Történetek

Csak egy valami változtatott az életemen, az, hogy beteg letett, csupán 3 hete rabolt ez az életemből, azt mondják, ha rendszeresen jártam volna ellenőrzésre, ez nem következett volna be. Én nem bánom, ha 40 év, akkor 40 év. Eközben sok könyvet kiadtam, míg az egyetemen dolgoztam, a témám: az emberi élet változásai, pszichológiai rejtélyek, mi a szükséges rossz az életükben. Elismernek a munkám miatt mindenhol, valamikor az utcán állítanak meg, hogy írjam alá a könyvüket...

Vajon mi lehet lenn abban a völgyben? Biztos nem a falu, hiszen az a másik irányban van, tudom, mivel ott éltünk fél éven át. Azért biztosan nem haragszik meg édesanyám, ha jobban körülnézek lenn a völgyben...

- Ó, hogy érinthetem bőröd? Hogy ölelhetem tested? Hogyan lehetséges, hogy érzem édes csókod, amikor pont egy esztendeje karjaim közt lehelted ki lelked? Miért látom mégis gyönyörű arcod és hallom a szuszogásod?
- Csst! – hangzott a válasz, miközben a fiú ujját finoman a lány ajkaihoz érintette. – Gyere velem, Kedvesem!...

Miért titkoljuk el önmagunkat?
A gondolatainkat, az álmainkat, vágyainkat?
Miért kell egy internetes oldal ahhoz, hogy azok lehessünk, akik valójában vagyunk?
Itt úgy érzem senki sem játsza meg magát!...

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részlegességgel írta le a kinti világot, a másik folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt...

- Mit csináltál velem? - kérdeztem ijedten, ám kétségbeesett haraggal.
- Állj fel és megtudod! - szólt, mire én kétkedve bár, de felálltam. - Nézz előre! - parancsolta.
Előre néztem. A kandalló felett széles tükör állt, s benne megláttam saját képmásomat. A bőröm hófehér volt, hajam fényes, szemem tüzes zöld, ajkam rubintpiros. Nyakamon se véraláfutás, se heg, csak a makulátlan fehér bőr, és az alvadt vértől mocskos csipkegallér.
- Igen, vámpír lettél! - szólt mikor ránéztem....

A téren állt, hosszú évek óta változatlan helyén. Álla a hegedű testére támasztva, kezében vonó. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét és játszani kezdett. A hangok lassan kúsztak elő a hangszerből, s fokozatosan betöltötték az egész teret, visszaverődve a repedezett, sok helyütt a vakolattól megszabadult, csupaszon álló penészes falakról...

Felvették az előbbi négy ágú alakzatot. A fegyverek a négy égtáj felé mutattak, a szemek szélesre nyíltak, a fülek hegyeződtek. Várták, hogy valami felbukkanjon a sűrűből. Takács gerincén lassan kúszott fel a félelem, mint a herpetológus kedvenc kígyója a karján. Ám egyelőre semmit nem láttak, semmit nem hallottak. Egyedül a félelem érzése volt valódi, hogy valami járt itt, valami szemmel tartja őket, és áthelyezte a táblát is...

Szeme még mindig csukva volt, de most megmozdította karját, mely eddig az ölében pihent. Kezei önálló életet élve tapogatóztak körülötte, alaposan megvizsgálva az alatta lévő felületet, az érzeteket az agyba továbbítva. A lepedő eltűnt. Vagy csak rosszat álmodott és kifetrengte maga alól? Keze ezután a falat tapogatta. Hullik a vakolat? És a szagok! Földszag és fűszag és füstszag. Nem értett semmit...

- Jajj, Takács, nem szereted a virágokat? Akkor te rossz ember lehetsz!
- Meglehet - pillantott rá oldalvást Takács, azzal a különös mosolyával, ami olyan sok mindent engedett sejtetni. - Majd kiderül később.
Mirczik elgondolkodva vizsgálgatta a térképet, lekváros kezével a tájolót fogdosva.
- Itt valami fasírt van - mondta kissé értetlenkedő hangon, mint egy első osztályos általános iskolai tanuló, akit felszólítanak. - A térkép szerint nem ez az a tisztás az...