Történetek
a a
2013.09.10 | Rozványi Dávid | Regény | Megtekintések száma: 845
Éjszaka egy halott asszony ágyában 29: Énekek (1988)
A polcon egy imakönyv, látszik, sokat forgatták. Valahol azt bizonyítja, hogy az ember, csak akkor lehet nagy, ha Istenben kicsinnyé válik. Egyszer a kedvesemet megkérdeztem, hogy szerinte ki a leggyakrabban játszott magyar zeneszerző: sokat gondolkozott, de nem tudta megmondani, pedig nagyon büszke volt zenei műveltségére. A válasz pedig egyszerű: Kodály Zoltán, hetente sok száz templomban hangzik fel Magyar Miséje. Hasonlóképpen, a leggyakrabban idézett magyar költő Sík Sándor, a „Szent vagy, Uram!” imakönyvében 55 verse található, nincs Istenháza, ahol ne énekelnék verseit…
Fiatalabb koromban nem szerettem ezt az imakönyvet, giccsesnek, népiesnek, erőltetettnek, negédesnek tartottam, mégis amikor alaposabban leástam a szövegek mélyére, felfedeztem egy másik dimenziót, amit talán nem is a szerzője, hanem a magyar történelem oltotta belé…

A nyolcvanas években valami kezdett megváltozni az országban. Az emberek egyre nyíltabban beszéltek, a rendszer szorítása mintha kicsit lazult volna, terjedtek a szamizdatok… Igaz, ezeket Istenadtán nem nagyon olvasták, a többségük olyan világról szólt, olyan világ után vágyakozott, ami nekik még a kommunizmusnál is idegenebb volt, valami kifacsart liberalizmus. Ez utóbbit már megszokták, ha utálták is, de megtanultak együtt élni vele, a biztos rossz még mindig jobb volt, mint az ismeretlen, amiről csak annyit tudtak, hogy még azt is pusztulásra szánnák, ami megmaradt régi életükből.
Persze, a plébános is hozott be Bécsből és Újvidékből vallásos irodalmat, de ez inkább a „tűrt” és nem a „tiltott” kategóriába tartozott, ráadásul ezeket is kevesen olvasták. Istenadtán valahogy keveseket érintettek meg azok a teológiai kérdések, melyek miatt Hollandiában szinte polgárháborús viszonyok alakultak ki a katolikus hívek között.
Azonban még a legsötétebb időkben is volt egy hely, ahol, ha nem is kimondhatták, de legalább elénekelhették, amit éreztek: a templom. Általában csak az asszonyok énekeltek, de voltak énekek, amikben annyi remény, annyi fájdalom volt, hogy a férfiak is becsatlakoztak.

Ránk, bűnösökre minden verés ránk fér,
De könyörögnek ők tépett hazánkért.
Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek:
Hazánkat így mentsd meg!

A Boldogasszony Anyánkat csak azért is régi, kommunisták előtti szöveggel énekelték, s amikor az orgona rákezdett a Christus vincit-re, a templom falai szinte repedeztek, olyan erővel énekelték, hogy Christus regnat, Christus imperat! – mert lehet bármilyen rendszer, csak Krisztus uralkodik minden felett. Énekelhették, hiszen a kommunisták nem jártak templomba, s ha mentek is, nem tudtak latinul…
Aztán nagyot fordult a világ: egy nap a párttitkár is megjelent a nagymisén. Kicsit bizonytalanul kereste a padban a helyét, megpróbált oda beülni, ahol még az ántivilágban a nagyszülei ültek, de az már foglalt volt, pár percbe telt, míg szabad helyet talált. Amikor leült, a többiek félrehúzódtak, mintha leprás lenne, de úgy tett, mint aki nem vesz tudomást erről. Aztán, amikor megszólalt az orgona, elővette a saját vadonatúj, még szűz „Szent vagy, Uram!” imakönyvét, amit titokban a városban vetetett a feleségével, demonstrálandó, hogy ő nem szorul rá a templomi padok szélére rakott közkönyvekre. Egy darabig zavartan lapozgatta, nem értette, hogy a többiek honnan tudják, hova kell lapozniuk, de a felajánlásnál már észrevette, hogy a szószék alatti táblán lévő számok mi célból is kerültek oda…
Istenadtán ezen a napon bukott meg a kommunizmus: ettől a naptól kezdve még a legnaivabb lelkek is tudták, hogy a Párt, amitől addig félni kellett, a vörös isten egyháza, elbizonytalanodott, már a tagjai sem hisznek benne.
Az istenadtaiak perdig reménykedtek, a rendszerellenes viccekben már egyre kevesebb volt a keserűség és egyre több a remény.
Visszaemlékeztek arra, hogyan kívántak egymásnak boldog új évet: BUÉK! – bolsevikok utolsó éve következik… De akármennyire is javult a helyzet, ez a jóslat csak nem akart beválni. Mesélték azt is, hogy Grósz állást akar változtatni, Kádár akar lenni – de ez a vicc legalább valóra vált.
Közben lassan a rendszer, bár továbbra sem szerették, igyekezett az emberek kedvére tenni. Közelített a nyár, társadalmi összefogást hirdettek, hogy rendbe tegyék a folyópartot: rá is fért. Elvadult, elbokrosodott, ha valaki strandolni szeretett volna, mocsáron kellett keresztülverekednie magát, vagy áttörnie a bozótoson. Katának fájt a szíve, ha arra gondolt, hogy régen mennyit sétált arra a férjével vagy a kisfiával, s bármennyire is nem akarta, de eszébe jutott a festő is…
Este otthon csak annyit mondott övéinek: „megyünk” és nem volt kérdés, hogy az egész családnak mennie kell. Május közepi vasárnap volt, előző este már misét hallgattak, az új szokás szerint, így kora reggel kimentek a partra, fejszével, fűrésszel, zsákokkal. Ha nem is volt kint a teljes falu, de jó félszázan gyülekeztek, jórészt azok a régi családok, akiket a falu megpróbált kivetni magából, mégis visszatértek, és furcsamód viszonylag jelentős számban az újak is, akik még csak pár éve költöztek ide, s friss szerelemet éreztek mindenhez, ami Istenadtához tartozott. A párttitkárt sehol sem találták, nem is bánkódtak utána, felosztották a családok között a területet és munkához láttak. Katáék az egyik reménytelenebb részt kapták, amikor körülnéztek, legszívesebben indultak is volna haza, de hát ezt a szégyent azért mégsem vállalhatták. A férfiak vágták, fűrészelték a bozótot, az asszonyok gyűjtötték a fát s délre már kezdett alakja lenni a partnak. Harangszóra félbehagyták a munkát, összegyűltek és közösen nekiláttak a magukkal hozott elemózsiának. És csodák csodája, amikor éppen senki sem dolgozott, megjelent a párttitkár is, elkezdte dicsérgetni a szorgos igyekezetet… Kata férje morgolódni kezdett:
- Ezt a pofátlanságot… Volt képe idejönni és úgy tenni, mintha minden az ő érdeme lenne… Mintha mindent nekik kellene megköszönnünk és nem mi csináltunk volna mindent.
- Hallgass! – Szólt rá Kata. – Nem volt még elég bajod a nagy szád miatt? Az ő kezükben vagyunk, örüljünk, hogy hagynak minket élni. Vissza akarsz menni Szibériába?
- Akkor is… Már nem olyan időket élünk. - A férfi szeretett volna visszavágni, de valahol úgy érezte, hogy a feleségének igaza van. Nem lehet tudni, hogy meddig tart ez az emberarcú szocializmus, meddig tart ez a glasznoszty, amiről annyit beszélnek a TV-ben. De mielőtt észbe kaptak volna, Feri, a fiuk, megtörölte a száját, a párttitkár felé fordult és énekelni kezdett:
Királyok, hercegek, grófok,
A célzást a többiek elértették: a második sort már tucatnyian énekelték:
Naplopók és burzsoák,
S végül már az egész Duna part együtt zengte:
Reszkessetek, mert feltámad
Az elnyomott proletár.
A párttitkár vöröslő fejjel sündörgött el. De mit tehetett volna? Ha amiatt tiltakozik, hogy kommunista dalokat énekelnek, még ennél is nevetségesebbé vált volna.
Pár nappal később a megyei lap cikkében büszkén számoltak be arról, hogy „az istenadtaiak a Párt felhívására szorgosan és vidáman hozták rendbe a falu folyópartját, vidáman munkásmozgalmi dalokat énekelve közben…”

Hetekkel később, Luca boldogan rontott be nagyszüleihez:
- Mama, felvettek a főiskolára!
Kata nehezen jutott szóhoz. Tudta, hogy az unokájának ez a vágya, hogy jó tanuló volt mindig, hogy beadta a felvételi papírokat, látta, amikor szépen kiöltözve bement a városba… Mégis, a lelke mélyén abban reménykedett, hogy nem fog sikerülni. Szinte szégyellte magát, hogy örült, amikor megtudta, hogy Lucától a felvételin megkérdezték, hogy katolikus-e és amikor igennel felelt, számon kérték, hogyan tudja ezt majd összeegyeztetni a főiskola marxista világnézetével. Luca a maga tűzrőlpattant módján annyit mondott, hogy köszöni, jól…
Kata arra gondolt, hogy végtére is, Luca már megszerezte az érettségit, félig-meddig úrilány lett, most a dolgok rendje az lenne, hogy feleségül menjen egy derék falubeli fiatalemberhez és gyerekeket szüljön. Rettegett attól a gondolattól, hogy Luca is bemegy a városba. Tudta, hogy onnan nincs visszatérés, aki a városban élt, annak már más lesz a lelke, nem vágyik vissza a falujába. A Duna mindig Istenadtáról folyt Pest felé, sohasem vissza. De megpróbált az unokájával együtt örülni:
- Gratulálok, kicsikém! Nagy ember leszel. Valaki végre a családból. Bent is fogsz lakni?
- Nem, azt mondják, túl közel élek ahhoz, hogy koleszt kapjak, bejárós leszek. Különben is, hogyan tudnám itt hagyni Istenadtát? Soha nem tudnék elköltözni innen.
Kata csak szótlanul megölelte, miközben magában arra gondolt: sokkal könnyebben, mint hinnéd. A szemedben már ott a csillogás, a kaland, az ismeretlen iránti vonzódás… Mint egykor az én szememben. Luca elértette a pillantását és hozzátette:
- Ne félj, Mama, én mindig csak akkor leszek otthon, ha meglátom a határfát.

Azon a nyáron Kata a férjével és az unokájával sokat sétálgatott a folyóparton. Mindig a faluból indultak, le egészen a lapályon a határfáig. Lelke mélyén abban reménykedett, hogy ha minden héten legalább egyszer elmennek a fáig, akkor Luca valóban úgy fogja érezni, hogy itt az otthona, ahová mindig vissza kell térnie, még ha csak vendégként is. Útközben volt egy homokos part, ahová a városiak strandolni jártak, furcsamód a falusiak a központban lévőt használták, idáig nem nagyon fáradtak el. Kata, ha arrafelé járt, mindig megállt egy pillanatra, a szemével végigfutott a strandolókon, mintha bízott volna, hogy esetleg újra meglátja a festőt, s együtt fel tudják idézni élete utolsó boldog napjait. De a part mindig csak vidám idegenekkel volt tele, ismerős arc sohasem volt közöttük.
Az ártéri erdő szélén megálltak: meleg nyári este volt, a fürdőzők már lassan pakoltak, éppen kikötött pár méterre tőlük egy kenus csapat. Olyan este volt, amikor a levegő sem mozdul, minden csendes, minden lusta, hát nem mentek tovább, lustán nézték, ahogy a vízitúrázók tábort vernek. Minden olyan természetes volt, nem vettek észre semmi furcsát, csak amikor az egyik nő feléjük jött, akkor látták csak meg, hogy teljesen meztelen. Nem jött zavarba, elment mellettük és mosolyogva rájuk köszönt és már ment is tovább a fák közé.

Furcsamód Katának nem a dohos illatú katekézisek jutottak eszébe, amikor a tisztelendő úr a „ne paráználkodj” parancsolatot magyarázta a gyerekeknek, hanem a nő szabadságvágya érintette meg. Talán ugyanaz a szabadságvágy, ugyanaz a lázadás, ami benne is élt, amikor nem törődve a falusi öregasszonyok pletykáival, csak azért is divatos ruhákat vett fel. Talán ugyanaz a szabadságvágy, ahogyan Luca kiskorában a távolsági buszt nézte és gyerekésszel meséket költött arról, hogy milyen mesevilágba röpíti majd egyszer őt az a sárga busz… Kata feladta a lázadást, de ez a nő nem. Ez a nő ledobta a ruháit, minden társadalmi kötelezettséget, amit a rendszer, a párt hazug erkölcsei rákényszerítettek. Szabad volt. Megteremtette magában és a maga kis környezetében azt a szabadságot, amit Kata nem.
Kata nézte a meztelen testet, amint eltűnik a fák között. Olyan volt, mint egy látomás, vagy amilyennek Évát képzelte a bibliai történetben. Szerencsére Ádám nélkül, mert az már nagyon félrevitte volna a gondolatait.

És ebben a pillanatban Katát megkísértette a „Gonosz”. Eszébe jutott, hogy a templomban amikor énekeltek, amikor kérték Isten segítségét, mindenkinek a szívében ugyanaz volt: hogy végre szabadok legyenek, Hogy múljon el ez a világ, a kommunizmus, legyenek újra szabadok. „Hazánkat így mentsd meg…”. Néha már unta a reménytelenséget, hogy nem hallgatja meg őket Isten, a régi világ nem jön vissza, ahogy a festőt sem látja viszont a parton, de mindig újra és újra kezdte az imádságot. Talán nem reményből, inkább makacsságból.
De ebben a pillanatban a gonosz a kételyt a szívébe helyezte: mi van akkor, ha a szabadságot nem az ő imáik, az ő hűségük és kitartásuk hozza el, hanem az a szabadságvágy, amivel ez a nő levetkőzött? És ha a nőnek a belső szabadsága teljesedik ki az egész országra, akkor vajon ez az új világ nem az ő világának a végleges pusztulását fogja magával hozni? Vajon ez a két szabadság nem zárja-e ki egymást, és ha harcolni fog, akkor vajon melyik fog győzni végül? Hány szabadság élhet egymás mellett?
Megrázta kicsit a fejét és elindultak. A határfa felé. Mert az még a helyén van. És Lucának az jelenti az otthont, amitől egyszerre akar menekülni és visszatérni hozzá.
Folytatni szeretném a történetet
Folytatások
Idézgettük a régi jelszót, hogy nem állunk meg félúton, kommunizmus pusztuljon. A konvoj nekiindult, a kórház erkélyéről csinos ápolónők integettek és csókokat dobálgattak nekünk. ...
Előző részek
A kápolna felett egy vén diófa. Amikor alatta mentünk el, pont elénk esett egy szem dió, a Kedvesem felvette és az arcom elé emelte: - Szagold meg! – nevetett. Megszagoltam, ...
...majd elmúlik ez is. Rákosi alatt még rosszabb volt, mégsem hagytuk el a hitet, pedig akkor tényleg sok múlt rajta. Kádár alatt sem fogjuk.
Péntek este érkeztek meg a vendégek. A kocsi, amivel jöttek, majd olyan hosszú volt, mint a ház utcai frontja. Józsi, mert a régi idők emlékére csak így hívták, kicsit ideges is vo...
A hatvanas évek vége felé kezdett normalizálódni a vallásos élet is. Megszületett a kompromisszum az Egyház és az állam között is: a papok már nem politizáltak még átvitten sem a p...
Építkezni kezdtek. Azokban az években ez mást jelentett, mint manapság: téglánként kellett összeszedni az építőanyagot, a tervek tucatáruk voltak, mintha az egyetemen azt tanítottá...
A narancs Istenadtán nem csak egy gyümölcs volt, jelkép. Régen, még a háború előtt, amikor az öregasszonyok bevitték a málnát és a ribizlit a városba, sokszor narancsot vettek viss...
- A férjed bent a városban, legfeljebb néha-néha hazalátogat. A fiad, ha a te véredet örökli, lázadó lesz, nem jön haza Szentandrásról, hívogatja a város. Ha lenne még gyereketek…\...
Aznap este mindenki mámoros volt, mintha az első szerelmet élték volna újra át. Végre újra szabadok voltak, megrészegültek a szabadság elfelejtett zamatától. Több mint egy évtized ...
Szombat este mindig ünnepi vacsorával várta, kitakarított, hogy a férfinak ünnep legyen hazaérnie. Lassan kialakult a szombati „liturgia”: este megérkezett, megvacsorázott, udvaria...
Kata lefekvés előtt hosszan fésülte a haját, felvette a régi hálóingét, amit a férje annyira szeretett, s amit, mint szent ereklyét őrzött. S közben azon aggódott, hogy nőként tud-...
Abban az időben az erőszakszervezetek sem voltak mások, mint hivatalok, saját bürokráciájukba, papírhegyeikbe fulladtak bele, csak éppen fazekak helyett hullákat és ítéleteket gyár...
Időnként elgondolkozott azon, hogy mi az, ami a régi életéből még megmaradt. Az a kis sváb világ, ahogyan az ősei éltek már háromszáz éve ezen a földön, semmivé foszlott. A falu sz...
Még a nyilasok idejében is volt valami törvényszerűség, még akkor is, ha mutattam egy pecsétes papírt, átengedtek. Ma már csak papíron vannak törvények, semmit sem tartanak be, csa...
Az új rend azonban módszeresen mindenkinek utánajárt, nem volt menekvés, az „én nem tettem semmi rosszat” védekezésre mindig ott volt a válasz: „de tehettél volna”, „de a szíved mé...
...valahol a távolból csörömpölés, dübörgés hallatszott. Széttört a „csendes éj”. Sztalin vasszekerei áthajtottak a falun. Megkezdődött az új, a „békés” élet.
- Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület? - Hát… – vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ah...
Ahogy mesélték, Mihály román király augusztus 23-án díszebédet adott Antonescu marsall és a német tisztikar részére. A „taknyos király”, ahogy Hitler nevezte bizalmas beszélgetései...
- Egyszerű. Egy gyárat pár hét alatt újjá lehet építeni, vagy a föld alá telepíteni, de a szakmunkás érték, évekbe kerül pótolni. Logikus, hogy ha már szőnyegbombázás, akkor inkább...
- És tudod, mi volt a legszörnyűbb az egészben? – Fejezte be a mesélést Feri. - Hogy már nem a győzelemért, a hazámért, vagy értetek harcoltam. Nem is a bajtársaimért. Hanem csak a...
Túl sok a halál, félek, kicsi lesz ez a pár márványlap, hogy minden halott neve ráférjen. És a falunak erre nincs pénze. Maga is tudja, hogy egyre kevesebb a férfi, egyre kevesebb ...
Egyik nap, valami nevenincs kis faluban pihentünk egy kicsit, amikor megállt mellettünk egy német teherautó. Mintha kaszinó lett volna: kártyáztak, beszélgettek. Amikor megláttak m...
Gondolkodjanak. Nem maga lenne az első, már vagy harmincan jelentkeztek az SS-be a faluból.
A filmhíradókban a Maginot-vonal bevételét, a Dünkirchen-i beszorítást, a párizsi diadalívet megkerülő német katonákat mutatták – és közben megszületett a kisfiuk, akit apja után F...
Régebben mindig a filmre voltak kíváncsiak, a filmhíradó csak a szükséges rossz volt. Bezzeg a filmek… Pedig mindegyik ugyanarról szólt: a szegény lány hogyan talál egy gazdag férj...
A falut, és a falu szívét, a templomot, minden irányból szentek és kápolnák védték. Északról Szent Rókus vigyázta, délről Szent Sebestyén állta útját a rontásnak, keletről, a vizek...
„A föld és a ház évszázadok óta a miénk, de emberséget, mesterséget magadnak kell tanulnod”
Halkan, felkeltem, megpróbáltam valami fegyvernek használható tárgyat keresni, a filmeken ilyenkor mindig előkerül egy székláb vagy hasonló, de sajnos a drága nagyszülők elfelejtet...
Bepakoltunk, Luca lepakolt az egyik ágyra és rámutatott a másikra: - Te majd ott alszol, a nagyi ágyában, ha nem zavar, hogy egy halott asszony ágyában kell töltened az éjszakát...
Hasonló írások
Hozzászólások
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak