Éjszaka egy halott asszony ágyában 28: Egy szem dió (1986)

A polcon egy szem dió. Nagy szemű, papírhéjú, fűszeres, olyan, amilyen sehol máshol nem terem, csak az istenadtai hegyekben. Gépies mozdulattal megszagoltam: már nem volt illata.
Emlékszem, az egyik első Halottak napján, amit Istenadtán töltöttem, a Kedvesemmel felmentünk a temetőbe. Hegyi temető, ahová a folyó még áradáskor sem fut fel. A hegyekben mindig kevés a hely, amit a halottaknak adnak, az élőktől veszik el. Két egymást keresztező kockaköves sétány és semmi több. A sírokat olyan szorosan hányták egymás mellé, hogy kannával, virággal alig lehetett közöttük elférni. A két sétány kereszteződésében egy apró kápolna, már régóta nem használták, átvette szerepét a hetvenes években épült „modern” ravatalozó, amin látszódott, hogy bár téglából épült, a tervezője panelban gondolkodott. Azóta a temetőkápolna nem látott halottat, üresen állt, halott és szentség nélkül. Üresen, mégis Isten-jelként.
A kápolna felett egy vén diófa. Amikor alatta mentünk el, pont elénk esett egy szem dió, a Kedvesem felvette és az arcom elé emelte:
- Szagold meg! – nevetett.
Megszagoltam, finom illata volt, mint valami keleti fűszernek. Elsőre az jutott eszembe, hogy a szenvedélytől égő női testnek van ilyen illata, de ezt nem akartam kimondani, így csak ennyit mondtam:
- Finom.
- Finom? Neked csak ennyi? Ez a világ legfinomabb diója! Gyerekkoromban még az egész hegyoldal tele volt vele, most már csak a temetőben maradt meg ez az egy fa… De aztán mindent felparcelláztak és az új tulajdonosok kivágták a fákat… Már sohasem fogunk olyan finom karácsonyi diós sütit enni, mint gyerekkoromban.
A bicskámmal feltörtem a diót és elfeleztük. Finom, piros húsú volt, azóta sem ettem olyan finomat…



A nyolcvanas években lassan új birtokosok érkeztek a faluba. A víkendházasok. Volt kocsijuk, pénzük, beleszerettek a Duna parti tájba. A falusi fiatalok már nem nagyon foglalkoztak a gazdálkodással, az öregek meg lassan belefáradtak az állandó küszködésbe, hát eladták a földeket, amiket nemzedékek óta műveltek, amiért nemzedékek óta küzdöttek egymással akár a testvéreikkel… A küzdelmek halotti anyakönyvi kivonatai a helyi takarékszövetkezet betétkönyvei lettek.
Valami ezekben az években végleg megváltozott Istenadtán. Amit a Háború, a ki- és betelepítés nem tudott elérni: a svábok kisebbségbe kerültek. Őrizték még a kultúrájukat, amennyire a Párt engedte, sorsukat még ők intézték, de ha két ember meglátta egymást az utcán, már nem úgy néztek egymásra, mint akik egymást gyermekkoruk óta ismerik, legfeljebb udvariasan bólintottak egymás felé. Lassan megtelt a falu idegenekkel, gyüttmentekkel, akiknek lelke még nem vert itt gyökeret.
Egy nyári vasárnap este, egy új Lada állt meg Katáék háza előtt: a nővére volt. Nem beszélték meg, hogy jönnek, Katáéknak nem volt telefonjuk, a levél lassú, különben is, a testvér és családja mindig szívesen látott vendég. Leültették a vendégeket, az ebédről maradt süteményt az asztalra tették és kávét főztek. A szertartásos „hogy vagytok?” és az első korty kávé után a nővére a tárgyra tért.
- Kata, adjuk el a földet.
Kata egy pillanatra megdermedt. Apjuk halála után az idősebbik fivére beköltözött a házba, kifizette a testvéreit, de abban állapodtak meg, hogy a föld őrzi az értékét, tartogatják jobb időkre. Kata gondozásba vette, ápolta a diófákat, minden évben a termést egyenlő részre osztotta és odaadta a testvéreinek. Pénzt nem kapott érte, legfeljebb köszönetet néha, de szerette gondozni a földet: olyankor apját érezte maga mellett. És Karácsonykor, amikor diót tört a süteményhez, mindig arra gondolt, hogy a testvérei vagy a sógornői ugyanígy tesznek. Hogy ha a sors szerteszét is szórta őket, ebben a mozdulatban egyek, mint egykor a karácsonyi almaszeletelésben, mindannyian a közös, ősi földről származó diót eszik az ünnepi asztalnál.
Tudta, hogy a testvérei csak felesleges koloncnak tartják a földet, hogy legszívesebben túladnának rajta, de lelke mélyén remélte, hogy a falunak, a szülőföldjének az a kis része mindig megmarad.
- Most? Ilyen gyorsan?
- Voltam a tanácsnál. Azt mondták, átsorolják a területet. Most a pestiek aranyáron vesznek meg mindent, még az ártérben is. Most kell eladni. Ki tudja, meddig tart még ez a világ.
- Talán igazatok van. Már mi is öregszünk, nehezen bírjuk a munkát. A többiek mit mondanak?
- Már beszéltem velük, ők is így gondolják. Csak attól féltünk, hogy te mit mondasz. Rám bízták, hogy beszéljek veled.
- Köszönöm, kedvesek vagytok. De a világ megy előre, nem lehet megállítani. Ha akarjátok, adjátok el.
- Akkor meghirdetjük.
Amikor a nővére elment és egyedül maradt, miközben pakolgatta el a csészéket és a süti maradékot, legszívesebben zokogott volna, de már régen kiszáradtak a könnyei. Csak azért imádkozott, hogy még az idei termést ők szedhessék le. S úgy látszik, hogy az Úr megsajnálta őt, mert ez az egy kérése végre teljesült, ha a többi imája vissza is hullott terméketlenül.

Hideg, napos őszi nap volt, amikor felkerekedett a három nemzedék: a nagyszülők, Feriék és a már kamaszkor közepén járó Luca, hogy leverjék és begyűjtsék a diót. Kata megadta a módját: napokig sütött főzött előtte, kosarakba rakta az elemózsiát, a férjének meghagyta, hogy a pincéből két üveggel hozzon a finomabbik borból, s a többiek is jobbik munkásruhájukat vették fel.
Csendesek voltak, mintha temetésen lennének, a férfiak sem viccelődtek, a nők sem pletykáltak, csak némán dolgoztak. S mikor jött az ebédidő, az áldás után mindenkinek bort töltöttek, s a férje kezében mintha megrendült volna a pohár, hogy egy csepp bort áldozott a földnek.
Luca egyszer csak hátra vetette, megrázta a haját, fürtjeit megaranyította a nap és felnevetett. Kata csak nézte az unokáját és arra gondolt, hogy ha el is kell hagyniuk a földet, ha elvész az utolsó darabka is a régi birtokukból, amíg vannak gyerekek, akik nevetnek, addig van jövő is. És máris nem volt olyan szomorú. Persze, ő az öregasszony már nem csinálhatott olyan nevetséges dolgot, mint egy fa átölelése, így csak titokban simogatta meg az öreg fát. Végtére is, nem jön el a világvége, meg kell tanulni lemondani a világ dolgairól, biztos jó emberek veszik meg majd a telket, ők is ugyanúgy szeretni fogják, mint ők, most rajtuk van a sor, az ő boldogságuk teremjen meg az istenadtai földben.
Még sohasem ment olyan lassan a dió begyűjtése, mint ezen a napon, úgy húzták az idők, mint a szerelmesek a búcsúzás perceit, amik lassan órákká érnek.
Végül bepakoltak a kocsiba, még sohasem volt ilyen bőséges a termés… A telekhatáron még egyszer visszanézett és meglátott egy diószemet a fűben. Lehajolt érte és a zsebébe rakta: ezt meg fogja őrizni.

Többet nem lépett arra a földre. Néha-néha, amikor a temetőben a sírokat gondozták, megkérte a férjét, hogy sétáljanak kicsit a hegyoldalban, de a határt sohasem lépték át: az övék volt, de már az. Másé.
Tavasszal favágók jöttek a telekre, kivágták az összes fát.
Kata sohasem ment többet fel a hegyoldalba.