Hull a pelyhes...

Tél volt, a hó jegenyét rajzolt az ablakokra, sejtelmessé téve a fűtött otthonok szeretet-meleg családi idilljét, melyből csak egy-egy morzsányi jutott a bámészkodóknak. Szőrmebunda és gyapjúkesztyű meleg ölelésében rótták a boldog anyák, s a büszke apák a decemberi hóba burkolt fázós utakat. Ragyogó mosolyukat mintha a fagy festette volna átszellemült arcukra, a vásárlási láz mindenkit utolért, tolongva ostromozták meg a kivilágított, feldíszített aranyszínekben pompázó boltokat. Boldogság-szag vibrált a levegőben, hiszen a szeretet ünnepe a legmogorvább embert is békére intette. Közelgett a szenteste... Már hetekkel korábban készültek a nagy napra, az előre megvásárolt élelmiszer-rengeteg a spájzban várta, mikor kerülhet végre az ünnepi asztalra, elégedetté téve a család tagjait.

Csak Eszter nem volt boldog. Még élesen élt benne a tavalyi kép, amikor Dávidka könnytől maszatos arccal kérdezte;
- Anyuka, engem nem szeret a télapó bácsi? - szúrást érzett a szíve táján, néma fájdalommal zokogott a lelke. De megköszörülte a torkát, melyet gombóc fojtogatott, minden erejét összeszedte, hogy vidámnak tűnjék. Megborzolta az aranyszőke kócos kis hajat, s erőltetett könnyedséggel szólalt meg;
- Miért ne szeretne te kis buta? Téged szeret a legjobban a világon! Nekem megsúgta.
- Igazán? De akkor miért nem jön hozzánk soha? Az iskolában mindenki kapott tőle ajándékot, csak nekem nem hoz semmit...
- Tudom kicsim. De meg kell értened, hogy a télapó bácsi már nagyon öreg, nem tud minden évben eljönni hozzánk.
- De mami, még egyszer sem járt itt...

Mélységes csend telepedett a kicsiny szobára, Esztert megbénította a keserűség. Erre már nem tudott felelni, sietve csukta be maga mögött az ajtót, magára hagyva a hatéves kisfiút gyermeki csalódásának minden fájdalmával.
Most is összeroskadva ült az ósdi kanapén, nem akarta megismételni a múltat, de semmilyen használható ötlet nem jutott eszébe. Miből vegyen neki ajándékot? Szemét elhomályosították a könnyek, Péter arca jelent meg előtte.
- Vigyázz rá Eszter! Semmi sem számít, csak az, hogy ő boldog legyen! - ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt örökre lehunyta tengerkék szemeit. A szülei egyetlen örökségként súlyos családi kórt hagytak rá; az ő szervezetét is megtámadta a rák. Még csak 29 éves volt. Mennyit harcoltak, imádkoztak, küzdöttek, de hiába. Semmi sem segített rajtuk.

Eszter megrázkódott. Hirtelen reszketni kezdett. Az emlék súlya mázsaként nyomasztotta. Nem tudta mitévő legyen. Ahogy letekintett munkától meggyötört kezeire, hirtelen meglátta az egyetlen megoldást. Az évek óta viselt eljegyzési gyűrű halvány csillogásával mintha mosolygott volna rá! Sietve kapta fel kopott kabátját, izgatottan indult a bejárati ajtó felé, majd hirtelen megtorpant. Felnézett az előszoba falán lógó szeretett fényképre, s elhaló hangon suttogta;
- Bocsáss meg kérlek, bocsáss meg...

* * *

Mária terebélyes asszony volt, az a fajta, aki harsány hangjával, kihívó viselkedésével hívta fel magára az emberek figyelmét, viszont szívmelengető mosolyával nyerte el az alázatukat. Nagyon szeretett enni, és élni, ez meg is látszott rajta. Két gyermeknek adott életet, a férje imádta, panaszra nem nagyon volt oka. Mindig lelkesen várta az ünnepeket, örömmel figyelte a boldog arcokat, az elégedettséget.

Gábor reggeltől-estig dolgozott, ritkán volt otthon, de mindent megadott a családjának. Mária sosem tett neki szemrehányást, elfogadta ezt a szereposztást. Az ő feladata volt a gyerekek nevelése, és a család összetartása. Imádott vásárolni, tervezgetni, de mindennél jobban imádta a gyerekeket. Ők jelentették számára a világmindenséget.
Boldogan öltötte magára drága bundáját, még hiányzott egy-két apróság a tökéletességhez. A mikulásról majdnem meg is feledkezett, annyira a szenteste körül jártak a gondolatai.
Képzeletben már látta a két kislány csokoládétól maszatos boldog arcát, amikor reggel kibontják a csomagokat.
Mosolyogva hagyta el a lakást.

* * *

Eszter teljesen összetört, minden be volt zárva. Erre nem számított, teljesen kiment a fejéből, hogy az ünnep az eladókra is vonatkozik. A fagyos széltől arcára száradtak a könnyei, fázósan húzta össze magán vékony kabátját. Nem mehet haza üres kézzel, legalább egy szelet csokoládét vesz neki, talán annyi maradt még a keresetéből.
Csendesen nyitott be a kis üzletbe, szerencsésnek érezte magát, hogy nyitva találta. Késő volt, egy-két ember lézengett csak a pazarul berendezett boltban. Eszter lehajtott fejjel, szégyenlősen csúsztatta kosarába a legkisebb mikulásfigurát, amit talált.

Mikor felnézett, elgyötört tekintete egy ismeretlen nő szemébe mélyedt. Őt figyelte. Eszter zavarba jött, sietve indult a pénztárhoz. A nő követte. Hatalmas termete volt, duzzadó teste majdnem szétfeszítette a drága szőrmebunda aranyozott gombjait. Nagyon gazdag lehetett. A kosara tele volt szebbnél szebb ajándékokkal, csokoládéval, szaloncukorral, úgy tűnt mintha felvásárolta volna az egész boltot.
Eszter nem volt sem irigy, sem nagyravágyó, most mégis szívébe kúszott az igazságtalanság érzete. Nem bírta tovább visszatartani, megeredtek a könnyei. Kifizette a parányi csokoládét, és sietve távozott volna, ám valaki hátulról gyengéden megérintette a vállát. Megfordult. Az elegáns hölgy volt az, szemében részvét, szánalom és együttérzés halvány fényei váltották egymást. Zsebkendőt tartott húsos kezében, Eszter felé nyújtotta.

Ő tétován nyúlt felé, egy köszönés-félét rebegett, és elfordult hogy ne láthassa tovább a fájdalmát. Mikor visszapillantott megrökönyödve látta, hogy a nő saját kosarának tartalmát átpakolta az övébe. Szólni sem tudott a döbbenettől.
- Minden jót!...- mondta, és kisietett az ajtón. Eszter dermedten állt. Nem tudta mitévő legyen. A meghatottságtól teljesen összezavarodtak a gondolatai, nem hitte el, hogy ez megtörténhetett. És még csak meg sem köszönte.
- Hát vannak még rendes emberek a gazdagok között is - gondolta - és örömszárnyakon repült hazafelé.

* * *

Már legalább harmadszorra ment ki a kertbe, újra és újra meg akarta csodálni Dávidka ablakában a fénylő, bíborcsomagolásban mosolygó mikulásfigurákat. Szíve olyan boldog volt, mint talán még soha életében. Látta maga előtt a kisfiú határtalan örömét, ahogyan az álmos gyermekarc meglepő csodálkozással fedezi fel, bizony itt járt a télapó, mégis szereti őt, anyukának mégiscsak igaza volt.
Besietett a házba. Ez egy különleges nap, egy különleges este volt. Évek óta nem történt már ilyen; mosolyogva hajtotta álomra a fejét...

vége