Egy újabb találkozás és elválás
Gyötrelmes volt hazaindulnia az üres lakásba, amely még a reggeli, gondtalan és reményteli elválás illatát hordozta. A lépcsőház, amely annyiszor visszhangozta Ferdy nevetését, most kongva fogadta lépteit. Kínos lassúsággal lépdelt felfele, úgy nézte a lábait, mintha most tanult volna meg járni, majdnem rálépett a férfira, aki az ajtajukban a lábtörlőn ült. Sok mindent nem árult el az első pillantás, de azért sejtette, hogy nem téríteni jött.
- Damnát? Bocsásson meg, tudom, nem a legalkalmasabb. Beszélgethetnénk egy kicsit?
- Valóban nem a legjobb ma este. Már eddig is több történt az elviselhetőnél. De egy pár perc már nem igazán számít.
- Bocsásson meg, be sem mutatkoztam. Ferdy férje vagyok. – Pillanatnyi csend állt be, miközben Damnát arra gondolt, hogy most lenne jó abbahagyni az életet.
- Beenged? Rövid leszek.
- Ha meg akar ölni, nem tiltakozom, jó nap ez a halálra.
- Miért ölném meg?
- Mi mást akarhatna?
- Talán csak egy kicsit beszélgetni.
- Jöjjön be. – A lakás nehezen fogadta be őket. Az ágy még bevetetlen, legalább az asztalt leszedték, de azért nem volt még makulátlanul tiszta. – Bor?
- Köszönöm jól esne, de nem akarok sokáig zavarni. Csak szeretném megkérdezni, hogy Ferdy hogy van?
- Ahogy egy vetélés után lenni lehet. Rosszul.
- Megmondaná neki, hogy jobbulást kívánok. Fiatal még, biztos lesz még gyerekük.
- Nekünk?
- Igen, ha egyszer magát választotta.
- Nem értem. Megcsalta a felesége, velem csalta meg, most legalább gyűlölnie kellene.
- Lehet, hogy azt kellene, de ez ostobaság lenne.
- Üljön le. De valamit nem értek. Miért lenne ostobaság? Miért velem üzen, miért nem mondja el személyesen?
- Most magával él. Lehet, hogy ezért gyűlölnöm kellene, de lehet, hogy köszönettel tartozom, hogy megadja neki azt, amit szemmel láthatólag én képtelen voltam. Annyi éven át megpróbáltam boldoggá tenni. Nem sikerült. Nem voltam vak, láttam, hogy máshol keresi azt, amit én nem tudok megadni, de nem találta meg. Az csak futó kaland volt. Amíg meg nem jelent maga. Láttam rajta, hogy most olyan boldog, mint még sohasem. Vesztettem, félreálltam. Szeretem Ferdyt, természetes, hogy azt szeretném, hogy boldog legyen, természetes, hogy fáj, ha boldogtalan.
- De ha szereti, akkor nem az lenne természetes, hogy magának akarja őt? Ha mindenáron vissza akarná szerezni?
- Eddig mindig visszajött. Ha nem is jönne vissza, az együtt töltött, úgy-ahogy boldog évek emléke megmarad.
Maga hogy szerette? Tudom, most erre azt fogja válaszolni, hogy nagyon, nem is válaszolhatna mást. De hogyan született meg ez a szerelem? Meglátta és megtetszett? Aztán élvezte a társaságát, és egy nap a vonzalomból hirtelen szerelem lett? Úgy érezte, hogy megnyerte a lottó ötöst? Soha nem érzett boldogságot élt át? Magának biztos ez a szerelem Ferdyvel.
Nekem azonban más. Gyerekkorom óta ismerem. Nem laktunk messze egymástól, ha nem is minden nap, de gyakran láttam. És csodáltam. Az általánosban szerencsém volt, egy osztályba kerültünk. Ő volt az osztály királynője, minden fiú szerelmes volt belé, minden lány egyszerre irigyelte és utálta. Persze én szinte szólni sem mertem hozzá, nem lett volna esélyem.
Tudja Ferdy nem az, akinek az emberek általában gondolják. Mindenki a csillogást, az életörömöt, a szexuális lobogását látja benne, pedig ő nem ez, legalábbis nem csak ez. A lelkének a másik felé nagyon-nagyon törékeny.
Tudta, hogy gyerekkorában egyetlen barátját, udvarlóját, vagy barátnőjét sem vitte fel a lakásukra? Tudja miért nem? Én tudom. Én egyszer, amikor beteg volt elvittem neki a házi feladatot, láttam, hogyan él a szüleivel. Zsúfoltság, rendetlenség, nem szegénység, hanem nyomor és alkoholbűz mindenhol. A nagyapja még régi polgári világot képviselte, de az apja egy iszonyatosan lecsúszott alak volt. Abban a pillanatban megértettem, hogy nála az egész, amit csak látunk belőle menekülés abból az életből, amit az otthona jelent. Hogy csak azért bolondítja a fiúkat, hogy érezze, hogy minden nyomorúsága ellenére lehet őt szeretni. Mindig fél, hogy aki szereti, cserben fogja hagyni, ezért mindig újabb és újabb emberek szeretetéért küzd, s inkább ő hagyja ott őket, csak megelőzésképpen.
Én ismertem őt egyedül. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy okosabb voltam, mint a többiek, hogy jobb megfigyelő voltam… Nem, ez így nem igaz. Bárki észrevehette volna, aki akarja. De a lányok nem akarták megtudni, hogy tovább tudják csodálni és utálni. A fiúk, pedig megelégedtek a szupernősténnyel, akit láttak. Jobb volt vele randevúzni, mint azzal a félénk és törékeny kislánnyal, aki valójában volt. Nekem viszont ő kellett. Elhatároztam, hogy várni fogok rá, mert egyszer eljön majd az én pillanatom is. És eljött. Együtt jártunk középiskolába, mellette voltam, de sohasem udvaroltam. Csak vártam.
Érettségi után jött el az én időm. Majdnem mindenki továbbtanult, ő nem, dolgozni akart. És elköltözni otthonról. Ferdyt korábbi csodálói dobták, csak a szórakozás és nem a család kategóriába sorolták be. Egyedül maradt. Akkor jöttem én. Megadtam neki, amire vágyott: csodáltam és otthont ígértem neki. Biztonságot, még akkor is, ha azt a lobogást, lángolást, amit annyira szeretett nem is tudtam megadni neki.
Csodálatos éveink voltak. Előtte azonban még el kell mondanom, hogy amikor először megcsókolt és átölelt, akkor megfogadtam, hogy ez után csak azért élek, hogy boldog legyen. Ezért nem haragudtam rá, amikor megcsalt. Láttam, hogy boldog. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam féltékeny, de jobban bántott, hogy képtelen vagyok arra, hogy boldoggá tegyem, ezért hálás voltam annak, aki ezt meg tudta adni neki.
Az első években hűséges volt hozzám és tényleg boldogok voltunk. Aztán valami elromlott. Talán a gyerekek. Szülés után aggodalmaskodott, hogy ellöttyedt az alakja. Kihívóbban kezdett öltözködni és viselkedni. Először csak a kollegáival kezdett ki. Aztán egyre gyakrabban maradt ki otthonról és jött haza későn. Nem szóltam, csak vártam, hogy túl legyen rajta. Aztán túl lett. Aztán újra beleesett. Közben azonban mindig kedves volt hozzám és a gyerekekhez.
Nem mondom, hogy én nem voltam hibás. Tudom, jobban kellett volna rá figyelnem, jobban kellett volna csodálnom és szeretnem, de csak ennyi telt tőlem. Most már bánom, s ha újrakezdhetném, ahogyan tudom, hogy nem kezdhetem újra, másképpen csinálnám.
- És maga nem csalta meg?
- Nem. Rajta kívül nem tudtam más nőt szeretni. A másik dolog, hogy egyre többet követelt, mármint pénzügyileg. Szép ruhákat akart, rendes lakást, nyaralni. Én meg csak dolgoztam, egyre többet, túlóráztam. Éjfélre értem haza, hajnalban indultam, ez volt a családi életünk. Ő meg egyre kielégítetlenebb volt, én meg egyre fáradtabb és idegesebb. Olyan volt, mint egy láncreakció, idő kérdése volt, hogy a sok kis kaland után mikor jön el a nagy szerelem. Ami maga lett. A nagy robbanás.
- És most?
- Be kell látnom, hogy tévedtem. Hogy hiba volt. Magával már nem tudok versenyezni. Láttam rajta, hogy teljesen megváltozott és annyira boldog, mint amennyire még sohasem. Köszönöm, hogy megengedte, hogy hazajárjon. A gyerekeknek szüksége van rá. Meg nekem is. Boldog voltam, amikor láthattam, hogy tesz-vesz a lakásban. Nem, ne féljen, ha tudnám, akkor sem próbálnám meg visszacsábítani. Vesztettem, ezt tudomásul kell vennem. Most már csak arra kérem, hogy mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom, ami történt vele, és ha tudok, és hajlandó elfogadni, segítek, amiben csak lehet.
- Nem, nem mondom meg. Mondja meg ön. Osszuk be, holnap, tízre, nem tizenegyre jöjjön be a kórházba. Nem fogom zavarni. 435-ös kórterem.
- Ha gondolja. De lehet, hogy nem fogunk többet találkozni.
- Lehet.
- Akkor csak azt kívánom, hogy legyenek boldogok. És azt kérem, hogy tegye boldoggá.
- Boldoggá fogom tenni, ezt megígérem.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
A lakás üres és ellenséges lett, amint egyedül maradt.
Aznap éjszaka semmit sem aludt. Minden tárgyat kézbefogott a lakásban, felidézte a hozzájuk kapcsolódó szép és boldog emlékeket. Mindegyiktől egy-egy mosollyal búcsúzott. Nem volt visszaút. A zsákját előkerítette, minden holmiját belerakta, nem mintha szüksége lett volna rá, sokkal inkább azért, mert nem akart „cigarettákat” otthagyni a lakásban, nem akart távolléte után sem jó, sem rossz emlékeket felidéztetni.
Amikor a fürdőszobában megnyitotta a csapot eszébe jutott a sok huncut és pajzán emlék… Ahogy bekente a testét, tisztára csókolta és utána együtt fürödtek meg. Eddig tudta, hogy helyes, amit tenni akar, de most beléhasított a fájdalom, hogy ezeket soha többet nem fogja átélni, s most megfosztja magát attól, hogy később bármikor az életben. De már nem visszakozhat. Először az életben helyesen döntött. Végre egyszer nem sodorja a sors, hanem ő alakítja azt.
Rendet rakott a lakásban, hogy olyan legyen, mintha egy napot sem töltött volna ott, azt akarta, hogy Ferdy is ugyanúgy törölje ki az életéből, ahogy a szobákban sem marad semmi nyoma az elmúlt hónapoknak.
Keservesen lassan érkezett el a reggel, de itt a földön az örökkévalónak tűnő idők is véget érnek. Alig huszonnégy órával ezelőtt még itt reggelizett vele, nevettek és örökkétartónak tűnt a boldogságuk. Azonban vége van, és ezen már nem lehet változtatni. Kizárta gondolataiból az „és ha mégis” kezdetűeket. Nem szabad gondolkodni, nem szabad kételkedni, itt ér véget az élet.
A pohárszékről magához vett valamit, a kulcsot egy borítékba rakta, s az elmúlt hónapok lakbérét egy másik borítékban az ebédlő asztalra helyezte. Nem akart adós maradni, de bántónak érezte volna, ha a búcsúzásnál adja át, olyannak, mintha ki akarná fizetni, mint egy útszéli, egy „olyan” nőt.
Először a buszpályaudvarra tért be, a zsákját berakta a csomagmegőrzőbe, utána hosszasan sétált a bevásárló utcán, egy ékszerboltban egy kis ezüst szelencét vett, s amikor már nem tudta mivel húzni az időt elindult a kórház felé.
435-ös kórterem, bántó szagok a folyosón, s az ágyon Ferdy semmibe néző szemekkel.
- Elhagysz? Ne mondj semmit, látom rajtad.
Damnát szerette volna finomítani a szavakat, túl durva volt ez így kimondva, de sajnos igazak.
- Igen. – újra végtelenné váltak a másodpercek és a percek, amikor újra meg bírt szólalni. – Hazudtam neked, ahogyan magamnak is. Elhittem, hogy boldogok lehetünk.
- Én boldog voltam veled. És nem akarok újra egyedül maradni. Nem akarok nélküled élni. De tudom, hogy valóban nincs tovább.
- Nincs. Vége. Bocsáss meg.
- Azért, hogy elhagysz?
- Nem. Azért, mert amikor találkoztunk sugárzott rólad a boldogság, most pedig itt fekszel összetörten. Csodálatos kincset kaptam benned, de nem tudtam megőrizni, és érzem, hogy bármit is tennék még, csak tovább rontanám a helyzetet.
- Ez nem a te bűnöd. Én választottam. Nem téged, hanem ezt az életet. Volt egy férjem, voltak gyerekeim, boldog lehettem volna, de valami mindig hajtott újabb kalandokba. Már a számát sem tudom, hogy hány férfi volt az életemben. Te tudod, hogy miért?
- Csak sejtem. Amiért én sem nyugodtam meg sohasem, amiért én sem nyugodtam meg sohasem abban, és akiben voltam, hanem mindig valami újat kerestem, soha nem becsültem meg, ami volt.
- És most?
- Neked még nyitva áll az ajtó visszafelé. Ezt tisztán látom. A saját életem meg olyan zűrzavarosnak tűnik, hogy semmit sem tudok.
- Nekem? Szerinted, még van visszaút?
- Igen. Visszaadlak téged az eddigi életednek. Kérlek, bocsáss meg, hogy ennyi bajt okoztam. Felejts el.
- Butaságokat beszélsz és ezt te is jól tudod. Hogyan felejthetnélek el? Ha még sikerülne is a visszatérés abba a bizonyos régi életbe, te valahol mindig bennem maradsz. Kitörölhetetlenül. Szeretsz még?
- Ezt neked kell tudnod. Ha szerettem valakit életemben, akkor téged. Amit veled átéltem, még sohasem volt előtte. Nem voltam szerzetes, jól tudod, voltak más nők is az életemben, de amit tőled kaptam az mindennél több volt. Illetve… Talán nem több, de mindenképpen más. Látod, most találkozunk utoljára, és most is csak bántani tudlak. Régebben azt hittem, hogy szerettem azokat a nőket, akik eddig szerepet játszottak az életemben. Aztán rájöttem, hogy mind csak hazugság volt, mert amit melletted éltem át, az teljesen más volt. Melletted mindenki más színtelen volt. Ha azt, ami közöttünk volt a „szerelem” szóval illettem, akkor korábban mindig hazugság volt, amikor ezt a szót használtam.
- Nem bántasz meg, értem, mire gondolsz. Én is így érzek.
- Akkor…
- Akkor most menj és hagyj magamra. Ne húzzuk tovább. Mennyivel szebb lett volna, ha meghaltam volna tegnap. Akkor egy tragikus és befejezetlen szerelem maradt volna utánam. De az élet nem egy romantikus lányregény. Vannak, akik meghalnak, de a legtöbb embert arra ítélik, hogy minden bukásuk és csalódásuk után tovább kell élniük. Remélem, még boldog leszel valamikor, valahol… valakivel.
- Remélem, boldog leszel.
- Akkor zárjuk le. Azt hiszem, kölcsönösen lemondunk a búcsúcsókról. Hová mész?
- Haza.
- Glindához? Most már rá sem tudok haragudni. Pedig ő volt az a nő, aki tönkretette a boldogságunkat. Ha ő nem lett volna, legalább az a pár hónap, amit együtt töltünk, boldog lett volna. Most már szabadon szeretheted.
- Nem, ettől az egytől nem kell félned. Győztél. Glinda haldoklik. Rákos. Talán, ha nem lettél volna, akkor lehetett volna köztünk valami, nem olyan, amire gondoltál, de legalább mellette lehettem volna, amikor szembe kell néznie a halállal.
- Most örülnöm kellene, hogy legyőztem? Nem tudok. Komolyan azt hittem, hogy ha szakítunk, ő lesz a következő áldozatod. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok mondani, de sajnálom Glindát. Majd mondd meg neki, hogy jobbulást kívánok… Tudom, erre vágyik a legkevésbé. Akkor vége mindennek. Minden szál elszakadt.
- De még valami hiányzik. – a zsebéből elővette a szelencét. – Kérlek, fogadd el.
- Ki akarsz fizetni? Nem vall rád. És én sem vagyok egy olyan nő. Nem kell az ajándékod, az ajándék mindig azt jelenti, hogy aki adja, jóvá akar tenni valamit és ezzel kompenzálja. – és anélkül, hogy kinyitotta volna, az éjjeliszekrénykére rakta.
- Kérlek, nézd meg.
- Na jó. – unottan kézbe vette és kinyitotta. – Egy hajszál?
- Nem. Ez az a hajszál.
- Emlékszem, amit olyan nagy becsben tartottál.
- Igen, az aranyhajszál, amivel megkötöttél, amivel magadhoz láncoltál, amit eddig nem tudtam elszakítani. Kérlek, oldozz el.
- Ha elfogadom, szabad leszel?
- Talán nem, de nekem sokat jelentene.
- Rendben – a szája elé emelte, belefújt a nyitott dobozkába, a hajszál felrepült és valahova az ágy alá esett, a piszkos linóleumra. – Szabad vagy, menj.
- Megyek. Szeretlek.
- Ezt kár volt mondanod.
- Tudom, de nem tudtam nem mondani.
- Akkor én is. Szeretlek – de ebben a szóban már nem volt semmi tűz, semmi erő vagy szenvedély. Már nem az a szó volt, amire Glinda elárulása után annyira várt. Amiért mindent eldobott és megtagadott. És mint annyiszor életében, Damnát anélkül ment ki az ajtón, hogy hátranézett volna. Kicsit leült a folyosón, s furcsamód, előzetes várakozási ellenére, nem érezte, hogy a falba akarná verni a fejét. – Szeretlek, suttogta maga elé.
A másik férfi pontos volt, tizenegy előtt öt perccel érkezett meg.
- Jó napot.
- Jó napot. És viszlát. Ferdy ébren van. Megyek.
- Végleg?
- Igen. Már nem az enyém, ha elfogadja, akkor az öné. Kérem, fogadja el.
- Elfogadom, köszönöm. És maga?
- Én már nem számítok neki.
- Még egyszer köszönöm. Akkor sok szerencsét.
- Rám fér és viszont. De kérhetnék valamit?
- Természetesen. Ha akarja, találkozgassanak még csak.
- Nem, nem ezt akartam kérni. Behúzna nekem egyet?
- Tessék?
- Mindegy hova. Arcba, hasba, mindegy. De úgy érzem, hogy most nagyon rám férne.
A másik férfi szemében hirtelen valami gonosz mosoly jelent meg, amit Damnát el sem tudott volna képzelni. Valami fölény, valami, amit a bosszú édes ízének szokás nevezni: - Nem. Elviseltem a megaláztatást éveken keresztül, szótlanul tűrtem, mert szeretem Ferdyt, mert valahol hálás voltam azoknak a férfiaknak, akik boldoggá tették, de ezt nem adom meg. Legalább annyi maradjon meg nekem, hogy nem adok feloldozást. Ha bántja, amit tett velem, hogy azt a részt birtokolta belőle, amit én sohasem kaphatok meg, akkor sem. Nem adom meg a feloldozást, legalább ennyi jusson nekem is.
Damnát megértette és igazat adott neki: ez a fölény, ez a pillanat, hogy rajta keresztül bosszút álhatott felesége valamennyi szeretőjén, valóban járt neki. Ez nem olcsó bosszú volt, hanem tökéletes. Ha számadást csinálna, s az egyik serpenyőbe rakná a Ferdyvel töltött boldog időt, a másikba, pedig az elmúlt napot és ezt a megaláztatást, nem lehet egy szava sem. A serpenyők egyensúlyba kerültek. Igaza volt Ferdynek: a bűn nem maradhat büntetés nélkül, s nincs más hátra, hogy eltűnjön ennek a két embernek az életéből.
- Megértem. Akkor, viszlát.
- Viszlát. És köszönöm, hogy így döntött.
- Ha azt mondanám, nincs mit, úgysem hinné el.
- Valóban nem, ezért köszönöm.
Nem telt bele egy óra és Damnát végleg maga mögött hagyta Csillagvárt, ahol életében kétszer is átélhette a tökéletes szerelmet, ami után nem maradt más csak a fájóan szép emlékek és a bűntudat. De leginkább az üresség, a fájón túli, tompa üresség.
