Egy vámpír naplójából - I. rész - A halhatatlanság íze

Sötét, tiszta éjszaka volt… Mikor elindultam az úton hazafelé, még nem sejtettem, attól az estétől fogva megváltozik az életem. Egy hang a szívemben azt súgta: Ne! Ne menj ki az utcára!
Gyilkos erők gyűltek össze a leszálló sötétségben. A telihold sápadt ezüst fénybe vonta a házakat, utcákat, az ablakok tükörként verték vissza a derengő fényt. Különös, decemberben soha nem volt ilyen szokatlan az idő. A hideg megmaradt, de a hó és a köd nem. Mindenki behúzódott a meleg szobák rejtekébe. Egy lélek se járt az utcákon, csupán egy-egy hintó kerekei és lovak patái verték fel az éjszaka csendjét.

A délutáni tea igen hosszúra nyúlt, elbeszélgettük az időt a keresztanyámmal. Amint kiléptem a kovácsoltva kapun, ki a macskaköves utcára, átfutott rajtam a borzongás. Amerre csak elnéztem, mindenhol csend, üresség… Az utca végét messze látni lehetett, ahogy eltűnnek rajta a lámpák apró, távoli, pislákoló fényei. Részben a hideg, részben a feszült éjjeli magány miatt csuklyámat a szemembe húztam, köpenyemet összevontam magam előtt és nekivágtam az útnak. Kopp-kopp. Kopp. Minden egyes léptem visszhangot vert a hatalmas házak míves ívboltjain. Feszült némaság húzódott előttem, mint ahogy mögöttem is. Ez zavart a legjobban. Istenem, mit nem adtam volna, ha egy pillanat alatt, otthon teremtem volna! Bár nőtt volna szárnyam! Bár el se indultam volna…

Óráknak tűntek a percek és minél tovább mentem, annál inkább gyanítottam…. Figyelnek. Valaki figyelt. Nem mertem megfordulni, féltem, igazam lesz. De megálltam fülelni. Egy hangot sem hallottam. Bár ha jobban figyeltem….
Mocorgások a park fái között.. Az avar száraz levelei fájdalmasan, ám halkan zörögtek a sötétben. A hang irányába fordultam, de a sötétben nem láttam semmit.
- Van ott valaki? - kérdeztem félhangosan. Fáztam, egyre jobban, és már nem csak a hidegtől.
- Hahó! - próbálkoztam ismét. Mocorgást hallottam a bokor mögül, ami közvetlenül előttem terpeszkedett. Épp el akartam húzni egy ágát amikor… Egy macska fájdalmasan éles nyávogással vágódott ki a levelek közül és tovarohant veszett iramban - míg én persze majdnem meghaltam az ijedtségtől.

Legszívesebben sírni tudtam volna, hogy az érzékeim, és a félős természetem ennyire tréfát űznek velem. De a gondolat, hogy a többiek otthon ülnek a kandalló előtt, a bátyám és a húgom édesanyám ínycsiklandó karácsonyi kuglófját majszolják, édesapám békésen billeg a hintaszékében, miközben elnyújtott türelemmel szívja be, majd fújja ki a pipafüstöt, és édesanyám, ahogy csendesen, higgadtan és nagy odaadással festeget egy csendéletet az idei karácsonyfáról, valahogy megnyugtatott. Sarkallt arra, hogy minél előbb hazaérjek, még mielőtt a bátyám elviharzana otthonról Melindához, a jegyeséhez. Hisz nála töltötte az utóbbi két karácsonyt is. Bár a hideg utcán ácsorogva mindennek kevésbé tudtam örülni, ha arra gondoltam, mégiscsak nagy fejmosást kapok: ’Victoria, már megint elkéstél itthonról! Mit képzelsz magadról, hogy elkésel karácsony este!’

A gondolatra szaporán folytattam utamat, és betértem a házunkhoz vezető kis utcába, miközben egy kobaltkék szempár sötéten figyelte minden lépésemet a park egy fájának lombjából.
Ősi ösztön birtokosa, kemény szívvel, sötét lélekkel, csak az áldozatra és a pillanatra várt. Rátalált. Látta, ahogy elviharzom egy kis utca felé, és nesztelen macskalandolással leugrott a fáról és utánam eredt.

Egyre jobban olvadt le a mosoly az arcomról, amikor meghallottam… Mostmár tényleg nem vagyok egyedül! Hallottam a cipők halk koppanását a macskaköveken, ahogy időtlen nyugalommal tartják az én lépteim tempóját. Megálltam. Mögöttem a lépések is megszűntek. Lassan, félve megfordultam. Követőm ott állt, sötét sziluettként a ház árnyékában, arcát csupán egy élesen világító utcai lámpa világította meg. Haja bozontos volt és sötét, arca sápadt, szeme tűzben égett, és áradt belőle a harag.

Igen, valóban ezt érezte. Haragot és irigységet, amiért még élek, amiért rászorul arra, hogy véremet vegye, s mentse saját életét. A vadászösztön kényszeríti, az éhség hajtja, és az áldozat illata elveszi az eszét. Megérezve az édes bőr illatát, rideg mosolyt ejtett, melyben ott volt elrejtve a mondat: Itt az utolsó perced.

Az ijesztő idegen, és annak tűhegyes szemfogai láttán azonnal megfordultam, hogy szaladjak, amerre visz a lábam, de beleütköztem valamibe. Az a valami kemény volt és hideg, ráadásul azonnal karon is ragadott. Felnéztem, s láttam, vámpír áll velem szemben. A vámpír. Megfordultam egy fél pillanatra, hogy biztosra vegyem, tényleg nem csal a szemem, s közben próbáltam kirángatni a karomat a kezei közül, melyek jeges bilincsként fonódtak köréjük. Valóban ő volt, s már nem mögöttem állt tíz méterrel. Közelebbről is megismerhettem a szemeit. Harag, kegyetlenség, és valami földöntúli szenvedély, amely belevitte a vadászatba, s rálelve zsákmányára kitör belőle, hogy diadalt arathasson.

Megragadta a tarkómat, és minden remegésem, kapálózásom és félelmet sugárzó pillantásom ellenére magához húzott határozottan, és belemélyesztette a fogait a nyakamba.
Az ujjaim vége, majd a karom, a vállaim kezdtek elhűlni lassan, de biztosan. Megbénultam a félelemtől és a fájdalomtól, majd szédülve a járdára buktam.
Vámpírom látta a szememben a kétségbeesést, a vélt valóságot, hogy vége az életemnek.
Szenvedtem, maradék vérem folyt a hideg macskakövekre, szívem lassult, vérkeringésem majdnem leállt. Űr és fájdalom tombolt minden porcikámban, és már csak a végét vártam. A végét a szenvedésnek.

Ő nem bírta nézni vonaglásom a járdán, hátat fordított a lelkében dúló háborúval együtt. Állt és hallgatta jajszavaimat, melyek egy-egy ökölcsapást emeltek rá. Mindig bűntudata volt, pláne akkor, ha fiatal lányoknak szívta ki a vérét.
- Ez a lány nincs több 25 évesnél… - gondolta magában. - Nála talán nem öltem fiatalabbat se.

Tétova morfondírozása hirtelen bosszankodásba csapott gyengesége felett, de nem láttam, mit tett már, mert a világ megszűnt létezni… A fájdalom végetért, az űr mégis megmaradt.
A járdán fekve még azt gondoltam, az utolsó alkalommal hunytam le a szememet, de tévedtem. Felébredtem. Egy sötét, szűk helyen voltam, a könyököm koppant. Fojtott levegő érződött, és nyomott csend. Tapogatózni kezdtem a sötétben, mígnem megéreztem az arcomtól alig pár centire lévő fadeszkát. Ez egy koporsó… Hevesen kezdtem venni a levegőt. Meghaltam volna? Dehogy, akkor nem érezném! Megemeltem a koporsófedelet és kimásztam belőle. Állványon állt, nem volt különösebben díszes, de annyira kopottas sem. Merészen faragott idomok voltak rajta, teteje fényes volt, anyaga mahagóni. Hanem ám a magas és széles szobában a kandalló előtt egy fotelben üldögélt a sötét alak, aki ide juttatott. Most nem féltem, valami mérhetetlen düh ébredezett velem együtt.
- Hol vagyok? - ripakodtam rá hirtelen. Éles kérdésemre higgadtan, hűvösen válaszolt.
- Az otthonomban. - szólt. - Ülj le a kandalló mellé, átfázhattál kicsit a hideg kövön… - morbid gúny csengett a hangjában, de igaza lehetett, leültem a kandalló mellé melegedni.
- Miért hoztál ide? - kérdeztem.
- Túl fiatal vagy még a halálhoz. - meredt előre a lobogó lángokra. - Még nem volt itt az ideje, hogy megöljelek…
- De hát… Megharaptál! - húztam össze a szemöldököm. Megtapogattam a nyakamat. Nem fájt, nem vérzett - nem volt rajta seb. A ruhám még őrizte kiömlött vérem nyomait, bőröm azonban száraz volt és tiszta.
- Igen, megharaptalak. - válaszolta. - Azonban tudnod kell, maradt benned annyi vér, hogy új életet öntsek beléd! - szólt elégedetten.

- Mit csináltál velem? - kérdeztem ijedten, ám kétségbeesett haraggal.
- Állj fel és megtudod! - szólt, mire én kétkedve bár, de felálltam. - Nézz előre! - parancsolta.
Előre néztem. A kandalló felett széles tükör állt, s benne megláttam saját képmásomat. A bőröm hófehér volt, hajam fényes, szemem tüzes zöld, ajkam rubintpiros. Nyakamon se véraláfutás, se heg, csak a makulátlan fehér bőr, és az alvadt vértől mocskos csipkegallér.
- Igen, vámpír lettél! - szólt mikor ránéztem. - Ugyanolyan vadász, ugyanolyan ragadozó, mint én. Egy kegyetlen gyilkos. - rezzenéstelen tekintettel mondta ki e szavakat, haját hátrasimította, s felállt a fotelből. Elhátráltam tőle.

- Mostmár nincs okod félni tőlem. - szólt hetykén. - Vámpír nem ölhet vámpírt, abba mindketten belehalnánk.
- Miért?
- Egy vámpír azért halhatatlan, mert hatalma van az élet felett. Ha egy másik vámpír, egy másik halhatatlan megöli egy társát, az olyan, mintha hatalmát még hatalmasabbra növelné, de a hatalomnak mindig ára van. Amint nyelve érinti egy vámpír vérét, belehal ő is, és a társa is a harapásba. - időközben egy komódhoz vándorolt, egy kristályüvegből töltött magának italt.

Jobban megfigyeltem. A járása puha volt, mint egy kecses tigrisé, mozdulatai arisztokratikusak voltak, vonásait megviselték az idő vasfogai, bár nem látszott többnek 30 évesnél.
- Hány éves vagy? - merült fel bennem a kíváncsiság.
- Februárban leszek azt hiszem….ötszáznegyvennyolc éves. - tekintete a szemeimbe vágott.
- Na jó, elég, hazamegyek! - kaptam fel a vizet. Megtámad az utcán, elvisz az otthonába, bezár egy koporsóba és még van képe azt mondani, hogy több, mint ötszáz éves…
Egy fél fordulatot se tettem meg, máris előttem termett.
- Ezt meg hogy csináltad? - döbbentem le. Egyszer már csinálta ezt, de akkor nem hittem a szememnek. Ahogy most sem, azzal a különbséggel, hogy most már nem kellett féltenem az életem.
- Te is képes lehetsz rá… Ha akarod, megtanítalak. - mélyen búgott a hangja, nem hasonlított türelmes jelleme arra az őrültre, aki belémharapott az utca közepén.

- Ne haragudj, de nekem haza kell mennem! Karácsony este van és…
- Nincs karácsony! - vágott közbe. - Egy hete itt vagy, már újév van!
- Mi??? A szüleim meg fognak ölni.
- Nem fognak, már meghaltál.
- Ne idegesíts! Haza kell mennem! Vár a családom, ott az otthonom!
- Nincs már családod, nem érted!? - fakadt ki immár türelmetlenül. - Egyedül rám számíthatsz, a családodnak már csak annyi köze van az életbemaradásodhoz, hogy megöld őket a saját életed érdekében! Mától fogva nincs családod, nem vagy senki, nem vagy ember!

- Ne mondj ilyet, nekem szükségem van rájuk! - gördült le egy keserű könnycsepp az arcomon.
- Nincs szükséged. - szólt. - Megtanítalak, hogy egyedül boldogulj ebben a kegyetlen világban. Addig maradok veled, amíg szükség van rám. Jusson eszedbe. Nem akartalak megölni. Már nem is foglak. Valakinek át kell adnom a tudásom, valakiben nekem is meg kell bíznom.
Lassan lecsillapodtak a kedélyek, lassan elszállt a hirtelen haragom - ami egyáltalán nem volt jellemző rám.

- Először is jegyezd meg! - folytatta - Ha megérzed a hajnal közeledtét, azonnal sötét helyre kell menned és magadra zárni a koporsódat. Első szabály: Soha ne várd meg a hajnalt! Akkor kegyetlen véget ér az életed. Mind az emberi, mind a halhatatlan.
Ilyen és efféle hasznos tanácsokkal látott el még Sebastian, ahogy ő nevezte magát. Sok-sok évig tanított, időközben kitapasztaltam a vámpírélet rejtelmeit.
De néha éjszakánként elsétáltam a házunk elé, és rápillantottam a bátyám unokáira, ahogy a nagyapjukkal is tettem. Az ablak alatt állva kíváncsi voltam, vajon milyen furcsaságokat tartogat a jövő most, hogy én is egy vagyok a világ számtalan vámpírja közül...