1*1 Enter 5. fejezet - 1.

5. Fejezet

(Egy Enter)

Alig hogy Erik elment. Apja Emmára nézett, és csak ennyit mondott.
- Winchester, mi?
A nézése mindent elárult. Kimért rezdületlensége után, nagyot rándult az arcizma. A lány vigyorát le se lehetett volna lohasztani, úgy virította fogsorát az apjára.
- Miért, szerintem ötletes. Eszméletlen szép kis csikó!
… Anti bácsi, visszabandukolt az istállóhoz, és elrendezte a hátramaradt teendőit. A csikó leginkább, rezgő kocsonyára hasonlított, négy fogpiszkálóval maga alatt. Ében fekete szemei csodálkozva meredtek a színes új világra, amibe ezen a szép napon kis segítséggel belecsöppent. Emma az ajtó felső ablakát kinyitva nézett be hozzá. Hosszasan tűnődött hogyan is időzíthetett Gömböc éppen így, ilyen tökéletesen. Talán épp csak rá várt. Bárhogy is működik egy ló biológiája, az nyilvánvaló hogy nagy örömet okozott. Ő is, és az előző nap is.

Minden mozzanatát egybe vonva ennek a nem egész két napnak, levonhatja a következtetést, megérte véletlenül itthon hagyni a mobiltelefonját, és megérte megengedni, hogy Erik haza hozza, még ha kezdetben rémesen félt is a szituáció morbiditásától.
Bekapcsolta a rádiót, és feltekerte a mindig alapon lévő hangerőt. Minden érzéki dallamnál, futkározott a hátán a borzongás, ahogy előző napi emlékei felelevenedtek a szeme előtt. Estére, egy sort hadakozott az öccsével a telefon használatot övező hanyagsága miatt majd korán ágyba parancsolta magát, kiheverendő, az éberen töltött órákat. Ahelyett hogy számításai szerint mély álomba zuhant volna, jobbra - balra forgolódott. A jobbra-balra forgolódás haszna, hogy a végtelen álmodozásban nem olyan mértékben gémberedtek el a végtagjai, mint általában, ha alszik. Jó kora terhek nyomták a szívét. Amennyire a fellegekben érezte magát, legalább annyira a semmi közepén. Harmat gyenge lábakon állnak az elvei, azok is, amikről eddig nem is tudott. Például, az önmegtartóztatás elvét, az Erikkel töltött pár óra alatt elmei szinten is percenként hágta át. Aztán már szünetek sem voltak, tálcán nyújtotta magát. Ami puszta tényként önmagában is megkérdőjelezhető, de két olyan embertől, akik halovány ismeretekkel, és amúgy az ürességből előtörő érzelmekkel rendelkeznek, megbocsáthatatlanul ízléstelen dolog.

Az. Mert ha arra alapozza a vidámságát, hogy mint független nő, és párkapcsolatra éhes jellem halad annak megtalálása útján, a vágya most tárt karokra lelt. S ugyanígy Eriknek is. De az érem másik oldalán más rajzok vannak. Emma, ugyan a munkáját végzi, és képtelen is ettől eltekinteni. A munka leplezéseként tanul, tehát megkülönböztethetetlenül egyforma az összes többi diáklánnyal, akik Fjodor Erik óráira járnak. Még egy észveszejtően hosszúnak tűnő hónapig. Erik kertelést félre téve, kikezdett vele, így már ízléstelenné válik minden vele átélt perc. Édes ízléstelenséggé, mert esze ágában sincs enni magát a jövő miatt, vagy arra gondolni, hogy az, az ember, aki szeretettel közelít mások felé, és felé ezernyi furcsa ábrándba ringató jelet küld, bármi rosszat is cselekedne, ha meg mondja, mit érez. Ez van, ha az ember kettős életet él. Egyszerre szeret és egyszerre félt. Egyszerre tekint egy bizonytalan jövőkép felé…

***

Másnap hivatalosan is kezdetét vette a tavaszi szünet, közeledett a húsvét és a velejáró csokinyuszi, festett tojás, pelyhes csibe szezon. Jelentés Egonnak, És önmaga utolérése.
A szünet kellően jónak ígérkezett. Az udvarlakók, halomnyi tojást termeltek, ahhoz hogy a lány kiélhesse minden kreativitását. Tucatszám fujkászta ki a meszes héjú tojásokat, és festette őket ki a szivárvány ezer féle színeire. Még jóval több, mint egy hét állt a rendelkezésére, de nem akarta halogatni, a ház kicsinosítását. Annál is inkább, mert húsvét előttre betáblázta magát, a megoldatlan feladataival. A vasárnap délutánt a televízió képernyője előtt töltötte, hol szakadatlanul nevetett hol meg mélabúban esett össze egy-egy film megnézését követően.

Márk, kivételesen otthon töltötte a napot, és a tetejében kitakarította a mindig rendetlen szobáját, lapátra seperte a vaskos porcicákat, majd gondosan ki eregette őket az udvarra. Emma elálmosodva, nyúlt el a fotelban, amikor Márk egy tányéron ínycsiklandóan megpakolt szendviccsel lehajolt mellé.
- Kéred?
Kérdezte, kíváncsiskodva.
- Az enyém?
Mutatott Emma magára, és alig bírta eltitkolni meglepettségét. A bors vagy a sószórón kívül, Márk még az életében nem adott a kezébe semmit, se olyat, amiben étel van, olyat meg főleg nem, amit ő maga készített a két tulajdon kezével.
- A tiéd! Neked készítettem.
Hangja nyájasan és mesterkélten csengett.
- Biztos, hogy jól vagy? – a kérdés nem volt alaptalan. Tudta mire megy ki a játék. – Nem! Te valamit ki akarsz szedni belőlem, igaz?
- Miből jöttél rá?
Emma, félre húzta a száját és mérgesen nézett az öccsére. Nem is várt tőle mást, mint őszinteséget… ennyit a testvéri szeretetről.
- Mit akarsz tudni?
Márk zsebre vágta a tányértól megszabadult kezeit, és a tv képernyőt kémlelte, majd a nővérét.
- Lilla? Kivel jár?
- Zakor Miklóssal. Felsőbb éves, és jobb a sérója, mint neked. Miért érdekel ez téged? Tudtommal már van barátnőd! Igaz eddig a hangján kívül nem sokat tapasztaltam meg belőle.
Emma, kacsintása után, nagyot harapott a szendvicsből, és szinte felfalta vele együtt a kérdezőt is, a szemével.
- Volt! Meg volt. Elfelejtheted.
- Na! Ne légy már ilyen… és Liza?
Fel háborodott, és kicsin múlt hogy meg nem fulladt a hatalmas falat szendvicstől, amit letuszkolt a torkán. Márk faarccal folytatta.
- Volt!
Amint Emma tisztességgel kiköhögte magát, kipirulva kérdezősködni kezdett.
- Hm… Mit akarsz a barátnőmtől? Ő, privát szféra. Nem randizunk egymás barátaival. Alapszabály, tizenöt éves korod óta!
- Neked nem is voltak barátaid!…Csak úgy kérdeztem.
Ezek után egy mukkot sem szólt, elviharzott a szobájába. Emma, szerencsésnek érezte öccse távozását, iszonyú sértődöttség és kellemetlen rossz hangulat kerítette hatalmába, Márk elszólása miatt. Elkedvtelenedve vette kezébe a távkapcsolót, és egy laza mozdulattal elhallgattatta a készüléket. A tv sercegve kapcsolt ki. A kistányéron maradt hulladékokat kivitte a konyha asztalra. Magához vett egy kis kekszet, és még mielőtt az álom manónak engedett volna célt érni, felhívta Lilit. Ő már aludt, Emma percekig mentegetőzött, aztán barátnője elcsendesítette.
- Miért hívsz, mi történt? - mondta Lili kissé morcos hangulatban. Emma annál gyorsabban és élénkebben igyekezett szóra bírni.
- Rajtam van a szokásos idegsokk! Nem tudok aludni addig, amíg azt nem mondod, hogy otthon minden rendben lezajlott.
- Jól vagyok! Nagyon jól! Ja!
Emma nem láthatta, de barátnője a túl oldalon megállíthatatlanul dörzsölte a fáradt, püffedt szemeit.
- A szünet után jössz suliba?
- Megyek hát! Miért ne mennék?
Igaz! Miért ne jönne, csak ő kérdezhet meg ilyen sületlenségeket.
- Jó, oké! Bocs, hogy zavartalak! Szia!
Hadarta.
- Nem zavartál. Tényleg nem… szia!
Letette a kagylót, leoltotta a lámpát, befeküdt az ágyába, és azt leszámítva, hogy idétlennek érzete magát, valahol örült neki, hogy végre van valaki, akit fel hívhat, ahogy egykor elképzelte az éj közepén, bár a zok szavak nem maradtak el, egy próbát megért. Amellett hogy megnyugodott a családi ügyek terén is, valami féle bizonyságot is bezsebelt.” Van barátja! Igaz egy, de egy untig elég tud lenni! Ha, az bármikor ki áll mellette.” Náluk is így kellene megoldani a keresztszülőkkel kapcsolatos ügyeket…a sors kerekének, siralmas forgása, hogy ebben az esetben nem is a barátság, hanem a testvérek közti viszály az ami megoldásra vár…

***

Hétfő reggel, beköszöntött Emma születés napja. El is feledkezett volna róla, ha reggel ki kászálódva az ágyból nem egy kis ajándék doboz virított volna az éjjeli szekrényre téve. A rajta himbálózó kis cetlin: Boldog Születés napot, kislányom! Felirat szerepelt. Emma felkapta a meleg köntösét, szorosan megkötötte magán, majd szorgosan kibontotta a három csomóval ellátott dobozka csomagolását. Egy nyaklánc rejtőzött a dobozban, egy gyönyörű négyszög alakú medállal. Felkapta az egyik közelben levő hajgumit, össze fogta vele a haját és átemelte a nyakláncot a nyakán. Ki szaladt a konyhába, ahol Apja ásítozva kávézgatott.
- Jó reggelt! Köszönöm a nyakláncot! Nagyon tetszik!
Örvendezett.
- Akkor jót választottam! Volt egy kis időm a kontrol után, gondoltam veszek már végre valami olyat, ami nekem is tetszik! A plüss, meg világítós ajándék párnákat már kinőtted, a barbi és műanyag vacakokkal együtt.
Emma türelemmel kivárta még apja bekapcsolta a láncot. Sokáig folyamatosan szorongatta, és nézegette.

Ma reggel ő volt a soros a ház körüli munkák elvégzésével, a szobája kitakarításával, hiába ma huszonkét éves, a sorsolásnál az ő neve került ki győztesen a komód üvegtálkájából. Mire teendőit követően újra leülhetett, már tíz óra volt. Persze a szobája volt az utolsó hely, ahova bejutott, egy, egy tisztítószerrel és langyos vízzel felszerelkezve. Nyakig belevetette magát a takarításba. Márk szülinapi ajándékát az ágya alól szedte ki. Egy beazonosíthatatlan plüss állattal volt dolga, fekete szőr, pici piros szemek, nyúlánk orr, rövid lábak. Nem emlékezett rá, hogy látta e az éjjelin, lehet hogy legördült, mert olyan gömbölyű szegény. Márk mindig tud meglepetést okozni, a design centerbe illő tárgyaival.
Egyszer csak éktelen csörgésbe kezdett a nagyszobai telefon. Anti bácsi gyorsan felkapta, Lilla azonnal Emmát kérte. Jó öt perc alatt kívánt, sok jót az életre, szerelmet, jó kedvet, egészséget, bort, búzát és békességet.

Emma felvillanyozódott az üdvözlettől, megköszönte, de lelombozva vette tudomásul, hogy nem mennek sehova bulizni, pedig rá férne némi kikapcsolódás…
Negyedóra múlva, újra megcsörrent a telefon, megint apja vette fel.
- Halló tessék, itt Tündér Antal.
Ez volt a mindennapi bemutatkozása, a betegsége előtti években gyakran végzett mezőgazdasági munkákat, keresett munkaerőnek számított. Manapság ímmel-ámmal futnak be munkaerő kereső hívások, aki tud, megszabadul a földjeitől, a gépek hiánya, a fizikai, sokszor feleslegessé váló verejtékes munkából befolyó jövedelem nem éri meg a fáradtságot.
Anti bácsi számára ismeretlen férfihang szólalt meg a telefonban, halovány reménysugár csupán, hogy itt munkáról lesz szó.
- Jó napot kívánok! Tündér Emmát keresem. Otthon van?
- Itthon, adom. Ki keresi?
- Az osztály társa vagyok.
Betapasztotta a tenyerével a telefonkagyló alsó részét, és ordítani kezdett.
- Emma, az osztálytársad keres. Gyere!

Egy nagy jajgatás után, komótosan botorkált elő a szobájából, vizes kezét bele törölte a nadrágjába, elképzelése szerint valamelyik szemfüles csapattársa lehet az, aki tudomást szerzett a születés napja dátumáról, lövése sem volt honnan, de ez lehet. Morfondírozva vette át apja kezéből a kagylót.
- Halló, ki vagy?
- Erik!
Válaszolt, az állítólagos osztálytárs.
- Te! Szia!
Emma meglepetésében, majdhogy nem még a telefont is elejtette. Erikkel szemben, aki természetesen beszélt hozzá.
- Szia!
- Honnan tudod a számomat?
Kérdezte a lány kíváncsian.
- Mondhatnám a Telefonkönyvből, de csalódást kell okoznom, kinéztem a Naplóból. Itt görnyedek felette. Figyelemre méltó hogy évvégére hogy feljavultak a piszka fa jegyeid. Vajon mi lehet az oka?
- Hmm? Ki engedte meg! Te csak a számítástechnika jegyeimet nézegesd! Jó?
Mondta, cseppet sem szívélyesen, de tudta hogy Erik úgysem látja az örömteli arcát, ahogy kezdi felfogni kivel is, társalog.
- Hát, persze! Jól vagy?
- Jól!
- Nem úgy tűnik a hangodból ítélve.
Komorodott el.
- Fáradt vagyok, és még mielőtt hívtál, jó nagyot rúgtam az ágyam, fém lábába, és ettől, sajog a nagy lábam ujja!
- Biztos?
- Biztos.
Válaszolta a lány, és kilépve a papucsából megnyomkodta a fájó testrészét.
- Most, hogy ezt meg beszéltük, lenne kedved bejönni a városba, ma kora délután? Ha, lesántultál, esetleg akkor elnapolhatjuk a dolgot, de ellenkező esetben bejönnél?
Emma, nagy levegőt vett, a lábain is alig bírt megállni. De, mindennél jobban lelkesítette a találkozás gondolata.
- Majdnem a fél város jár abba a suliba, ahová mi te ebből a célból, én abból a célból, valószínűleg nem lennénk feltűnőek! - mondta, s közben kis léptekkel körbe forgott nehogy apja, félre értsen valamit.
- Erre én is gondoltam, válasszunk valami semleges helyet, mondjuk a Pipacskávézót.
- Azt nem ismerem.
- Éppen ezért, mert más sem ismeri.
Töprengett, egy cseppet mire rábólintott az ajánlatra és igent mondott. Még mielőtt befejezték a mondani valójukat Anti bácsi egy nagy tálnyi süteménnyel vetődött arra, és ezért kénytelen lett rövidre zárni a mondandóját, és csak ennyit mondani, kettőre ott leszek a buszmegállónál.
Mindaddig a pillanatig még lefürödve, kicsinosítva, bele nem nézett a tükörbe, el sem hitte hová tart, támpontok, és célok nélkül…

***

Délután, kettőkor beért a buszmegállóba. Erik ott várta a kocsijában ülve. Gyanakodó körbe nézés után, szédült állapotában jobbról, balról nyomott puszit a férfi arcára. Erik számára, meglepő volt, Emma visszafogott tartózkodása.
- Szia! Mit mondtál otthon? Reméltem hogy apukád nem ismeri fel a hangomat!
Emma fészkelődött picit, s aprólékosan elhitte hol is van, jelenleg. Nem volt nehéz a műszerfalon maradt rikító színű cukorkás papírra sandítva.

A férfi arca sugárzott. Még a nevelői bőr székét koptatta, másképp képzelte a találkozást, de nem csalódott.
- Szerintem, eszébe se jutottál. Mondtam neki, hogy az egyik fiú vagy az osztályomból, hetek óta hiányzol, és kellene a házi feladat.
Erik oldalt fordulva nézett rá, epekedő szemekkel.
- Egyébként hiányoztam?
Emma megköszörülte a torkát, kicsit húzva az időt, amiből jelenleg volt bőven. Vezetés közben, megvárta, amíg legalább szusszanásnyira magára vonhatja a figyelmét.
- Igen! Azért a péntek és szombat délelőtt furcsa hatással volt rám!
- Miért? Az semmiség volt ahhoz képest ami ma rád vár!
Erik játszi könnyedséggel játszott a szavakkal, amik Emmát a földbe döngölték.
- Hogy?
- Ma bemutatlak a szüleimnek!
- Mi?
Kiáltotta, éles hangon.
- Nem volt eredetileg a szándékomban, de bejelentették, hogy ma meglátogatnak. Oda rendeltem őket is a kávézóhoz. Ami már itt is van.

Leparkolt a falba ágyazott kávézó előtt. Nem csoda, ha tényleg kevesen ismerik, a kávézó jelenlétéről, csak a magasba fel tett cégtábla árulkodik és egy vaskos faragott fa ajtó. Emma, nagyon ideges lett. Ilyen izgalmas születés napban se volt még része, az biztos. A férfi udvariasan, engedte előre. Erik szülei le sem tagadhatták volna magukat.

Az anyukája szőke hajú, kissé telt karcsú, ékszerekkel gazdagon tarkított hölgy. Apja öltönyös magas tekintélyt parancsoló, talpig férfi. Akiről azért később kiderült nem is olyan szigorú, mint amilyennek látszik. Erik jó viszonyt ápol a szüleivel. A szülők pedig tagadhatatlanul büszkék fiukra. Hamar túl estek a bemutatkozáson, „Anya, Apa, Fjodor József, Fakó Anna…
- A hölgy a barátnőm Tündér Emma!
A lány egy pillanatra megszédült, nem is volt benne egészen bizonyos, mit hallott pontosan, de mindenesetre szépen átbillent Erik hazug mondatán. Kezet fogott a szülőkkel, és lemerevedetten ült legalább negyed óráig, mire saját meglepettségénél, sokkal világosabbnak látta a szülők meglepett ugyanakkor örömben úszkáló arcát.

Emma főleg az „Olyan boldog vagyok, annyira vártam már mikor mutatja be a fiam a kedves barátnőjét.” Mondatnál, fúvódott fel nagyon. Erik átnyúlt a vállán és megállás nélkül szorongatta, a szüleire átható bájos vigyort mutatva mind a ketten. Előbb-utóbb elhalt a nagy lelkesedés, megérkeztek az asztalhoz rendelt kávék és capuccinók. Mindenki megragadta a sajátját, mintha inni készülnének, de a beszélgetés téma váltás után azért igencsak heves maradt. Erik anyukája, élvezettel mesélte, milyen volt fia gyermekkora. Mennyire szerette már akkor is a bonyolult elektronikus bigyókat, és persze nagy rajongás húzta a tanulás irányába. Miként vezetett útja a pelenkától a tanári székig. Emma sokszor rá játszott az aljas mosolyaira, felváltva tetszett neki a múlt mesélése, és riasztotta a férfi hazugsága.
Este ötre, elhomályosodtak előtte az érkezés percei. Jókedvűen búcsúzkodtak, és reményüket fejezték ki azon irányba, hogy hamarosan újra összejöhetnének így négyesben, mert nagyon jól érezték magukat.

Erik rásegítette édesanyjára a kabátját, aki jól megragadta fia nyakkendőjét és lehúzta, hogy a fülébe súghasson valamit. Emma se ma jött le a hallgatózás falvédőjéről, hallott mindent, de valami jól esőt…” Aranyos kislány! ”
- Nem harapták le a fejed, igaz?
Kérdezte Erik, ahogy ismét leült Emma mellé.
- Ennyi erővel akár azt is megtehették volna.
Vette elő a pimasz nézését.
- Ízlik a capuccino, mert még hozzá sem nyúltál?
- Persze hogy ízlik csak eddig még nem volt alkalmam inni.

A kezébe vette a csészét és egy apró korty után, letette az asztalra. Erik nem habozott a szájon csókolással, de épp rosszkor jutott eszébe, mert Emmának nem volt ideje rá készülni a csókra, és az egész csészényi capuccinót végig folyatta az asztalon átitatva a hófehér terítőt. A pincér lélekszakadva szaladt másik terítőért és terítette újjá az asztalt. Addig Emma hisztis kis lány módjára rángatta odébb magát ahányszor csak túl közelinek, érezte a férfit. Miután leültek ellenszenves hangnemben rivallt rá.
- Miért mondtad azt, hogy a barátnőd vagyok?
Erik, eddig kedélyes arca, egyre fakultabb lett.
- Mert állandóan ezt kérdezik a telefonban, a mailekben, mindenhol, hogy van e barátnőm, én meg azt mondtam nekik, mielőtt hazajöttek, hogy van.
- De, nincs!
- Nincs! Ezt nem tagadom. Kösz, hogy belementél a játékba…

Nem tudta mit feleljen, vagy mondjon, ezért kezébe vette a frissen hozott csészéjét, és csalódottan kortyolni kezdte a benne lévő csokoládé színű keserédes folyadékot.
Jóval több, mint egy órahosszon keresztül, volt egy barátja, előtte volt valaki más az életében, most meg azt is képes lenne kimondani, hogy nincs senkije. Senkije. Most eszköznek érzi magát, egy férfi néma játékszerének, mindent tűrő játékszerének.
- Haragszol?
Kérdezte Erik, bűnbánó képpel. A lány éles, és haragos tekintettel meredt előre.
- Nem! Miért hívtál ide?
- Hogy veled legyek… Jól érzetem magam nálatok. Hogy van Winchester?
- Jól, akadály pályának használja az istállót.
- És te hogy vagy?
- Remekül.
Homlok ráncolva, masszív ellenállással, küszködött Erik vonzó megjelenése ellen.
- Emma! Én bántottalak meg?
- Nem! Fogalmam sincs, miért van ilyen rossz hangulatom, elvégre átnevettük az egész délutánt.

Hazudott, mint általában, ha elfogta a sírógörcs. De ez nem egy tipikus könnybe lábadós sztori az életében, hanem…” Senki sem mondta, hogy a múlt hétvége után változás történik, azt sem hogy a csók jelent is valamit, meg a többi…” szóval ez egy lehetetlen sztori az életében.
Sokadszorra fogta már vissza a feltörő rosszkedvét mire újra megtalálta az észérvekkel átszőtt utat. Erik pedig mindinkább elbizonytalanította.
- Így van! A szüleimnek nagyon szimpatikus vagy!
Úgy hangzott ez a mondat is, mint a többi „lányfűző elszólás” amitől valakinek őrült jól kéne magát éreznie. De miért is ne…

A lehető legváltozatosabb beszédtémák váltogatták egymást kettejük közt. És valahogy Emma is megbarátkozott a helyzet nyújtotta lehetőségeivel. Képzeletben együtt száguldoztak a valóságban, az álmok világában valahol a múltban, s a homályos jövőben.
Ha egy nő szembe kerül azzal a férfival, akitől tart, mint lehetséges „túlságosan kedvellek, mégsem mondok semmit” egyéntől, akkor a beszélgetés közben, messze elkóborolnak a szemei, valami semleges tárgyra, ami elvonja a gondolatait az előtte ülő szeméről, mosolyáról, és minden másról, ami hangerő csökkenést váltana ki. Mert, ha a két szempár mégis találkozik abból szent, hogy nem jön ki, anélkül hogy ne vörösödne bele még a legegyszerűbb gondolatába is, vagy messze elveszti a beszélgetés fonalát.

Kezeik, tenyérrel lefelé hevertek. Erik olykor megérintette a kézfejét, amit aztán végképp elcsigázott a keze melege, egy-egy idő foszlányra. A beszélgetés közepe felé jóformán, mereven helyben tartotta őket, és szerteszét pillogó nézése mögött mást se kívánt, mint hogy nyugodna már le az a kéz végre az ő kezén, és maradjon abba ez az idegölő játék. Mert hogy minden mondat közepén, elején vagy végén, stopperrel kezdte mérni az időket. ”Egy másodperc, már három, négy” És egyszer csak félig a fiatalság, és a szülők angliai lakásának ecsetelése, témák közepette, végre kapocs alakult ki közöttük.

A cselekedetet, ezt a feszült kézfogást, misem tetézhetné, mint a még feszültebb és izgalmasabb bátortalan csók, ami olybár régóta váratott magára, elérkezett. Milyen hihetetlen, hogy nem lopott, hogy nem hág át egy szabályt sem, hogy egyszerűen csak egy csók, rövid, érzékeny, felemelő. És mire Emma újra kinyitotta a szemeit, az után, hogy megint kútba ejtette az elveit, szikrányi mosollyal , és azzal a megmagyarázhatatlan megérzéssel bajlódott, hogy képtelen volt, képtelen lesz erre a krapekra haragudni, most és később egyaránt. Még az se kizárt hogy a nyakába ugrik, és megannyiszor megismétli a megismételhetetlent és repetázik. Erik keze a csókjuk óta az arcát simogatta, a beszélgetés, néma csendbe fordult, és ebbe a nagyon bensőséges hangulatba, aminek a férfi vetett véget. Mindkét kezét elkapta Emmától, és a melankolikus arckifejezése, határozottan idegesbe váltott.
- Itt van Lujza néni! El kell tűnnöd!

A lány rémülten fordult meg, és miután meggyőződött Erik, igazáról, felpattant és kirohant a mosdóba. Itt szobrozott egészen Lujza Néni távozásáig, meghagyva a férfinek, hogy tisztára mossa magát.
- Erik! Jó Estét! Nem is tudtam, hogy maga is idejár!
Rikoltozta Lujza asszonyság, amint meglátta a magányosan kávézgató kollégáját.
- Csókolom! Mi újság? …Vigyorodott el zavartan a férfi.
- Ide jöttem a cukrászdába, viszek az unokáknak, egy kis nyalánkságot! És maga? Így egyedül? … Két csészével?
- Oh, az egyik az édesanyámé volt! Nem bírta meginni!
- Nem tudtam, hogy ennyire borzalmas itt a capuccino, de hát ugye engem csak a süteményük érdekel.

A néni tekintete megakadt az Erikkel szemben lévő széken maradt kabáton is, amit valahonnan kísértetiesen ismerősnek vélt a rajta lévő szív alakú kitűző miatt.
- Az édesanyja itt felejtette a kabátját?
Erik elvörösödve sandított maga elé. A csésze még csak hagyján azt ki magyarázta valahogy, de a kabát.
- Oh, nem… megkért hogy adjam be a tisztítóba… ő már csak ilyen… mindent a fiára bíz.

A hölgy lassan hátrálni kezdett az asztaltól, kicsit furcsán nézett rá.
- A kitűzőt, ne felejtse el levenni róla!
Erik egyre izzadóbb tenyérrel szorongatta a poharát.
- Hm?
- A kabátról, ellophatják! Jó éjszakát!
Mondta, és elindult a cukrász pult irányába.
- Nem felejtem el! Jó éjszakát Lujza néni!
A távozása előtt még egymásra intettek, és a lány is előjöhetett végre. Ki hallgatta a történteket, és nagy nevetve huppant le a székére.
- Ennyit arról, hogy ezt a helyet senki sem ismeri! Kettes alá tanár úr ezt jól elintézte!
Emma felszólító magatartására, a férfi először mentegetőzni akart, de végül nyugodtan folytatta tovább az este menetét.
- Hé! Én se számítottam rá! Mindegy, remélem, elhitte, amit mondtam neki!
- Te elhinnéd?
- Nem! De most jöttem rá mennyire éhes, vagyok! Együnk valamit, mondjuk sütit! Mit szólsz?
Nem tiltakozott, két-két krémessel tértek vissza az asztalhoz, ahol, folyamatosan nevettek mintha a találkozásnak, ennyi pozitív oldala lenne. Ezek után viszont tisztes távolságot tartottak egymás között. Csekély rá az esély hogy még egy ismerős bekukkantson a Pipacs kávézó ajtaján, de bármi megeshet…

A krémeseket követően, az est legfénytelenebb pontja az volt, amikor újra felmerültek a kérdések, és Erik ismételten letagadta magát, elfüggetlenítve minden tökéletes közösen eltöltött időtől, egyértelműen közölte hogy ennél többet nem akar, és sajnálja az összes félre érthető megnyilvánulását, amit eddig tett is, de ez az este mégis csak a tanulságoké volt. Jobbak ők két ismerősnek, mint egy zaklatott és bizonytalan kapcsolat főszereplőinek.
Emma, rendre vidult és haldoklott, a sok kerülő szöveg közt.

Elválaszthatatlanul ugyanazt érezte, mint a szülők esete kapcsán, azt a mérhetetlen eszköz érzetet, ami kihozta a sodrából. Mégis igen hamar elhatárolta a két dolgot egymástól, a probléma épp, az hogy kevés az, az ész érv ami győzedelmeskedhet a kialakult érzéseivel. De ha a legfontosabbat besorolja, messze több támogatást kap a lemondás.
Hét órakor, két meggyötört, emberi lény lépett ki a kávézó ajtaján a hűvös levegőre. És megint olyanok lettek egymásnak, mint két idegen, akik most találkoznak először. A lány meg sem szólal, a férfi pedig kémleli a lány minden egyes rezdülését… mintha bocsánatért esedezne, az elkövetett tettei miatt. A parkoló felé vették az irányt, de azon kívül, hogy egy ritmusra lépkedtek a kikövezett kisutcán, nem történt semmi más.

Egy darabig. Egyszer csak éktelenül vékony és ijesztő hang törte meg a csendet.
- Emma! Hát, be sem mutatod a fiatalembert?
A lány kikerekedő szemei, ránéztek a keresztanyjára majd Erikre. „Már csak ez hiányzott!” Gondolta.
Valahol messzebb jött a kereszt apja is, de ő még alig látszott ki a kocsik mögül. A felesége viszont nagyon is közel ért mire, elfutni már nem volt lehetőség.
- Csókolom keresztanya!
Mondta, fejcsóválva, komorodottan. Erik értetlenül, futotta végig az arcokat. Aztán Emma egy kicsit sem kímélte.
- Ő, a barátom! Fjodor Erik… És a hölgy a kereszt anyukám! Godzilla… bocsánat… Godziné Tündér Erzsébet és a keresztapukám, Godzi Előd!
Erik, eleinte Emmára szegezte a figyelmét, a bemutatására, Emma olyan revansot vett, rajta, mint amit ő is alkalmaz a céljai eléréséhez. Nem sokáig volt ideje ezen elmélkedni.
- Milyen helyes! Hol szedted össze?

A rokona ma is kitett magáért, tetőtől talpig mérte végig a férfit, a legkajánabb vigyorával és észre sem vette mennyire tolakodó. Sebaj, most hazudjon vagy mondja meg az igazat.
Az igazság: Á, nem is a barátom! Csak szórakozunk egymással. Második igazság: A számtech terem fogasáról akasztottam le, biztos meggyőződésem ő a legjobb pár a számomra… Hazugság:
- Már hónapok óta együtt járunk, csak nem akartam túl hamar belökni a meleg családi fészkünkbe.
Erik, torkából, színlelt köhögés hallatszott, még a keresztszülők nagy örömujjongásban ki nem törtek.

Örzse Néni, körbe csókolgatta a rúzsos szájával a férfit, alaposan összekenve az egész arcát. Legalább a kereszt apja nem csinált semmit, ő csak fülig érő szájjal nevetett, még Emma önelégülten, keresztbe rakta a lábait, és kimondhatatlanul élvezte a látványt, ahogy Erik már szinte fuldoklott a szorító ölelésben. Nagy szerencsének mondható, de ha valami szépítő dologról volt szó, Örzse Néni, semmit sem helyezhetett ennél fontosabb pozícióba, úgyhogy, érzékeny búcsút intett a fiataloknak, miután felszólította Emmát, hogy rövidesen meg szeretné látogatni őket, de előbb fel kell vennie a meg szokott iszapkezeléseket… Hosszasan integettek egymásnak, széles mosollyal, majd Erik akkorát rántott Emmán, hogy közvetlenül szembe találkoztak.
- Mond csak ezt miért csináltad?
A keze feszesen tartotta béklyóban a lány karját.
- Mert állandóan zaklattak, mikor meglátogattak kint a tanyán, hogy miért, nincs már barátom! Én pedig most azt mondtam nekik, hogy van!
- De, nincs?

Erik, lámpafényben megvilágított szemei fátyolossá váltak. Emma olyan közel volt hozzá, hogy engedjen az érzésnek, és végre kitálalja a véleményét, de e helyett a testéhez préselte magát, és ajka az övétől miniméterekre állapodott meg.
- Nincs!
A férfi, ahelyett hogy vitázni kezdett volna, fondorlatosan más irányba terelte a szót.
- Hazavihetlek?
- Nem! Még elérem a buszt! A rúzsfoltokat töröld le az arcodról, mert még valaki azt hiszi egy sztriptíz bárból szabadultál! Jó éjszakát Tanár úr! A Szünet után találkozunk!
Erik idegesen végighúzta a tenyerét az arcán, még inkább szétkenve a feltűnő rúzsfoltot, és közben nagy léptekkel Emma nyomába eredt.
- Várj csak!

Kiáltotta utána, de a lány hamar eltűnt az egyik sötét kisutcában. Erik ott maradt egyedül, elővett egy papírzsebkendőt és addig gyaszatolta az arcát, míg teljesen ki nem vörösödött a bőre. Bosszúsan beledobta a rongyos törlőkendőjét a közelében lévő tátongó kukába, majd tiszta erőből belerúgott a kocsija első kerekébe, aztán azt a felismerve, hogy ez fáj, felszisszenve nyitotta ki a kocsi ajtaját. Már épp behelyezte a jobb lábát, amikor Emma, ott termett mellette. A szél össze-vissza borzolta a haját, az arca ugyanolyan dühös volt, mint mikor faképnél hagyta.
- Eltévedtem! Nem kell, hogy haza vigyél, csak tegyél ki a legközelebbi buszmegállónál, ami az ideális irányba megy…és ne szólj hozzám!
Erik szó nélkül kuncogva, és kissé sántikálva átment a kocsi másik oldalára, kitárta az ajtót, és hanyag intéssel beszállásra késztette.
Emma negyedórán keresztül a házakat nézte, és arra gondolt, hogy mennyire ciki volt visszafordulnia, de amilyen felbőszült volt, elfelejtette, hogy a város e részében még életében nem járt, és ha Erik nincs hajnalig nem keveredik haza.

Viszont ha Erik nincs, nincs ez a szülinap sem. Ami még nevet se kapott igazán. Ő mondta, hogy legyen csend, de mostanra szerette volna a múlt részévé tenni a hirtelen felindulásból kimondottakat. Egy villanásnyira ránézett a férfira. Szilárdan csak az utat követték a szemei. Emma szomorúsága fokozatosan lett egyre erősebb, ezerszer jobban kívánta a békességet, mint ezt a levakarhatatlan átvertség érzetet. Induljon el bármilyen irányba is, a megszokott sötétségből, az mindig tartogat meglepetéseket. Jókat és rosszakat egyaránt.

A buszmegállónál csendesen parkoltak le. Emma kioldotta a biztonsági övét, pillantása átsuhant a férfi merengő alakján, elkeseredett hangon megköszönte a fuvart, és magabiztosan becsapta a kocsi amúgy sem könnyen csukódó ajtaját. Elfoglalta a legszélső ülőhelyet a megállóban, és reszketve várta, miként tűnik el majd az orra elől az őt szállító jármű, azonban az meg se moccant. Erik le sem vette a szemét a kucorgó fekete kabátos utasáról. Mióta Emma kiszállt mellőle, már a sokadik cukorkáját ropogtatta szét. Hol szeretett volna oda rohanni hozzá, hol meg szíve szerint kitörölte volna a mai napot az életéből, vagy kiszelektálta volna a fájó pontokat. Mennyire egyszerű lenne.

A busz rövidesen megérkezett, és tovaindult a pusztaságba. Erik fagyosan nézett a busz után, és közben beindította a motort, majd otthona felé vette az irányt. Kellemesebb, gondolatokkal indult neki ennek a hivatalon kívüli találkozásnak, és tényleg igaz, ami egyrészről nem működik, mert tiltott az annál édesebb, s épp ezért mert tiltott…
Emma, végig kínlódta a haza felé vezető utat, soha se utált jobban annál semmit, mint a hallgatásba fojtott igazságot. Küldte volna el a francba már akkor Eriket, amikor megtudta, hogy ő keresi… de a naivság ilyen…
Besétált a tanyára, rá köszönt a kutyára, és lopakodva zárta be maga mögött az ajtót. Levette a kabátját, a cipőjét, és a síri csendből arra következtetve, hogy mindenki korán lefeküdt aludni, nagyobb lépésekkel iramodott a szobája ajtaja felé, amikor a konyhából kiszivárgó fényekre lett figyelmes. Az asztalon ott hevert a szülinapi, huszonkét gyertyával díszített tortája. Mögötte a padon ülő Márk, és az apja.
- Fújd el! - kiáltották.
Emma, a szokáshoz híven, beüzemelte az első kívánságot, ami eszébe jutott „Fjodor Erik! Soha többé ne csapj be engem!” és egyetlen szélsebes fújással, eloltotta minden gyertya fényét.
A taps után, éjfélig beszélgettek. Anti bácsi puhatolózott Emma napját illetően, hogy vajon hol is töltötte a délutánt, mert biztos nem tanultak ennyi ideig, de Emma, tüdejét nem kímélve ontotta magából a hazugságokat, és hajnali fél egyre a torta sokadik szeletével vonult el aludni.


Folyt. köv.