Élet egy másik világon

Egy meleg, júliusi reggelen Rivka Simon a réten játszadozott és élvezte a természet adta örömöket. Az ég kékje hasított keresztül a kora reggeli bárányfelhőkön. A nap sugarai vígan melegítették a játszadozó kislányt, a virágok szirmait s levelit. Növények sokasága mintha táncolt volna a tisztás lágy ölén. A csörgedező patakocska szállította a nyári melegben megfáradt vízinövényeket. A szél motozott a táj fáinak lombjai és bokrai között.
-Jé! Egy őz! Vajon hogy kerülhetett ide? – elmélkedett Rivka.

Leült a fűbe és lélegzetvisszafojtva szemlélgette eme csodálatos állatot. Az őz nem volt még kifejlett példány, a termete kisebb volt, mint felnőtt társaié, apró foltocskák díszítették barna bundácskáját. Beleszagolt a levegőbe és odalépdelt a patakhoz, mintha érezte volna, hogy senki sincs a közelben s biztonságban csillapíthatja szomját anélkül, hogy megzavarná valaki. Senki? De Rivka épp ott pihent az egészséges, zöld avarban szemben az állattal.
- Milyen békés egy jószág! Hogyhogy nem ijedt meg tőlem? – vélte. – Vagy talán meg sem kellene lepődnöm ezeken a dolgokon, hisz az elmúlt 1-2 évben sok furcsa dolog történt az életemben. 2 éve költöztünk ebbe a kis faluba.

Aztán egy szörnyűség után (amire érdekes módon nem emlékszem, de rettenetes volt) átköltöztünk a falun túlra édesanyámmal, erre a helyre, ahol emberemlékezet óta nem láttam embert. Édesanyám szerint apukám majd utánunk jön, de én minden nap itt várok rá, de ő sohasem érkezett meg, legalább is eddig.

Ettől a tisztástól nem messze lakunk, egy földes út vezet el a házunkig. Nem nagy az otthonunk mégis békés, rendezett. Édesanyám szerint jobb, hogy erre a nyugodt környékre költöztünk, így magunk mögött tudtuk hagyni azt a förtelmes dolgot, ami a családunkat érinti, és amiről, ha kérdezem, édesanyám csak eltereli a szót. Egyszer másfél évvel ezelőtt megígértette velem, hogyha, még ha minden kötél szakad is, soha ne menjek a faluba, szerinte a gonosz még mindig ott tartózkodik. Talán nem is baj, hiszen e táj engem mindenért kárpótol.

Vajon mi lehet lenn abban a völgyben? Biztos nem a falu, hiszen az a másik irányban van, tudom, mivel ott éltünk fél éven át. Azért biztosan nem haragszik meg édesanyám, ha jobban körülnézek lenn a völgyben.
Rivka felsétált a dombra s lenézett.
- Egy temető? De a temető nem is itt van! Vajon mit véthettek ezek a szerencsétlenek, hogy különtemették őket a többiektől.

A temető ajtaját már megette a rozsda. Az ajtó mellett egy táblán csak egy jel volt látható, egy nagy, sárga, hatágú csillag. Nagy betűkkel a tábla aljára rá volt vésve egy külföldi nyelvű felirat: Juden Friedhof (zsidó temető). A temető különböző parcellái csoportosítva voltak. Az első és második parcellában feküdtek az árván hallt meg gyerekek, harmadik csoportot az idős zsidók alkották, majd a felnőtt férfiak és nők következtek. A legkisebb területen az 5. parcellában „pihentek ” a családosok családtagjaikkal (már amennyi megmaradt a rokonságból).
- Végigjártam a temetőt, a 4 parcella az utolsó nyugvóhelyeihez közeledve, valami azt sugallta, hogy menjek tovább.

Mindent benőtt a gaz, látszik, hogy csak egy-két sírt látogat csak valaki. Az elhalálozások évszámai 1940-1944 közé esnek. Rivka végigjárta a sírokat, elolvasta az egy- két síron lévő szomorú idézeteket. Az egyik gondozottabb síron a következő felirat állt:

„Kinek élete lejárt, s az örökkévalóságban élhet
Ne higgye, hogy szerettei az ő emlékei nélkül élnek.”

A kislány gyomra összeszorult majd tovább folytatta útját. Az utolsó sír előtt megtorpant és csak bámult a sírkőre, amin nehezen bár olvasható volt a következő:

„Itt nyugszik Eva Simon és kislánya Rivka Simon.”
(1906-1942) (1930-1942)

- Mi?! Én nem haltam meg! Nem lehetek halott! – s azzal üvöltve elrohant édesanyja után kiabálva. – Édesanya, miért nem mondtad el nekem ezt idáig? Te mindvégig tudtad! Tudtad, és nem mondtad el nekem! Miért? Ó édes Istenem miért tette ezt velem?! Miért?

Hirtelen a táj szárazzá, forróvá változott, az őz is beszaladt a bozótba, s eltűnt a nagy semmiben. A virágok víz után szomjaztak, nem kértek többet a nap égető sugaraiból. Az énekesmadarak elrepültek a biztonságot nyújtó fák lombjai alól, s reménykedtek, hogy valamilyen új kevésbé puszta ugaron tovább folytathatják életüket. Mindent a csend uralt, a síri csend. Eva Simon alakja látszott csak a kék égbolton, szemében a kétségbeesett anya képe tükröződött. Aztán megfordul, arcát dolgos kezeibe temette, sírt! Majd a törékeny, megfáradt, fiatal, bár mégis öreg alakja mindörökre szertefoszlott. Ezután már csak egy régi újságpapírt sodort tova a szél, amin a dátum 1996 májusa volt.

Vége