Öngyilkos álom

A fiú most csak ült. Ült és gondolkodott. Majd felállt, kiment a szobájából, le a lépcsőn, be a kápolnába. Leült a „kedvenc” helyére. A kápolna jobb oldalán, a második sorban, az ablak felöli harmadik székre. Várta, hogy az esti ima elkezdődjön. Most az Ő Bibliájából fognak felolvasni. Valójában nem tulajdonított neki különösebb jelentősséget, hosszú ideje nem figyelt oda. Meghallgatta mit „prédikált” az aktuális esti imát vezető, de neki nem jelentett többet üres szavaknál. Mégis az az este sokat jelentett számára. Hétfő este…

Pont akkor volt két hete, hogy a hite teljesen megváltozott, Isten mellé - vele egyenrangúlag, vagy talán felette - egy másik „személy” állott. Kialakult a fiúban egy másik egyén, valaki, akivel régóta, csak lélekben tudott kommunikálni. Úgy érezte, hogy az a „valaki” megszületett benne. Azon gondolkodott, hogy tudná Istennel egyenrangú szinte vagy valamilyen hasonló emelvényre, maga fölé helyezni. Nagyon sokat köszönhetett Neki, s azzal, hogy saját magában létrehozta alternatíváját, úgy gondolta elég számára, ha az ő Culpája vele van. Ez volt, 2 hétig. Gondolkodott azon, hogy ez valamiféle szektás dolog lehet-e, de nem nagyon jutott semmi konkrétra. Mégis, az előző két hét olyan felhőtlenül, olyan „boldogan” telt el.

Nem foglalkozott azokkal a dolgokkal amikkel előtte, mert elhitte, hogy Culpa mindig vele van. Nem arra a Cupára gondolt akivel oly régen örömteli perceket éltek át, nem, nem őrá, hanem egy olyasvalakire, aki Culpától eredt, de Inopier lelke mellett fontos - talán a legfontosabb - helyet töltötte be.

Ezen az estén, mikor még a szobájában ülve gondolkozott, rájött, hogy Culpa mennyire sokat is jelent neki. Nem (csak) az a Culpa, aki benne élt, hanem, amelyik a világon két lábán járkált. Érezte: fontos számára. Fontosabb, mint bármi más … a világon.
Mikor már ott ült a kedvenc helyén, melyet csak azon az este volt képes először megközelíteni, hallgatta a Bibliából felolvasott részt. Szokásához híven, nem nagyon erőltette magát a koncentrálásra, csak ami utána történt az fogta meg: állva, - mint mindig - elmondták a Miatyánkot, s ő elgondolkodott egy mondatán az ima közben: „… bocsájtsd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Mikor az ima véget ért, és leült, egy mondatot mondott ki:
- Mit tettem?!

A kápolna ürülni kezdett, a fiú csak ült és maga elé meredt, az előző mondatán gondolkodott: Mit tett???
De mit is tehetett, ami ilyen drámaian az agyába férkőzött. Az igazságról senki sem tudott. Senki, csak egy. A fiú maga. Csak ő tudta mit, miket tett. Hogy volt képes emberi lelkeket semminek nézni és a porba gyalázni. Az ő lelkének nem kellett megbocsátania, ő ellene nem vétkeztek. De a lelke, a keze, a szája, mind-mind csak vétkek, bűnök forrása volt. Elhatározta magában: ennek véget kell vetnie. Hosszú idő után ott kell hagynia életének ezen szakaszát: a „Culpa-korszakot”. Tudja már régóta, de a gondolatok csak most kezdtek egységet alkotni.

Rádöbbent, hogy Culpa csak egy ember, nem lehet Istennel azonos szinten. Egyszerűen: nem. Még az a Culpa sem, amelyik - talán - benne élt. Csak egy darabja volt Inopiernek, nem több. Semmivel sem több, a „belső-Culpa” nem a valódi.
A valódinak már nem sok köze volt a fiúhoz. Vagyis nem sok kellett volna, hogy legyen, ha ez a fiú egy átlagos „ismerkedésnek” fogta volna fel a régebben történteket. De nem így volt, túl közel került Culpához. Úgy érezte: ismeri; de kiderült: nem.
Sok-sok kérdésre volt a válasz: nem. Szinte mindegyikre, szinte…

Egy kérdés azért még mindig benne maradt, mely inkább fogalomként élt Inopierben: remény. Van-e remény? Bármikor ezen gondolkodott, sose a szinte mindig „nemleges” válaszra jutott, sőt ellenkezőleg: igen, a remény mindig él, örökké élni fog.
Ahogy az akkorra fényétől megfosztott kápolnában könnyes szemekkel ült, érezte, hogy egy fény kigyullad valahol a lelke mélyén, s belülről kezdi el melegíteni. Culpának tulajdonította s Istennek, hogy a kettejük szövetsége megköttetett: Culpa emberként, Isten Istenként legyen Inopier életében.
Majd felállt, s érezte, hogy attól a naptól újra örömteli pillantás lesz, melyet Culpára tud irányítani nem pedig az a komor, valószínűleg semmit nem mondó.
Kilépett a kápolnából, majd felment a szobájába és lefeküdt aludni.

Este volt, régebben … Culpa üzente a vacsoránál, hogy beszélni szeretne a fiúval. Boldogság volt figyelhető Inopier arcán, pedig nagyon hideg volt. Még nem tudta, mit fog tenni az elkövetkező fél órában. A lány megkérte, hogy egy ideig hanyagolják egymást, egy ideig…
A fiú pedig félreértette, azt hitte, hogy a barátja meg akarja vele szakítani a kommunikációt. Sarkon fordult s visszament a szobájába. Le akart írni egy levelet, melyben megelőzi a lány cselekedeteit s ő maga vet véget a „barátságuknak”, mely holtpontra jutott - elgondolása szerint.
De ahogy bement, az asztalán egy levelet talált: ő maga írta, ismerte az írást, de olyan távolinak tűnt, mintha nem az akkori „énje” írta volna. Ennyi állt rajta:

„Semmit ne merj leírni, mert később megbánod!”

A fiú nem nagyon értette, de mivel a szavak az előző ötletéhez voltak köthetők, ezért nem tett semmit azon az estén. Másnap reggel már nem is emlékezett arra, mik történtek vele az előző este, csak örült annak, hogy nem bántotta meg azt akit szeret. Odament az asztalához és egy zöld tollat talált rajta; darabokban. Kezdte érdekelni, ki vagy mi csinálja ezeket a „jeleket”. És hogy mik a magyarázatai azoknak.

A nap délelőttjén többször is találkozott Culpával, s látta rajta, hogy meg van változva. Mégis a köszönésére még válaszolt, a felszín tartotta magát. A felszín…
Belül változott valami és Inopier megérezte: várnia kell, igazából nem tehet mást, mert a lány sokat jelent neki. Nagyon sokat…
És várt, annyit amennyit „kellett”, addig nem sürgette a Lányt, nem kérte semmire, melyet tudta volna, hogy nem szívesen tesz. Boldog ideje volt, így a várakozással együtt. Mire letelt a kért időszak, kezdett minden helyre állni. Újra egymásra talált a két jó barát s nem volt köztük ellentét. Soha többé…

Erre képes egy meg nem történt esemény. Egy le nem írott levél, legyen az kék vagy akár zöld tollal írva. De vajon tudhatja-e előre egy ember, hogy kimondott szavainak vagy leírott betűinek milyen következménye lehet a jövőben. Az alternatív jövőben …
Mert mi történt volna a fiúval, ha nem találja meg azt a lapot, felirattal: semmit ne merjen leírni, különben később megbánja… De mit is bánhatna meg? Semmit nem akart tenni, akkor régen. Semmit, így utólag. Azt hitte. De egy másik világban megtörtént minden. Minden amit Inopier ebben az alternatívában elkerült.

(folyt. köv.)