Éjszaka egy halott asszony ágyában 24: Egy elszáradt rózsa (hatv

A polcon, befőttes üvegben, celofánnal és befőző gumival lezárva, egy elszáradt, színét vesztett rózsa…



Építkezni kezdtek. Azokban az években ez mást jelentett, mint manapság: téglánként kellett összeszedni az építőanyagot, a tervek tucatáruk voltak, mintha az egyetemen azt tanították volna, hogy a jó ház az, amelyik semmiben sem különbözik az összes többitől. Hogy csak ház legyen, véletlenül se otthon. Giccses gondolat, mégis Katának álompalota volt, semmiért nem adta volna. Mintha a korábban összetöretett és szétszóratott élete épülne fel apránként. 
A fiuk már férfi lett, eljegyzett menyasszonya volt, mégis, ahogy együtt dolgozott az apjával a házon, mintha újra kisfiúvá vált volna, aki teremtő Istent lát apjában, mintha az elveszett gyermekkort élték volna megkésve. Feri, a férje is éveket fiatalodott; mintha az alkotás öröme, az otthon reménye új erővel töltötte volna el. Mintha repült volna az idő, gyorsan haladtak a munkával, Kata gyakran idézgette magában a templomban hallott zsoltárt: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők” – és ezt a házat az Úr is építette.
1967 kora tavaszán költöztek be. Közben a férje is feladta a városi állását, lassan a falu is kezdett magához térni, már nem nézték annyira, ki milyen származású, s mivel nem volt politikai elítélt, kaphatott munkát helyben is.
Nagy ház lett, sok szobával, két családnak is elég. Szükség is volt rá, mert a fiuk is nagyon türelmetlenül várta, hogy megházasodhassanak, így épp csak belakták a házat, készülődni kezdhettek a lakodalomra is. A lány, Anna, szép arcú, kedves, szorgos lány volt, Kata abban reménykedett, hogy olyanok lesznek, mint anyja és lánya. Bár az új lakban minden fillérre szükség lett volna, Kata elhatározta, hogy héthatárra szóló lagzit ad a gyerekeknek. Meg akarta mutatni a falunak, hogy hiába vették el mindenüket, hiába űzték el őket, visszatértek és talpra álltak, mégis élnek, nem alábbvalók senkinél sem.
Kemény asszony volt, mégis, amikor a pap összekötötte a stólával a fiatalok kezét és megesküdtek ősi magyar szokás szerint a keresztre, hogy Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei úgy segélje őket, hogy nem hagyják el és szeretik egymást, könnybe lábadt a szeme. S bár tudta, hogy illetlenség, hogy Isten házában ilyet tesz, de a keze a férje kezébe kulcsolódott. Az elmúlt hetekben nem volt ideje arra gondolni, milyen nagy dolog készülődik, csak a takarítás, a főzés, sütés, szervezés, díszítés… De ebben a pillanatban megértette, hogy valami nagynak és szentnek a tanúja. Gyerekkorában arra nevelték, hogy az Úrhoz csak szent szavakkal, évezredes liturgiával szabad szólni, nem a sajátjainkkal, most mégis, amíg az orgona zengett, az Úrhoz fohászkodott: „Add meg, Uram, hogy boldogok legyenek, hogy nekik szebb életük legyen, mint nekünk, sikerüljön az, ami nekünk nem”. Ebben a pillanatban úgy érezte, beteljesedett a sorsuk.
Napokkal később, amikor végeztek a takarítással, a csokrot a házi oltárra helyezte. Ez már nem olyan igazi házi oltár volt, mint a szüleinél, csak a kis kereszt, amit a férje Oroszországból hozott, a nagyszülők, a fiatalok és az ő fényképük, előtte egy gyertyatartó, amin sohasem gyújtottak gyertyát és a csokor.
A fiatalok beköltöztek a nagyobbik szobába, ők a kisebbikbe és hagytak egy kis kamrát műhelynek, ahol varrni tudott. A kádári konszolidációnak köszönhetően az emberek kezdtek kicsit jobban élni, egyre jobban adtak a kinézetükre, s mivel a régi idők, amikor még vád volt, hogy valaki csinosan öltözködik, elmúltak, Kata alig győzte teljesíteni a megrendeléseket. Lassan otthonossá tudták bútorozni a lakásukat, a régi idők emlékét már csak az apjától örökölt fotel őrizte.
A két asszony jól kijött egymással, beosztották a házimunkát, megosztoztak a konyhán, valóban, mintha anyja és leánya lett volna. Persze voltak hétköznapi súrlódások: Kata úgy érezte, hogy Anna kihívóan modernül öltözködik, a zene, amit a rádióban hallgatott csak csim-bum ricsaj, felesleges dolgokra költi a nehezen megkeresett pénzt, de ilyenkor mindig arra gondolt, hogy fiatalkorában őt is megszólták az öltözködése miatt, a filmzenék, amiket dúdolt, idegenek voltak a magyar nótát kedvelő apjának s anyja neki is szemrehányást tett, hogy miért szórja a pénzt. Nem számítanak ezek a dolgok, vagy megváltozik majd a menye, vagy a világ változik meg s ezek már mind természetesek lesznek.
Hónapok teltek el teljes békességben és szeretetben, amíg egy nap ki nem derült, hogy mennyire törékeny ez a kisvilág…
Kata egy este később ért haza, s látta, hogy a menye a ház előtt kiskertben szorgoskodik. Köszönt, s megkérdezte:
- Mit csinálsz?
- Gondoltam, kicsit rendbe szedem a virágágyást, vettem a boltban magokat, nagyon szép lesz.
Kata örömmel nézte, hogy szorgoskodik a fiatalasszony, de hirtelen kikerekedett a szeme: a kitépett gyomok között volt az a rózsatő, amit még a szülei házától hozott el… Nem szólt semmit, elfordult, hogy ne lássák a könnyeit, kivette a rózsát a szemétből és bement a házba. A férje egy óra múlva érkezett haza.
- Mi történt, anyjuk?
Katát már az a gondolat is boldoggá tette, hogy a férfi észreveszi, hogy fáj neki valami, anélkül, hogy mondania kellene. Már nem csak úgy eléldegélnek egymás mellett, hanem valóban egy test, egy lélek lettek, vagy legalábbis elindultak ezen az úton. Hirtelen felszáradtak a könnyei és úgy mesélte:
- Semmi különös, csak Anna rendbe teszi a kertet és véletlenül kitépte az egyik rózsámat is.
A férfi felváltva nézett az asztalon heverő rózsára és az asszonyra.
- No, majd beszélek vele.
- Ne, nem ér meg annyit az egész. Jobb a békesség.
Ennyiben maradtak, de pár órával később ingerült szóváltást hallott a szomszéd szobából.
- Megmondtam, hogy ez a mi házunk, hogy képzelte a feleséged, hogy anyád rózsáját csak úgy kitépje?! – régen hallott ekkora haragot férje hangjában.
- A mi házunk is, én is ugyanúgy dolgoztam rajta, mint te! – csattant vissza a fia hangja.
- Anyád kuporgatta össze rá a pénzt, dolgozott éjjel-nappal, nem te!
- Akkor miért nem ő mondja ezt, miért téged küld? Úgyis mindig az van, amit ő akar, mi csak bábok vagyunk az ő kezében! Mindent tökéletesen eltervezett, hogy melyik szoba legyen a mienk, hogyan bútorozzuk be, még a ruháinkat is ő akarja varrni! Saját életet szeretnénk!
- Mit panaszkodsz? Más összetenné a kezét, ha így élhetne!
- Én nem! Én azt akarom, hogy mi rendezzük be a szobánkat, akkor együnk és azt, amit mi akarunk, hogy olyan virág legyen az ablakunk alatt, ami nekünk tetszik!
- Ha nem tetszik, fel is út, le is út!
- Hát nem tetszik és el is megyünk! Felnőtt férfi vagyok, nem gyerek.
- Amíg nincs saját fiad, addig ne csodálkozz, hogy nem tekintelek férfinak!
- Addig, amíg itt lakunk, nem is lesz! Annával megbeszéltük, hogy csak akkor lesz gyerekünk, ha már saját házunk is.
Kata a szomszéd szobában lélegzet visszafojtva figyelt: a néma csend megülte a lelkét. Aztán csak egy ajtócsapódást hallott, dühös lépteket az előszobából: a férje ment ki a kertbe. Ismerte jól, a lelki szemeivel látta, hogyan gyújt rá és járkál feldúltan.
Aztán újra ajtónyitás hallatszott. Halk léptek a másik irányba. A fiú ment a saját szobájukba.
És a végtelen csend.
Szeretett volna kiszaladni, kiengesztelni a fiát, a menyét, a férjét megvigasztalni, de nem bírt megmozdulni, nem tudott kigondolni egyetlen gyógyító szót sem.
Másnap reggel csendben ültek az asztalnál. Kata egy órával korábban felkelt, hogy mindent tökéletesen előkészítsen, hátha… De hiába volt minden igyekezete, senki sem mondta ki azt az szót, amivel vissza tudta volna csinálni az előző estét. Este, munka után Anna szégyellősen ment oda hozzá: hogyan csinálja meg a kertet. Kedves volt, alázatos, de Kata érezte, hogy fal épült közöttük.
Nem beszéltek soha erről az estéről. De pár évvel később a fiatalok eléjük álltak, hogy most ők kezdenek építkezni, Anna apjától kaptak telket. Kata már nem kérdezte meg, miért más, tőlük miért tudják elfogadni. Beletörődött, hogy a boldogság, amiért annyit küzdött csak egy illúzió volt.