Öngyilkos álom (befejezés)

Felült az ágyán. Csak egy újabb álom, most is Culpával. Az ő Culpájával. Mindenki Culpájával, aki korosztályán felülkerekedve képes mások érzéseit megérteni és a sajátjaival is tisztában van. Ő volt az a Lány, aki miatt Inopier örökös változásban élt. Soha nem tudott semminél megállapodni, mindig valami újat keresett, de abban is Culpára talált.
Ránézett az órájára: fél egy volt még csak. Most mikor felébredt, nem jutott eszébe egy gondja, baja se. Úgy érezte, hogy felhőtlenné vált az élete: semmi probléma … semmi …
De ekkor bekúszott agyába egy gondolat: „Az első nap”. Máris tudta, nem annyira problémamentes az élete.

Erről a gondolatról Culpa, erről is csak Ő jutott az eszébe. Ezt tartotta új életének nyitányának, ekkor beszélt először a Lánnyal. És nem sokára 2 éves jubileuma lesz ennek az ünnepnek. Mert a fiú ünnepnek fogta fel minden egyes elnevezett napot, melyet Culpához tudott kötni. Ünnepnek, szinte mindet… egy kivételével: „A tavalyi év első hetét” … azt inkább gyászünnepnek. Akkor dobta el magától Culpát, mert nem volt képes megérteni mit is szeretett volna a Lány kérni tőle. Túl elfogult volt, túlságosan is „szívére” vette azt a kis időt, melyet Culpa kért tőle, pedig nem is tudta: miért?!
Újra az órájára nézett: fél múlt három perccel … s újra elaludt.

-Te menj az Ő csoportjába! - szólt Atya s Inopierre mutatott. Épp most teljesített egy 18 éves „félkész” férfi régi álmát, miszerint: egy lelkigyakorlaton ő lehessen a csoportvezetője Culpának, akivel hosszú idő óta nem volt kapcsolata s akiről úgy tartotta: a történtek után is a legjobban szeretett egyén az életében.
- Örülök, hogy az én csoportomba kerültél, pedig nem szóltam Atyának, ez ügyben. - szólt Inopier az első „kiscsoportos” beszélgetés alkalmával. Igazából nem tudta ki a többi 7 gyerkőc a csoportjában, nem nagyon hangoztatta, de nem is érdekelte kik ők, neki csak Culpa számított és a közelsége.

Nagyon rég volt, hogy gyerekes szerelmet érzett a Lány iránt, ekkora az már egy kifejlett érzelem volt, melynek nem tudta a nevét. Sokszor próbálkozott meghatározni: tisztelet, szeretet, hiány … de sosem sikerült. S ezen a napon végre eljött az amire várt: nem volt többé félelem benne, nem rettegett attól, hogy Culpa ellene tenne a „nem szólalok meg” cselekvéssel s tudta, hogy ez a két napos lelkigyakorlat élete meghatározó történése lehet. S mélyen a szívében bízott is benne, hogy az lesz.

Az első beszélgetés alkalmával az emberi érzésekről társalogtak. Inopier és Culpa is nagyon aktívan vett részt benne, valójában az egy-egy közbeszólástól eltekintve szinte csak ők ketten beszélgettek. A fiú „feladatában” nem ez állt, hanem, hogy az egész csoportot beszélgetésre bírja. Nos, ez nem nagyon ment, gyakorlatilag az első alkalommal csak a két valamikori barát beszélgettek. Azonos volt a véleményük és ez nem azért, mert alkalmazkodni akartak egymáshoz, hanem mert valójában egyezett kettejük világképe, viszonyulása az adott dolgokhoz. Mindketten jól érezték magukat, a fiú boldog volt, hogy el tudta mondani szűk négy év érzéseit. Úgy érezte: a Lány megérti.

És elkövetkezett a „szembegyónás”. Ez a végső kis csoportos beszélgetés annyiból állt, hogy a társulat egyik tagja középre állt és a többiek odaléptek és elmondták, hogy ezen a lelkigyakorlaton mit ismertek meg a másikból. Culpán és Inopieren kívül lényegi, tartalmas dolgokat nem tudtak mondani egymásnak. Most a Lány lépett be középre s sorban odamentek hozzá osztálytársai és pár szót szóltak, mind a heten. Majd a fiú zárta a sort. Közellépett Culpához, bal kezét a leányzó jobb vállára helyezte, belenézett a szemébe és meglátta ugyanazt a régi „kislányt”, akit 4 éve eldobott magától. Érezte: Culpa visszakapott valamit belőle és ő is Culpából. Megszólalt:

- A szavak csak hangok összessége. Nem lehet velük kifejezni, amit egy emberi lélek érez. A másikat pedig megismerni lehetetlenség és jobb is, ha nem tesszük, mert ha „sikerül” nem képes tovább újat hozni a kapcsolat és előbb-utóbb véget ér. A szeretet viszont nem lehet semmissé nyilvánítani, ha valakit egyszer szerettél, azt szeretni is fogod. Valahol a lelked mélyén, de szeretni fogod Őt. Bármi is történjen. Legfeljebb egy szép emlék marad, de nem csak egy emlék…
Ekkor elhallgatott. Csend ült a tájra, és a fiú csak nézte Culpa szemeit és érezte, hogy a sajátjai nedvesednek, majd egy könnycsepp a bal orcáján végig csúszva lepottyan a földre.
- Köszönöm, hogy elfogadhatlak.
…

A fiú feküdt s kinyitotta a szemét. Első gondolata az volt, hogy hol van: a szobájában feküdt és nem volt több egy 16 éves fiúnál. Se több, se kevesebb. Csak 16… Messze volt még az, hogy az álma megvalósulhasson, de mégis olybá tűnt, mintha a következő nap ezt hozná. Rápillantott az órájára és megállapította, hogy öt óra lesz kilenc perc múlva. És ekkor bekúszott valami fura érzés a lelkébe: Mégis él, létezik bennem a „belső-Culpa”, ezt mutatja ez a két álom is, ezek a „belső-Culpa” szerinti események lennének, ha a Lány a külvilágban pontosan olyan lenne, mint a lelkében. Kikelt az ágyából és elindult a kápolna felé. Betért és fejet hajtás nélkül, újra csak ennyit mondott: Mit tettem?!

És rájött: Vétkezett! Vétkezett Isten és Ember ellen. Isten és Culpa ellen. Minden ellen mi valaha dicsőítette az Urat. És eszerint saját maga ellen is. Így nem mehetett tovább, már amúgy is bűnös élete. Vagy végeznie kellett vele, vagy az állapottal, mely uralta.
Jobbra fordította tekintetét. Meglátta Culpát, aki ott ült a „kedvenc” helye mellett és imádkozott, nyakában a bőrfonallal és rajta a kereszttel. Elnézett balra, ott pedig Fidert látta, aki szintén imádkozik, kezeit összetéve, tekintetét a földhöz szegezve. Eszerint a két bent lévő közül egyik egyikük sem figyelt fel arra, hogy a jelenlévők száma eggyel gyarapodott. Nyílt a kápolna ajtaja s belépett rajta előbb egy kis fiú, majd szépen lassan egyre többen, de egyikük sem vette észre, hogy Inopier ott áll, ő pedig valamiért nem akart szólni hozzájuk. Maga sem tudta miért, egyszerűen csak csöndben maradt, hasonlóan az érkezőkhöz. Senki nem szólt senkihez.

Kezdett megtelni a kápolna, sorjában fáradtak be a fiú számára ismeretlen emberek.
Majd egy idő után nem jött más gyerek, és a sort Atya zárta és egy másik (feltehetőleg szintén pap) lépett be a kápolna ajtaján. Ők sem szóltak semmit, Atya leült oldalra a másik személy pedig az oltár mögé lépett és így szólt:

- Üdvözlök mindenkit. Atya és Inopier barátja vagyok. Mindannyian tudjuk, miért gyűltünk itt, ma össze. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy ezen az ünnepnek nevezhető napon elmondjam, hogy mit sikerült az elmúlt héten elérnem testvérünk halála előtt. Örömmel és egyúttal fájdalommal kell közölnöm, hogy mindenki Inopierje végül is megtért, magához vette Krisztus szent testét és elfogadta az Egyházat és Istent. Sikerült elérnem nála, hogy Culpáját újból elfogadhassa, ugyanolyan embernek, mint mást…

- Mi történt? - kérdezte a fiú.
- Mint mást, akit ismert és szeretett. Kedves híveim, diákok, tanárok, nevelők és egybegyűltek. Megbizonyosodhatunk arról, hogy odaát a túlvilágon jobb lesz neki. Ott nem lesz többé hiány, kellemetlenség és gyűlölet. Valószínűnek tartom, hogy utolsó perceiben rájött, hogy neki is jobb lesz, ha abbahagyja az életet, mert ezzel csak jót tesz. Magának is és másnak, mindenkinek is.
- Mi az? Mi törté…
- Valamint ki kell, hogy emeljem utolsó kívánságát, melyet kért tőlem, hogy mondjam meg Culpának, mindenki előtt, ezért is kértelek titeket, hogy itt, a kápolnában találkozzunk. Szeretném most teljesíteni utolsó kérését, mely egy levél felolvasását takarja:

Kedves Culpa!
Szeretnék végleg elköszönni tőled, ugyanis rájöttem, hogy nem várhatok arra, hogy Te befejezd a művet, amit közösen kezdtünk el, hanem - számomra sajnos - nekem kell megtennem, kihelyeznem alkotásunk végére az írásjelet. Gondolkoztam azon, hogy mi is lehetne ez. Elképzelhető, hogy egy kérdőjelet teszek ki, de ez a bizonytalanságot, azt, hogy nem tudtam végül is dönteni - jelenti, ugyanígy a felkiáltó jel is hasonló tartalmi lényeget hordozhat magában, mely talán a bevégzéssel fejezhető ki leginkább. Ha viszont „csak” egy sima ponttal zárnám, akkor azzal a létezésének gyönyörétől fosztanám meg közös életünk maradandóra sikeredett művét. Ezért is nem az előzőek bármelyikét választottam, hanem a három pontos lezárást („pont pont pont”) amely egész létünket talán a legszebben tudja kifejezni, ugyanis Te folytatni fogod itt a földi világban életedet, vagyis az alkotásunkba a helyemre egy új embert teszel és ő vele tovább viszed a történetet, mely maga az Élet.

Az élet sosem fog elmúlni, ezért is nem félek attól, hogy nem sokára meghalok. Bevégzem a művünk rám eső részét, és teljessé teszem életem földi szakaszát.
Az élet csak egy rövidke része valódi lelkünknek, mely a materialista és túlontúl földi dolgokkal foglalkozik, mint például a születés és a halál fogalma. Nem számítanak, én mondom. Közel az óra, mikor el kell számolnunk mindazzal amit egész életünk alatt tettünk. És akkor a Mennyei Király nem azt fogja elsősorban kérdezni, hogy földi léted alatt milyen voltál: külsőleg, hanem, hogy belsőleg, lelkileg és miket tettél a tulajdonságaid kialakulása, fejlődése érdekében. Ezt fogja kérni tőled, nem többet. Legalábbis bízok benne. Az pedig, hogy a mennybe vagy a pokolba jutsz-e, már csak ténykérdés, nem több annál.

Most pedig egy lelki barátomon keresztül szeretnék mindenkitől elbúcsúzni egy utolsó gondolattal: Ha valódi szemeid le is csukod, de valaki még emlékszik rá, milyen is volt, akkor lelki szemeid nyitva maradnak!
Szervusztok…