.” Pazar.” Tette a megállapítást a tükör előtt állva. Mihelyst kilépett a fürdőszoba ajtaján, a nagyi, vérbeli elemzőként nézte körbe.
- Mi van veled, te sohasem sminkelsz?
- De, ma igen! A Gála elvette az eszemet, két éltű létemre ez azért olyan lesz mintha, én is közéjük tartoznék, mármint az izguló körmöt rágó diákok közé! Legalább a smink takar valamit az égés, okozta pírból! Tegnap óta rájöttem, hogy fogalmam sincs, miért is állok én színpadra. Elvégre mindjárt 22-leszek, és ez…
- Te is diák vagy! Is! Én már annak, nagyon tudok örülni, hogy nem vagy itthon!
Vágott közbe a nagyi.
- Persze, mégis, na mindegy, jön a busz! Indulok! Puszi!
- Ügyes legyél!
Mondta, és arcon puszilta az unokáját, majd jó szorosan meg is ölelte.
A Nagyi és a Papa szeretete mindig sok erőt adott neki, bármihez, amit el akart érni, legyen szó, komoly, és ilyen diákos dolgokról is. Izgult otthon, izgult útközben, izgult a színházban. Pedig elvileg már le kellett volna higgadnia. A város két színházzal büszkélkedhetett, ők a kisebbikben kaptak bizonyítási lehetőséget. A nagyobb nem feltétlenül jobb is. Ez is díszes rengeteg a férő hely és, borzasztóan rémisztő, a fekete űrként szétterülő színpad! Egy csomó diákkal találta magát szemben, ismerős és eddig nem látott arcokkal. Mindannyian próbára sorakoztak, annyira nem ide illőnek érezte magát. Aki a műsort rendezte, szempillantás alatt tessékelte be a színfalak mögötti öltözőbe, zömében, minden osztálynak jutott saját elkülönített rész, kis tükörrel, ruhatárolóval. Fél egy lett mire átöltözött! „az előadásunk majd csak kettőkor kezdődik” Nyugtatta magát, mert hogy Tomi még sehol sem volt, se közel se távol. Ahogy délelőtt hallgatta a rádiót, felfigyelt a csúszós utak híreire, önmaga tapasztalataira hagyatkozva, próbált erre koncentrálni. „Biztosan késik!” Sajnos, megcsörrent a telefon, Tamás volt az nem éppen vidámságra okot adó mondani valójával.
- Nem tudok menni! Ne haragudj! Eltörtem a csuklómat, úgyhogy jelenleg is próbálnak összerakni a kórházban!

Emma arca, egyszerre csak felfúvódott, mint egy hörcsögnek, jó nagyra és ugyanilyen gyorsan lett sápadt, és erőtlen minden tagja. Felfogta, miről van szó, csalódott lett, másrészt megkönnyebbült. Átérezte Tamás fájdalmát, nyögdécselő felszisszenő hangja, nem csekély törésről adott tájékoztatást.
- Nem baj… Gyógyulj meg… Ne hagyd hogy, eltörjék a többi testrészedet is, oké?
- Most épp kihúzgálják az ujjaimat! Ma. r.. hára fáj! Leteszem! Szi. a!
- Vigyázz Magadra! Szia!
A telefont kihullatta a kezéből bele a táskájába. Kis idő múlva visszavette a farmerjét, és a meleg pamut pulcsiját, a cuccait fent hagyta az öltözőben, a hamarosan kezdődő műsor miatt már nem volt kedve róflálgatni ruhatár után. Lassú léptekkel ugyan, de elindult a fő szervezőhöz, megmondani, a műsoruk ugrott.
- Bocsánat!

Próbált utat törni magának. Nyomtatott papírlapokon szerepeltek a nevek és az osztályok, egy a már említett szervező kezében, a színpad szélén ült, pár sráccal körül véve. Nagyon magyarázott valamit, de Emma kérésére, inkább rá figyelt.
- Úgy fest az 5. a-nak nem lesz ma fellépése, mert az egyik táncos beteget jelentett!
Szinte, hulla sápadt volt, mikor e nem várt mondatot továbbította.
- Semmi kiút nincsen?
Kérdezte a rendező.
- Nincs!
- Osztályfőnököd ki?
- Tamási Tivadar!
- 5. a?
- Igen!

Szörnyen fájt neki, hogy az osztályuk és a nevük le lett húzva, egyetlen, girbe-gurba, béna tollvonással. Bánatosan ment be a közönség közé, az osztályhoz. Közölni velük, azt, ami őket amúgy sem izgatta különösebben, hogy nem lesz „verseny”! Gonosz dolog volt ezt gondolnia, de írásaiból tanulva, tudta mire számíthat. „a Diákok menekülnek, inkább, minthogy szembe nézzenek a feladatokkal, vagy azok érdekeljék őket.” Volt, aki örült és volt, aki nem, rajtuk látszott, sajnálják a veszett harcot. Mégiscsak az osztály dicsősége, avagy bukása lett volna… Tamás iránt viszont mindenki aggódott, sms-özön indult neki, jó kívánság haddal egybe kötve! A megbeszélés után leült a társai közé, ha már szerepelni nem fog, legalább nézze végig a műsort, ami ekkor végre kezdetét vette! Erről a hirtelen jött csend és sötétedő nézőtér híven árulkodott. Eleinte szenvedtek a világítással, a konferáló, hol jobb, hol bal oldalára került át a reflektor világító labdája.
- Üdvözöllek benneteket a 2003-as diák Gálán! Íme itt az alkalom, hogy megmutassátok a tudásotokat, Vers, Színdarab, Ének, Tánc kategóriákban…
Most pedig felsorolnám a zsűri tagok neveit: Tefler Lóránt, Igazgató, Deszti Károly… Manicsek Rita… Fjodor Erik… Kabóca Tímea…

Abban a minutumban, mikor Emma meghallotta, hogy Erik is zsűri tag, és ahogy meglátta, testes gombóc nőtt a torkában. A zakója tökéletesen vasalt, fekete haja enyhén zselézett, kósza tincsek lógnak a homlokára, és az az ismerős mosoly… hatalmas üdvözlő tapsot kapott, sikongatást, és a hátsó sorokból, fütty arzenál köszöntötte! „Még a végén kiderül, hogy mázlim van, úgy sem bírtam volna ki anélkül, hogy el ne essek, és csak nevetne rajtam, biztos akkor is vicces lehettem, amikor… ELÉG! Jaj, a fenéket, ott akarok lenni, fent a színpadon!”
Lelkében egymást érték, a pozitív és a negatív megjegyzések, mire végül megvallotta magának, hogy nem lehet!
A műsor elkezdődött, élvezettel nézte a produkciókat. Fel alá cikáztak a gondolatai, sokszor nem tudta eldönteni, hogy tényleg diákokat lát e, avagy valódi színészeket, táncosokat, vagy profikat, és így tovább, peregtek szépen sorjában, még nem az 5.a következett volna.
- Sajnálatos módon, az 5. a nem lép fel, egészség ügyi okok miatt! Sajnáljuk. Ezért most…
Mondta a konferáló, jó érthetően a kerek fejű mikrofonjába.
- Állj, miért nem lépnek fel? Ki a beteg?
Szakította félbe Erik, a felkonferálást. Az egész terem, elhalkult, a hátul mobilozó, társaságok is felkapták a fejüket.
Emma eddig, tudott csendben lenni, és mivel ő volt az illetékes az ügyben ezért válaszolt.
- A táncpárom! Tamás!
Válaszolta a lány, a harmadik sorban ülve.- Eltörte a csuklóját!
Immáron mindenki rá figyelt, Erik pedig hátra fordult rá nézett Emmára, felhúzta a szemöldökét, és újra előre szegezte a figyelmét.
- Nos, akkor folytathatom?
Emelte fel a hangját a konferáló
- NEM! Az 5.a, igenis fellép!
Szólt ismét közbe.
Emma semmit sem értett, hogy is léphetne fel, Tamás nélkül…” Ennek az agyára ment valami!”
Gondolta. De Erik folytatta. Átadva a pont író füzetét a mellette ülő kolléga nőjének.
- Velem, kiegészülve!
- Micsoda?
Kérdezte Emma, döbbent tekintettel.
- Igen, gyere, velem fogsz fellépni!

Síri csend közepette, mászott ki a székek közül, mindenkit felállítva. Akkora vidámsággal küzdött. Semmi sem számított, az, sem ha a láb tulajdonosokat kicsit megrugdosta. Erik a zsűri padsor végénél állt és mosolyogva nyújtotta a kezét. Emma út közben, ami nem is volt olyan hosszú, felvetette aggodalmakkal teli problémáit!
- Az egy dolog, hogy táncolok önnel, de azt ebben a pulcsiban, és naciban, aligha fogom megtenni!
Mutatott magára. - Át kell öltöznöm!
A konferáló, belemélyedt a tanácskozásba, hogy mi legyen, a zsűri közös megegyezésével, úgy döntöttek, felléphetnek… a következő produkció után, addig lesz idő átöltözni, és felkészülni egyaránt.
Emma felment az öltözőbe, villám gyorsan kapkodta lefelé magáról a ruhákat, a szoknya felvételével, bánt a legóvatosabban, az öltöztetős néni segített neki, a cipzár tökéletesítésében. Meg igazította a haját, meg csipkodta, a sok öltözködéstől lekopott sminkje miatt halovány arcát. Szuszogva nézett bele a tükörbe. És ki vágódott az öltöző ajtó elé. Hirtelen jött, de tutira vette, hogy Erik is készülődött, az ajtóra kifüggesztett tükörben, mert amikor kitárta az ajtót, az akkorát ugrott, hogy félő volt, nem e beesik a díszlet közé!
- Hello!
- Szia!

Emma, megint kegyetlen zavarban érezte személyét. Az adrenalinnak tudható be, hogy némaság helyett ezúttal beszélt. A kezeit összezárta gömb alakban maga előtt, és szemre hányó modorban ecsetelni kezdte a véleményét.
- Ad egy ez egy, bocsánat a kifejezésért, nagyon hülye ötlet volt, kettő a Tanár úr, nem is tudja a lépéseket!
- Ad egy, így figyelsz rám, ad kettő, emlékszem ám, arra a táncra! Remélem a koreográfián nem sokat, változtattatok!
- A kezdésnél a színpad másik oldalából kell elindulnia, a forgás után, mindegyik után, távolodás van, a… - Sorolta szélsebesen, kifulladásig. - Fáj a gyomrom! – simított végig a hasán.
- Ne félj, attól van! Menni fog!
Nyugtatgatta.
- És az osztálya? Ők még nem voltak!
- Meg oldják! Én úgy sem pontozom őket, és a végén lesznek…
- Ez így együtt 100%, hogy sikerül?
Faggatta tovább a nyakkendőjét igazgató férfit.
Most hogy Emma lábán volt a magas sarkú, pont Erik szemébe tudott nézni. A színpadról behallatszottak a szavalt vers utolsó, befejező sorai.
- Mondtam, emlékezz a táncra, én is ezt teszem, de valamit be kell vallanom, őrülten izgulok! Az jutott az eszembe, ott, kint ha, mást nem is legalább jót nevetnek rajtam! De nem fontos, ha…
- Gyertek! Fellépés!
Hangzott, a velőt rázó mondat.

Kézszorítással köszöntek el egymástól, Erik a porond Bal, Emma a jobb oldalról indult. „Uram-atyám, nem fogom ezt ki bírni. Vele táncolni ennyi ember előtt!” Bárhová is tartott a gondolat a zene félbe szakította, remegő kezekkel és lábakkal léptek a színpadra. Még az amúgy szikla szilárd Tanár úr szíve is hevesen dobogott, mikor a kis szoknyás lány elindult felé a nagyon is nőies és vonzó mozdulataival. Egyszerűen, leutánozta, Emma tánc lépéseit, merev robotszerű mozgása ütemesen váltott át a lány ritmusára. Majd vette át ő a vezetést, amint a kezeit a kezébe vette, szó sem volt a koreográfia egyeztetés során kifejtett távolodásról, tized másodpercnyi időre sem, kitartóan szorongatta, az öblös tenyerében megbúvó kezeket. A formalitáson túl, előbb-utóbb azt is elfelejtették, hogy féltek a közönségtől.

Lassan egymás érintései, pillantásai és érzéki mozdulatai kezdték a félelmet fokozni, önmaguktól. A lépések erőt és szerelmet sugároztak, olyat, mint amit egy pár, láttán érzünk. Ők így a táncban voltak egy pár a maguk csendesen morajló világában. És újra az a szorító ölelés mely már-már csókban forr össze, egymás közelsége, s az a vágy az elérhetetlen csók után, amelyről ez a szám is szól. Egy-két forgás után még a szédülés is normális, de nem ez a fajta, amit most mind a ketten éreznek, még csak nem is a parfümök kavarodása okozza, egyszerűen csak az, amit úgy hívnak, még nem tudok róla, hogy szeretem szerelem. A teremben nem volt másik olyan két szempár, ami így egymásba fonódott volna, és titkos jeleket küldözgetve egymásnak így üzenne, és vezetné a másikat. Kezek és lábak sem mozdultak még ennyire egy ritmusra, ajkak sem értek egymáshoz ennyire közel, testek sem préselődtek ennyire össze, és lelkek sem zavarodtak meg még ennyire ezen a színpadon, mint most az övék…

A zene halkulása a befejezést jelezte, mely egy gyönyörűen véghezvitt térdre hullásban vált elismerté. A függöny leereszkedve takarta el őket. Sötét lett és villanásnyira méla csend, csak a szuszogást lehetett hallani annak, aki jól fülelt. A színfalak mögött mind ketten tudták hogy egymást nézik, úgy letérdelve, egymás karjaiba bújva, és a sötétség meghozta a gyümölcsét, egy szenvedélyes csók formájában, ajkaik összetapadtak, mintha ez is a tánc része lenne. A csók erőteljes volt, mégis gyengéd, követelőző, és megmagyarázhatatlan. Emma halk tiltakozása alig hallatszott, talán, mert nem is tiltakozott, hagyta magát a borzongás ereje alá vonni, mint ahogy Erik is.

Annyira teljes pillanat volt ez és túl tökéletes is, ahhoz hogy felfogják igazából mi is, történik, nem álom, ami zajlik… a függöny mindjárt fel gördül, és nekik nem szabad így maradniuk. Emma hirtelen bontakozott ki az ölelésből. Bamm a Tündér mese itt ért véget. Ha Erik tudta volna mekkora butaságot tett, talán soha nem kéri fel erre a táncra. Mielőtt a függöny fel emelkedett volna a lány reszketve, hagyta el a színpadot. Vegyes, boldog és rémült érzésekkel küzdve, rohant, ahogy csak tudott, befelé az öltözőbe, aztán, le a nézőtérre. Erik sem késlekedett, de eleget, ahhoz hogy a függöny felvonásánál, őt még ott térdelve találja a közönség, nos igen, a közönség, talán ez volt a délután legérdekesebb pletykája. Elindult szemből a zsűri felé! Akik gratuláltak a produkcióhoz.
- Sosem, mondtad, hogy ilyen jól tudsz táncolni!
Mondta az egyik lelkes kolléga, ugyan látta is, a megjegyzés alkalmatlanságát, mert a tanár úr elég zavart fejet vág, és gondterheltség ül az arcán, de nem érdekelte.
- Biztos még így is elégedetlen!
Kürtölte minden irányba Kabóca Tanár nő.
- Nem, nem! Kik, lesznek a következők?

A kérdés mentség, lett önmaga elől, mert lelkén úrrá lett a tudat, hogy ezúttal mély gödörbe esett bele, határozott mivolta, most foszlott szét, egy szoknyás, olykor lökött nőszemély miatt, aki szintén rohan az elől, ami utolérte, ha csak pár őrült percre is. Emma számára mit sem jelentett az a tapsvihar, ami őket dicsérte, ahhoz az érzés lavinához képest, amit ez a tánc, és csók váltott ki belőle, hát nem volt jó véleménye sem magáról, sem az őt elcsábító tanár úrról. „Miért csókoltál meg? Én meg miért hagytam magam… bolond, bolond, bolond!” Az a rövidke idő, míg önvizsgálatot tartott, elég volt, h. lehiggadva, tiszta fejjel, térjen vissza az osztályához. Erik hátra pillantva, most látta meg először, a két szempár találkozásából, jelentős lapulás lett. Ahogy el lehetett, bújni, Emma úgy bújt egyre lentebb a székében. Szerencséjére, a maradék előadások alatt senki semmit sem kérdezett, vagy mondott. Majd aztán elkezdődött az igazi előadás!
- Na, milyen volt?
Kérdezte, az egyik túl buzgó osztálytárs nő.
- Jó volt, a színpadon lenni!
Válaszolta Emma rezzenéstelen arccal.
- Nem az! Vele táncolni?
„Ez a kérdés, no, de a válasz, hogy ne kezdjek el ömlengeni?”
- Teljesen átlagos, mint egy tánc!
- Átlagos? Ezzel az Adonisszal, én is szívesen felléptem volna! Átlagos…
Gréta, elég rendesen felháborodott, a pletyka terjedt, mint futótűz a szárazságban, a hapsi Emmának, átlagos.

Valami azért leszűrődött a számára, nem ő az egyedüli, aki valamilyen érzelmet táplál, Erik iránt. Viszont egy bizonyos, olyan erőset, és kínzót, mint amilyet ő, egy lány sem! A Gála vége közeledett, az osztályok, kategóriák, felsorolásával, eredményhirdetéssel, Emma lapulás közben, mély lélegzeteket vett, és bonyolultságtól nem mentesen akarta saját magának megmagyarázni, hogy az előadásuk kellően béna lett ahhoz, hogy nyerjenek. Említést sem kellene tenni, róluk…
- Kedves versenyző diákok, itt az ideje a második kör izgalomnak! Ki nyert? A Tánc kategóriában! Mondom a választ! Mindenki! („Az igazgató kérésére”) Az eredmények a következők a zsűri döntése alapján:
Hosszú lista következett.
- A tánc kategória, 3. Helyezettjei: Tangó club…
2. helyezett: Fjodor tanár úr osztálya, a 3. d!
Hatalmas tapsvihar, feszélyezte a lányt, felkészült erre a jó helyezésre, mármint ami Erik osztályát illeti, minden jel erre utalt, látszott hogy készültek.
- Idén két első helyezett csapatunk lett, ilyenre ez idáig nem volt példa! Az első, első helyezett csapatunk, a 2. A -sok közül került ki! A második, mégis első helyezett csapatunk, a Valentin napi tákolt párunk, ha jól olvasom a nevét, Tündér Emma, az 5. A-ból, és Fjodor Erik, Tanár úr… Tapsot nekik! Első neki futásra, ilyen táncot produkálni, nagy szó! Kérlek, fáradjatok a színpadra, átvenni az ajándékaitokat!
Mondta a konferáló.
Ebben a furcsa minutumban, Emma szívéről hatalmas szikla zuhant le, de a másik fele ott maradt, a boldogság és a reszketés most összetartoztak. „Még hogy első neki futás. Második!”
- Menj már! - hallotta a noszogatást, maga mellől, és a vállán érezte a taszigáló kezeket.

Nagy nehezen kecmergett ki, s fel a lépcsőn a színpadra a „Tánc partnere” mellé! Gyomra összeszorult, ajkai kisáradtak, szó is alig jött ki rajta. Megköszönve vette át a fő díjat, egy eszméletlen nagy csoki tortát, olyan arccal, mint aki citromot ebédelt. Ott állni, Erikkel szemben. Aki lágy mosollyal, köszönte meg a táncot, és gratulált a nyereményhez, egy hűvösnek nem mondható kézszorítással, mely tekintet kerüléssel zárul. „Nem akarok a szemedbe nézni, nem-nem!” Az igazgató előtt, akinek fogalma sincs semmiről… Hátra volt még a torta szétosztása, mindenkinek vágott egy szeletet, akinek, szerepe volt a nyerésben, az éppen jelenlévő osztálytársaknak, Eriknek. Hiába akart vele beszélni, Emma sosem maradt egyedül, ott lebzseltek körülötte a tortára éhes osztály társai.

Folyt. köv.