Éjszaka egy halott asszony ágyában 25: Templomi képeslap

Újra kézbevettem a misszáléból kiesett templomi képet. Semmi kétség, az istenadtai templom belseje, de kicsit más, mint ahogyan én ismertem: még a régiek voltak a freskók. Bár a képeslap öregedett színű, majd fekete-fehér volt, mégis látható volt a különbség: itt még barokk képek voltak a realistább, modernek helyett. Valaki egyszer azt mondta, a barokk az Egyház szent show műsora volt, tele hazugsággal, látszattal, arannyal a nyomorban, mégis ez a sok látszat vitte a lelket az Isten színe elé.

A hatvanas évek vége felé kezdett normalizálódni a vallásos élet is. Megszületett a kompromisszum az Egyház és az állam között is: a papok már nem politizáltak még átvitten sem a prédikációikban, az állam meg szemet hunyt e felett a klerikál-feudo maradvány felett. Még mindig listát vezettek azokról, akik templomba jártak, de aki nem akart úgymond „karriert” csinálni, annál már nem számított. Az aktív papokat már nem vitte el a rendőrség, már nem verték meg őket, legalábbis nem mindig, legfeljebb büntetésből áthelyezték egy másik plébániára. Így került Istenadtára az új plébános, aki nem csak a lelkiéletet szervezte meg, hanem elszörnyedve nézte a düledező templomot és hivatásának tekintette, hogy azt újjáépítse.
Csak három apró nehézséget kellett legyőznie: meggyőzni a falusiakat arról, hogy nem lehetetlen vállalkozás, pénzt kellett gyűjtenie, engedélyt szereznie az államtól.
Furcsamód, legkönnyebben a templomba járó, kispénzű hívek álltak mellé, a többiek, akik már évtizedek óta nem lépték át a templom küszöbét, szinte hadjáratot indítottak ellene. Biztos forrásból tudták, hogy a plébánost azért helyezték ide, mert a városban törvénytelen gyermekei vannak. Mások arra esküdtek, hogy a kisfiúkkal ápol intim kapcsolatot. Amikor lassan elhallgattak ezek a suttogások is, már csak legyintettek, hogy ez is csak el akarja lopni a hívek pénzét. Különben is, egy olyan kis szegény, történelem tépte falunak, mint Istenadta, minek ilyen nagy fába vágnia a fejszéjét? A pap nem veszítette el a fejét, türelmesen elbeszélgetett mindenkivel, sorolta az érveit, s ha már nem használt a jó szó, az a mondat, hogy „nézzék meg, hogy a szomszédban milyenek a templomok, kinevetnek minket, hogy nekünk csak egy romunk van”, mindig hatott. Végül az egyházközségi tanács, igaz, szoros szavazáson, de jóváhagyta az újjáépítés tervét.
Aztán nekiláthatott pénz gyűjteni. Amit a falu népe tudott adni, még a tervekre sem volt elég, a püspökségen csak széttárták a karjukat, de szerencsére a papot korábbi állomáshelyén, a városban sokan ismerték, névvel, név nélkül sokan küldtek kisebb-nagyobb adományokat. Ráadásul, a határok lassan kezdtek megnyílni, egyre több kitelepített látogatott haza, jellemzően, akik átszöktek a nyugati zónákba, az NDK-ból egyelőre még kevésbé, s a nyugatiak könnyen megnyitották a pénztárcájukat. Mintha csak vezekelni akartak volna azért, hogy jobban élnek, mint az otthon maradottak. S kint, Németországban, mert az istenadtaiak sohasem Nyugat-Németországot, vagy NSZK-t mondtak, hanem mindig csak „Németországot”, a hazalátogatók továbbadták a hírt, barátaiknak, a kitelepített szervezeten belüli ismerőseiknek, hogy valami valóban megváltozott Magyarországon, az óhazában: újraélednek a templomok.
És talán a hit is, amit ők már elveszítettek.
Végül az engedélyeket kellett már csak megszerezni. Helyben nem merték támogatni az ügyet, a pártközpontban azonban úgy gondolták, az állam és az egyház közeledését jól demonstrálná a külvilág előtt, így megadták a szükséges engedélyeket.



Hosszas előkészület után, egy vasárnapi prédikáción bejelentette a pap, hogy következő héten kezdődik az építkezés.
Örülnie kellett volna, de Katára ólomsúllyal nehezedett ez a mondat. Mintha Isten és a történelem a gyermekkor utolsó emlékeitől is meg akarná fosztani. Eddig csak a templom és a vasárnapi mise maradt, amiben még vissza tudta idézni az elmúlt időt, de már ezt is elveszik tőle.
Pont ebben az évben vezették be a nemzeti nyelvű liturgiát. Érdekes volt pontosan megtudni, hogy mit jelentenek a hetente ismételt titokzatos szavak, be tudott kapcsolódni szent cselekményekbe, de közben valami, a titok, a misztika, a csoda megkopott. Emlékezett arra, hogy kiskorában áhítattal hallgatta a papot, nem tudta elképzelni, hogyan lehet megtanulni ennyi idegen szót, de közben gyermeki hitével arra gondolt, hogy varázsereje van ennek a szavaknak. A „hoc est enim corpus meum” mondatnak volt ereje az átváltoztatáshoz, ehhez képest az „ez az én testem” csak egyszerű ténymegállapításnak tűnt. Korábban naponta járt misét hallgatni, mindig úgy érezte, hogy csordultig tele van az élete olyan ügyekkel, amin csak a csoda segíthet, de a liturgikus reform után már csak kötelességből, hetente egyszer tette meg.
És a képek… Hiába voltak kopottak, barokkosan túlzók, mégis saját magát látta bennük. Az ő régi hitét, amikor Jézus nem tudta volna másképpen elképzelni, mint kifacsart tagokkal, égnek emelt szemekkel, ahogyan az oltárképen látta.
Már vége volt a misének, a hívek sietve távoztak a templomból, hogy megtárgyalják a világ dolgait, ő csak ült és a képeket nézte és megpróbált egy életre eltelni a régi templom dohos örökkévalóság illatával. Valamit egyszer hallott, hogy keleten olyan vallások vannak, amik azt tanítják, hogy az embernek nem az a célja, hogy a mennybe jusson, hanem az, hogy feloldódjék a világmindenségben. A hitoktató persze elmagyarázta, hogy ez eretnekség, nem szabad benne hinni, most ebben a pillanatban mégis megkísértette a gondolat: milyen szép lenne, ha ő is feloldódhatna ebben a világban, amit szeret, amiből származik, most, amíg még létezik.
Arra eszmélt, hogy harangoznak: tizenegy óra van. Kicsit megrázkódott, és hazaindult. A férjének és a fia családjának ebédet kell melegítenie. Mert ha a világ meg is rendülhet, de vasárnap délben mindig az asztalon kell lennie az ételnek. Mert egyszer ez is el fog múlni, s ha felépül az új ház, többet nagy családi ebédek sem lesznek…