Az éjherceg csókja

A királylány karcsú teste tomboló szélviharban ácsorgó nyárfaként rezzent össze, amikor az erdő sötétjéből előtörő fagy csontjáig döfte tüzes lándzsáját. Vacogva gyönyörködött az ezüstbe burkolózott világ ragyogásában, a holdfény alatt csillogó, dér borította természet hosszú s mély álmában. Mezítelen lába által, amivel kastélya erkélyén a márványt taposta, kitette gyönge szervezetét a hidegben megbúvó ártalmaknak. De nem bánta. Szíve oly hevesen vert, hogy lángba borította jéggé fagyott porcikáit. Kristálytiszta vére, mely fürge kispatakként csobogott ereiben, pirospozsgásra színezte arcát.

Hirtelen forró szellő borzolta végig hátát. Teste elgyengült ettől az érzéstől. Egészen megborzongott. Tekintetét a csillagok felé fordította, égszínkék szemeit lehunyta, majd mézédes ajkait csókra nyitotta. Amit ekkor érzett, oly forró volt és édes, mint a karamell, megtöltve ezernyi vágy és szenvedély kevercsével. A fiatal lány összes bája illatos vörös rózsaként virágzott újból, akár csak azelőtt, mielőtt szíve darabokra tört volna. Kinyitotta könnybe lábadt szemeit, majd megpillantotta az éj hófehér orcájú, sötét szemű hercegét.

A királylány elakadó lélegzetével megpróbálta lelkét gyötrő kérdéseit elmondani.
- Ó, hogy érinthetem bőröd? Hogy ölelhetem tested? Hogyan lehetséges, hogy érzem édes csókod, amikor pont egy esztendeje karjaim közt lehelted ki lelked? Miért látom mégis gyönyörű arcod és hallom a szuszogásod?
- Csst! – hangzott a válasz, miközben a fiú ujját finoman a lány ajkaihoz érintette. – Gyere velem, Kedvesem!

Az újból fellobbanó csók immár tele volt fájdalommal. Százszorta szenvedélyesebb és nedvesebb volt. A véres tőr a földön koppant, majd pár pillanattal később a lány teste is mellé zuhant. Az erdő mereven nézte végig, ahogy gyönyörű, karcsú testét végleg elhagyja e makulátlan s tiszta lélek.