Történetek

Itt vagyunk, mi emberek a Földön. Közös börtön, ahonnan csak egy kiút van: a halál. Vajon küldetés az életünk? Egy csecsemő halála figyelmeztetés? Vajon mit rejt a sorsunk? Amikor nyafogok amiatt, hogy a közértben kígyózó sor állt és ezért már nem fértem be fodrászom naptárába, amikor egy szakítás után napokig, hetekig, hónapokig szenvedek, amikor ideges vagyok, hogy elérem-e az utolsó buszt, amikor túlmegyek minden határon csak, hogy az akaratom érvényesíteni tudjam, -milyen érdekes nem?......

Mondhatni önzetlenek voltak, de mondhatni?
Minden, látszólag önzetlen tettben, van egy kis önzőség is.
Persze a hazájukért tették. Másokért. De magukért is.
Hisz ha hazájukat elveszítik semmijük sem marad.
Vagy talán egyszerűbb lenne beletörődni, hogy itt a vég, nincs menekvés?
Vállalni a könnyű s gyors halált?
Legalábbis ennek látszik...

Újra kicsap, mint egy kobra, de nem sejti, hogy erre már az említett faj képviselői is ráfáztak velem szemben. Most már jobban figyelek. Ellépek mellette. Közben könyökét összehajtogatom, mint egy papírrepülőt, így csuklóját visszatekerem a hasa környékére...

Gábor 14 éves volt, mikor egy baleset következtében elvesztette látását. A szemét súlyos sérülés érte, az orvosok nem tehettek semmit. Gábor életében megszűnt a külvilág fénye. Abba kellett hagynia a focit, nem járhatott a régi iskolájába, ahol a barátai voltak, nem láthatta, hogy mi történik körülötte. Depressziós lett, bezárkózott a saját kis világába, mert félt attól, hogy az emberek vaksága miatt lenézik őt, kiközösítik...

Korán ért a lugashoz, ami tulajdonképp öt pad volt középen egy szoborral. Rózsabokrok, és fagyalbokrok vették körül. Mivel korábban érkezett, Bea leült. Abban sem volt biztos, hogy a lányok eljönnek. Lehet, hogy Panni nem vette észre a levelet. Olvasni kezdett a magával hozott könyvből. Valahol mögötte, megrezzent a bokor. Hátranézett, de semmit sem látott. Biztosan egy madár, gondolta, és megint elmélyedt az olvasásban. Újra hallotta a zörejt. Furcsán kezdte érezni magát...

Az asszony zokogva hullott a padlóra, s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
A kisfiú megrettenve guggolt melléje.
Anya! Mi történt?
Miért sírsz?
Mért nem felelsz?
A fehér liliomszál testét fekete koporsóba tették.
Feri ne értette.
Hol van az ő kishúga?
Hova tűnt?
Mért nem hallani a nevetését?...

Tudtam, hogy én voltam és vagyok is a hibás. Könnyen adtam magam, de nem tudtam magamnak parancsolni. Még mindig reménykedtem valamiben, hogy esetleg valami történik, bár szívem mélyén tudtam, hogy nincs értelme. December 2-án kedden meguntam a várakozást és este fél hat körül felhívtam Frank-et, de nem vette fel. Újra hívta, mikor flegma félhangon közölte velem, hogy gyorsan mondjam mondandóm, mert nem ér rá. Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e találkozni velem a mai napon, mire a válasz...

Most tudatosult csak bennem, hogy milyen közel járok minden nap a halál tornácához, s hogy még mennyire nem akarok oda eljutni. Hiszen az a huszonkettő tél, melyet magam mögött tudhatok nem sok még...

Ő is egy „szabadságharcos”, és bár kilátástalan küzdelmet folytat, valamilyen csoda folytán mégsem adja fel Hisz abban, hogy előbb-utóbb lesz egy háború, nagyobb minden eddigi háborúnál, ahol a Jó és a Rossz egyenlő ellenfelekként csapnak össze, és a valódi Jó – nem az akciófilmekből ismert Jó – végleg legyőzi a rosszat, gyökerestül kipusztítja, a nagy háború után a valódi Jó fogja motiválni az embereket, az egymás szeretete, a megértése, a közös haladás, és szabadság, mentesség mindenféle...

Én azonban nem így vagyok kurva. Persze régebben még én is éltem a természet által rám ruházott adottságokkal, és gyakran jutottam előnyhöz hosszú combjaim, vagy mélyebb dekoltázsom miatt mondjuk egy egyetemi vizsgán. De megtanultam másképp is -jövedelmezőbben- használni a testemet. Persze, nem ilyen tudatosan kezdődött…