A 0111. szakasz eltűnése - Első nap vége

Az erdő egyre sötétebb lett.
Nem valami optikai csalódás, vagy személyes félelmek tették azzá, Mirczik, ahogy gyalogolt elől, kezében Kázmér térképével, a tájolóval, és mögötte a három szótlan harcossal, először regisztrálta ezt a tényt. Már több mint fél órája útban voltak, és eléggé nyugtalanította őt az a tény, hogy az alezredes úr, és a többiek hallótávolságon kívülre kerültek. Az egyetlen tény, ami megnyugtatta, az az volt, hogy töltött tárak lapultak az oldalát verdeső piszkos barnás színű jutavászon tártáskában, és hogy két kézigránát is van a zsebében, méghozzá nem sima éles-gyakorló, hanem valódi éles támadógránát. Valódi éles repeszekkel, gondolta magában Mirczik, és mikor a többiek nem látták, meg-megsimította zubbonya jobb felső zsebét. Valamiért nagyon nagyon jó érzéssel töltötték el a nála lévő robbanótestek.

Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy miért kapták ezt a horribilis mennyiségű lőszert, és a gránátokat (nem volt ugyan olyan "horribilis", mint azt képzelték, de nagy meglepetésükre először fordult elő ilyen, hogy elengedték őket a pórázról fegyveresen), de sok találgatás hangzott el, főleg Kázmértól és Takácstól. Szudár meg sem szólalt, csak néha engedett el egy-egy ízesebb káromkodást, mikor megbotlott egy-egy avar alatt rejtőző sziklában.
Ha már megkaptuk a lőszert, morfondírozott Mirczik, nyilvánvaló hogy nem ok nélkül láttak el vele minket. Valamire lőnünk kell majd esetleg? A gondolattól máris magasabbnak érezte az adrenalinszintjét, mint valaha. A hátát ritmikusan csapkodta a málhazsákja. Ő volt az egyedüli, aki elhozta, a benne lévő tetemes mennyiségű ennivaló miatt.
- He, Kázmér! - röffent fel a leghátul gyalogló Takács. - Szerinted mi a töknek kaptunk ennyi lőszert?
- Már kérdezted bazzeg... - válaszolt Kázmér, a szokásos fontoskodó hangján, amiből máris érződött a leendő keménykezű, de igazságos parancsnoki él. - Fingom nincs, minek kaptunk lőszert, meg kézigránátot, de elképzelhető, hogy használnunk kellesz majd.

Takács, mint ezelőtt, bólintott egyet, jelezve, hogy többé-kevésbé egyetért Kázmér eszmefuttatásával, és visszasüllyedt saját érthetetlen és kusza gondolatvilágába. Bár nála volt térkép is, meg tájoló is, esze ágában sem volt navigálni a csapatot. A térképen még csak-csak eligazodott, de a tájoló használatának tekintetében folyamatosan kihagyott az agya, ami nem is csoda, mivel azt a tantermi foglalkozást, ahol a kis zöld fémdobozos szerkezet működéséről volt szó, jóformán végigaludta. Nagy bajban lett volna, ha az lett volna a feladat, hogy kitesznek mindenkit éjjel a kerekerdő kellős közepébe, hogy találjon haza. De Mónussal, Kocsissal, és egy pár másik szakasztársával ellentétben őrajta nem uralkodott volna el a pánik, ha mégis eltévedt volna. Nem az ostobák hite védte volna meg tőle, hogy a végén úgyis minden jóra fordulna, hanem bízott magában. Úgy pedig, hogy dugig volt tölténnyel, így meg főleg.
- De egy szar környék ez - sóhajtott fel Mirczik, miközben esetlenül próbálta a térképre tenni a tájolót, hogy bemérje a megfelelő irányt. - Sehol egy rohadt tájékozódási pont. Egy rakás rohadt fa, meg dzsindzsás...
- Hehehe, ja! - vigyorgott Takács. A "dzsindzsás" szó jelentése azóta előhozta belőle a vigyorgást, mióta egy gránátdobó-gyakorlat alkalmával Benyó egy szinte embermagasságú bozótba dobta a kis kék gumigránátot, és a nyakig érő királydinnyében és lándzsás útifűben volt kénytelen keresgélni. Mikor előmászott a bozótból, tele volt a ruhája tövisekkel, száraz fűtörmelékkel, és a királydinnye rendkívül utálatos termésével. Az egész gránátdobó-raj röhögött, Benyó pedig a maga módján megpróbálta visszaadni a kölcsönt. De maga az emlék nem semmisült meg azzal, hogy Benyó rendszeresen szekírozta Takácsot: Ami addig "susnyás" volt, abból "dzsindzsás" lett.

- Kázmér, gye’má’ ide! - szólalt meg Mirczik, és megállt. Kázmér odacaplatott a puha erdei talajban, nehéz bakancsa halszálkához hasonló csíkos nyomokat hagyott.
- Mutasd - hajolt oda a térképhez.
- A tájolót fogd már meg. Én majd tartom ezt az átkozott térképet.
Szudár szórakozottan, oda sem figyelve nézett körül. A talaj lejtéséből megállapította, hogy egy dombon lehetnek, de semmi közelebbi támpontot nem vett észre. Az aljnövényzet meglehetősen ritkás volt, mivel a magas, életerős tölgy- és bükkfák viszonylag kevés fényt engedtek le maguk alá. A földet vastag rétegben borította az avar, az elhullott makkok, és néhol gyér fű nőtt.
- Oké, most fordítsd el abba az irányba. - hallatszott Mirczik hangja.
- Na, megvan, hol vagyunk? - kérdezte nemtörődöm hangon Szudár, és jobb kezével ide-oda lengette a vállán lógó gépkarabélyt. Annyira unta az egészet, hogy az a tény sem tudta felcsigázni az érdeklődését, hogy éles lőszerek és kézigránátok vannak nála. Nem is nagyon akarta tudni, miért, annyira elege volt az erdőből, a tereptanból, az alezredesből...mindenből.

- Jaja - felelte Mirczik, némiképp vidám hangon. - Innen kábé... - kicsi szünet. - ezerkétszázötven méterre lesz egy kicsi tisztás. Ott valamerre el kell fordulni. A térkép szerint balra.
- Biztos? - kérdezte Kázmér.
- Ó, hát mittomén! - felelte Mirczik türelmetlenül. - Menetirány szerint tartom a térképet, ahogy Terepvári mutatta.
- Oké - Kázmér elégedettnek tűnt. - Ha unod, szóljál, szívesen átveszem az irányítást.
- Te tudod használni ezt a szart? - csodálkozott Szudár, és kétkedőn nézett Kázmérra, mintha csodát látott volna.
- Aha! - vágta rá széles mosollyal Kázmér. - Én nem kummantottam el az órát!

Takács gyilkos pillantást lövellt Kázmér felé. Ő nagyon szeretett kibújni bizonyos feladatok alól, amiket nem tudott (vagy nem akart) megoldani. Vagy amik a militarizmussal ellentétesek voltak. Kázmér viszont nem szeretett kummantani, és még inkább zabossá vált, ha valaki az ő parancsnoksága alatt kummant. Kemény kézzel, de igazságosan irányított.
- Bakker, Kázmér, ne kezdd már megint! - figyelmeztette Takács.
- Jól van, de akkor sem szeretem, ha kummantasz! - felelt élesen Kázmér, és ránézett Takácsra. Ő is tudott meglehetősen hideg és kimért hangon beszélni, de Takáccsal ellentétben nem volt egy szónok. Néha csodálkozott azon, hogy tud Takács olyan kenetteljesen, és furán beszélni, hogy tud olyan dolgokról órákat mondani, amiket ő nemigazán ért meg. Vajon mennyivel tisztelnének jobban a feletteseim és a beosztottjaim, ha én is úgy tudnék beszélni, mint egy könyv?, tette fel egyszer magának a kérdést.
- Az bukás - jelezte Takács, hogy részéről a vita be van fejezve.
- Bizony az - felelte Kázmér, és elfordult Takácstól, aki Szudárhoz hasonlóan az erdőt kémlelte, jobb kezével pedig a gépkarabély éjfekete tokfedelét simogatta.

- Na, figyelsz? - bökte meg Mirczik Kázmér vállát, és nagy lapáttenyerét elhúzta a kezében lévő összehajtott térkép előtt. - Még a felénél sem járunk. - Ujját a térképre tette, és mutogatni kezdett a különböző színű és formájú térképészeti jelek között. - A tisztástól balra kell menni, utána még kábé öt kilométer, aztán lesz egy sziklás lejtő, aminek az alján ott lesz egy horhos, és azt kell követni két kilométeren át. Amott lesz a vízesés.
- Nagy vízesés? - kérdezte kíváncsian Takács.
- Nem - felelte Mirczik, és leolvasta a ceruzával megjelölt pont melletti kék színű számokat. –

Eléggé kis gyíkfing patak, és gyíkfing vízesés. Ott lesz valahol a kódszám.
- Heh, ha a Terepvári a víz alá tette be a kódot, én megfürösztöm! - felelte Szudár, és vigyorgott. Takács nevetett azzal a félig gonosz nevetésével. Kázmér és Mirczik azonban túlságosan el voltak foglalva az útvonal tanulmányozásával, hogy mulassanak rajta.
- Tehát először elsétálunk a tisztásra, onnan a lejtő, aztán az az akármi...
- Horhos - javította ki Mirczik.
- Azaz, horhos, és utána már ott is vagyunk.
- Bakker, milyen idióta szó már az, hogy "horhos"? - méltatlankodott Takács, ezúttal mindenféle viccelődés nélkül. - Hogy lehet ilyen fogyatékos módon megnevezni egy vízmosást?

- Én se’ értem - vonta meg a vállát Szudár, de egyetértett Takáccsal. A "horhos" szó elképesztően hülyén hangzott egy vízmosás megnevezésére. Persze lehet hogy nem is olyan hülye szó, töprengett Szudár. Még sosem láttam vízmosást, azt sem tudom, mi a franc is az.
- Az mindegy - intette le Takácsot Kázmér. - Akkor talán induljunk! Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb mehetünk vissza pihenni.
Mirczik helyeslően morgott.

A csapat tehát újra megindult. Mirczik folyamatosan figyelte a térképet, és a ráhelyezett tájolót. Időnként felpillantott, amikor fát, vagy egyéb akadályt került ki. Kázmér szinte észre sem vette, hogy Mirczikéhez igazítja a lépteit. Szudár álmatag, vontatott ütemű lépésekkel haladt, Takács bakancsa pedig hangosan puffogott minden lépésnél. Ha nyugtalan vagy izgatott volt, szokása volt trappolni, azaz teljes talppal haladni. Nem fért a fejébe, hogy miért kapták a hadianyagot az alezredestől.
A szög majdcsak kibújik a zsákból, gondolta Takács. Előbb, vagy utóbb, ugyebár.
Az erdő meglepően csöndessé vált körülöttük. Szudár először érezte, hogy szinte körbe vannak zárva fákkal, és csak az erdő jóindulatán múlik, hogy élve elsétálhatnak innen. Egyetlen madár sem énekelt. Az erdei homály sűrűbb lett, ahogy haladtak előre. Több lett a cserje, és a kis bokor. Ez még renden is lett volna, tekintve, hogy erdőben vannak, és a bokrok ott nőnek, ahol nekik tetszik, de volt valami zavarbaejtő rajtuk.

Virágok.
A bokrokon - fajtától függően - fehér virágfüzérek, apró, piros virágok, és zöldes színű bimbók csillogtak a fák ágai között beszüremlő fényben. Távolabb Mirczik egy napfényes foltott fedezett fel - mintha valaki szabályos lyukat vágott volna a fejük feletti zöld tetőbe, és a nap csakis ott süthet be.
Takács, aki egykedvűen trappolt Kázmér nyomában, a gépkarabélyát lassan lóbálva, érdeklődve vette szemügyre a bokrokat, mikor elhaladt mellettük. Bár eddig sem érezte túlságosan fáradtnak magát - éppen csak annyira, amennyire az ember fáradt, ha felköltik hajnali öt órakor - a maradék fáradtsága is kíváncsisággá változott valami különös lelki katalizátor segédletével.
- Bakker, idenézzetek! - mutatott az elszórtan növő bokrokra.

A többiek megtorpantak. Kázmér gyanakodva nézett Takácsra.
- Na, mit találtál?
Takács a bokrokra mutatott.
- Nézzétek...virágoznak. Eddig egyik sem virágozott, ami idáig láttunk.
Szudárt szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog. Lenézett az övére, és bosszúsan állapította meg, hogy az öv vége kicsúszott a szorítógyűrűből. Unottan tömködte vissza.
- Na és?
- Nem tartjátok különösnek? - kérdezte ismét Takács.
Mirczik alaposabban megnézte a bokrokat.
- Nem tudom... - töprengett. - De menjünk tovább.
- Ja - kontrázott rá Kázmér.

Takács megvonta a vállát, és megigazította az épp lecsúszni készülő gépkarabélyt.
Vajon mikor lesz szükség arra, hogy használjuk?, kérdezte magától, de válasz nem érkezett.
Mirczik szinte ösztönösen a távoli fényfolt felé vette az irányt. A kis fény-ellipszis egyre nagyobb lett. Arrafelé is szokatlanul sűrűn nőttek a bokrok, és szintén virágba voltak borulva, de ki lehetett venni, hogy egy tarkabarka színű púp található mögöttük a fényben. Kázmér elgondolkodva meregette a szemeit, arrafelé.
Ha egy szeméthalom, gondolta, akkor jelöljük be a térképünkön, hogy könnyebben visszataláljunk.
- Itt is virágok - jegyezte meg Takács, leginkább csak önmagának. Szudár csak felnézett a fényben úszó területre, és ismét lehajtotta a fejét.
- Menjünk oda, Mirczik. - szólalt meg hirtelen Takács, mint aki most látta meg először a kis tisztást.
- Aha, oda akarok. - dörmögött vissza Mirczik, és a fényes kis tisztás felé vette az irányt.
- Jut is eszembe - tűnődött Takács. - A tisztásra nincs valami ilyen hülye térképészeti szó? Mint a horhos?
- Biztos van - felelte előlről Kázmér, de érződött a hangján, hogy ha van is ilyen szó, ő nem kíváncsi rá. - Majd kérdezd meg az alezredes urat.

- Oké - felelte Takács jellegtelenül, és igyekezett tartani a lépést. Jólesett volna leülni egy kicsit, és elszívni egy cigarettát. Vagy megenni egy csokoládét. Akármit, csak a tisztáson tegyük meg, nézett a mostmár nagyon közel lévő fényes területen. Kíváncsi vagyok, mi van ott.
- Jó sűrűek a bokrok - szólalt meg Szudár, ahogy ismét előrenézett a fejlógatásból. - Majd én csinálok utat nekünk.
- Magunknak - javította ki Takács szolgálatkészen.
- Akkor magunknak - vont vállat Szudár a szokásos mit-bánom-én-legyen-neked-igazad-hanghordozással. Kicsatolta az övén lévő gyalásó-tartót, előhúzta a szétszedett állapotban lévő eszközt, és fél perc múlva már egyben is volt.
- Itt is vannak virágok - jegyezte meg szerelés közben, mikor lepillantott.

A többiek a földre néztek. Az eddigi rothadó levélszőnyeg eltűnt, helyette gyér, de friss, zöld fű borította a talajt, benne apró, enciánkék virágú növény vékony szárai és indái tekergőztek. Takács meglepődve szétnézett, és észrevette, hogy a tisztás körül a talajt ez a fura növényzet fedi.
Ismerem ezt a kúszógazt, villant át az agyán Kázmérnak is, ahogy lenézett a kék-zöld takaróra a lábuk alatt. Nem tudom mi a neve, de ismerem. Ennek júniusban kellene virágoznia.
Mirczik megtorpant, ahogy az első dús, zöld levelű bokor elé ért. Ahogy végignézett rajta, egy régi nóta csendült a fülébe: mi-mi-mi-mi-mi mozog a zöldleveles bokorban?
Szudár már gyakorlatiasabb volt. Meglendítette a gyalásót, és jókorát csapott a bokorra. A bokor ágai először csak meghajlottak, majd letörtek. Szudár folytatta az irtást, mostmár egyre nagyobbakat ütve. A vékony ágak egymás után pattantak el az éles szerszám suhintásai alatt.
- Jó sűrű bokor, nem mondom. - jegyezte meg Takács.
- Ja - felelte Szudár, és újabb erőteljes csapásokat zúdított a növényzetre. A bokor alatt majdnem egy méter magas csalán és bogáncs nőtt vígan. Szudár ezeket csak letaposta, ahogy a levágott kis ágakat is. Még néhány ütés, és szabad volt az út a fényes területre.
- Srácok, ezt nézzétek - mutatott Szudár a fűfoltos gyalásóval a tisztás közepe felé. A többiek odasereglettek azonnal. Ha az örökké unott Szudár érdeklődését valami természeti dolog fel tudja piszkálni, azt érdemes volt megnézni.

A tarkabarka púp, amit Kázmér és Mirczik észrevett, egy szelíd hajlású kicsi domb volt, teljesen benőve színpompás virágokkal, az erdő ékköveivel. Volt közöttük erdei hérics, sugár kankalin, tulipánok, zsálya, és a legkülönfélébb színes erdei-mezei virágok.
És őszi kikerics is, vonta fel a szemöldökét Takács, mikor felismerte a domb alacsony teteje körül növő lila virágokat. De hát ezeknek ősszel kellene nyílniuk!
- Szép - jegyezte meg Mirczik, és a magas fűben szinte gázolva, leült a domb oldalára a virágok közé. Levette a rohamsisakját, és a Bocskai-sapkáját, szőke haja szinte szikrázott a napfényben. - Nagyon jó meleg van, emberek, gyertek ide!
Szudár vállat vont, és Mirczik mellé feküdt. Kázmér furcsa pillantásokkal méregette a színpompás dombot, és Takács felé fordult.
- Figyelj már, az a lila szar ott nem őszi kikerics? - a hangja tele volt gyanakvással.
- De - felelte Takács, és összevillantak a szemeik. - Te is arra gondolsz, amire én?
- Aha! - vágta rá Kázmér. - Ennek nem most kéne nyílnia.

Egy pillanatig tanácstalanul néztek a dombon nyíló virágrengetegre, aztán Takács különösebb érdeklődés nélkül odasétált.
- Lehet hogy ez nem őszi kikerics - tűnődött félhangosan. - Lehet hogy valami másmilyen fajtája. - Előkotort a zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Mirczik újabb lekváros kenyeret készített magának, Szudár meg húnyt szemmel pihent, és élvezte a meleg tavaszi sugarakat, ahogy a terepszínű ruha magába szívja őket. A gyalásót addigra már ismét szétszedte, és benn pihent a tartójában.
- Ez lenne az a tisztás? - kérdezte Kázmér, aki érdekes módon nem ült le. Ide-oda ténfergett a magas fűben.
- Lehet - mondta Takács, és elnyomta a cigarettáját a domb oldalában, egy kicsi erdei ciklámenen.

Szudár odanézett.
- Jajj, Takács, nem szereted a virágokat? Akkor te rossz ember lehetsz!
- Meglehet - pillantott rá oldalvást Takács, azzal a különös mosolyával, ami olyan sok mindent engedett sejtetni. - Majd kiderül később.
Mirczik elgondolkodva vizsgálgatta a térképet, lekváros kezével a tájolót fogdosva.
- Itt valami fasírt van - mondta kissé értetlenkedő hangon, mint egy első osztályos általános iskolai tanuló, akit felszólítanak. - A térkép szerint nem ez az a tisztás az.
- Hmm? - nézett oda Takács, aki ezalatt felbontotta egyik szelet csokoládéját, és kétpofára ette.
- Az a tisztás, ami nekünk kell, az odébb van - közölte Mirczik, és a homlokát ráncolva állítgatta a tájolót. A mágneses mutató a tájolt térképen félreérthetetlenül kissé balra jelezte a helyes irányt. - Ez rajta sincs a térképen.
- Nincs rajta? - kérdezett vissza Kázmér, aki időközben hatszor-hétszer körüljárta a dombot, és odasietett.
- Nincs hát. Pedig ez tavalyi térkép.

- Hm - vonta meg a vállát Takács, amitől ismét lecsúszni készült a gépkarabély, ami azonnal vissza is került a helyére. - Lehet azóta idekerült valahogyan.
- Hát biztosan - felelte Szudár, és ismét visszagyömöszölte a helyére az időközben újra kiszabadult öv-véget.
- Mindegy, menjünk tovább. - mondta hirtelen Kázmér, és Takácshoz fordult. - Mennyi az idő?
- Negyed három múlt hat perccel - felelte Takács.
- Akkor húzzunk bele, ha ötre meg akarunk érkezni! - szólalt meg Kázmér, ezúttal hangosabban. - Gyerünk-gyerünk, felkelni! - bökte meg Szudárt a bakancsa orrával, aki álmosan morgott egyett, és a gépkarabélyára támaszkodva felállt.

Mirczik vezetésével elmasíroztak a napfényes virágborította tisztásról, egy csokipapírt, egy cigarettacsikket, néhány kenyérmorzsát, és lábnyomokat hagyva maguk után. No meg természetesen a bokorról lecsapkodott ágakat.
Ahogy kikerültek a festői kis tisztásról, mindannyian úgy érezték, mintha a hőmérséklet hatalmasat zuhant volna, és a fény mintha elszivárgott volna az erdőből. A Nap lassan-lassan hanyatlani kezdett nyugat felé.
Ismét egyhangú menet következett. Mirczik a térképet tanulmányozta, Kázmér pedig rendszeresen ránézett a nagy fiú jobb kezében lévő tájolóra, nehogy újra eltévessze az irányt. A távolból ritmikus csattogás, és kopogás hallatszott. Mirczik tétován arrafelé nézett, ám mivel semmit nem látott, visszafordult a térképhez. Szudár ugyanolyan álmatag lett, mint volt, pillanatnyi érdeklődése úgy tűnt el, akár a fény az erdőből. Takács volt az egyetlen, aki éber volt, mindvégig a kopogás irányába figyelt. Jobb kezével idegesen simogatta a gépkarabélyát.
Olyan más lett az erdő. Olyan rideg.

Madárdal továbbra sem hallatszott. A költöző madarak még nem érkeztek vissza, a többi erdei madár pedig nyilván szabadságra ment. Takács eljátszott a gondolattal, hogy ha meglát egyet, esetleg lepuffantja, aztán eszébe jutott, hogy bár ők maguk hallótávolságon kívül vannak, a fegyver hangját messziről meg lehet hallani, és Fehérvári vélhetően nem repdesne a boldogságtól, ha Takács az értékes múniciót ellövöldözné.
Nem szólnak a madarak, töprengett Takács. Miféle erdő ez?
A kijelölt tisztást csakhamar megtalálták. Az előbbivel ellentétben ez nagyobb volt, de semmilyen virág, vagy más színpompás dolog nem nőtt rajta. A fény is másként esett rá. Ezt Mirczik vette észre először. Itt nem volt szemkápráztató, életerős fénye a napnak, piszkosfehér, és jellegtelen volt, mint a felhős februári ég.
És meleget sem ad, gondolta Mirczik, mikor begyalogoltak a tisztásra, letaposva a télről megmaradt csattanó maszlagot, és a kiszáradt magas növények barna csontvázát. Itt is süt a nap, de nincs meleg.

Takács fejében - nahát! - ugyanez a gondolat fordult meg, mikor rezignált léptekkel bemasírozott Szudár nyomában a tisztásra. Sütött a nap, de nem adott meleget.
- Na, innentől mit mondtál, merre? - kérdezte Kázmér.
- Balra - felelte Mirczik, és megigazította a hátán a málhazsákot, és a fegyvert. Ettől Takács is reflexszerűen feljebb húzta a gépkarabélyát a vállán.
- Tuti? - kérdezte.
- Aha - közölte Mirczik, és a bal oldali irányba mutatott. Mind arrafelé néztek, és már emelték a lábukat...a következő pillanatban nagy csattanással lerakták.

A tisztás szélén növő egyik dús lombú, terebélyes gyertyánfán
egy aknafedélnyi, gyönyörűen kifaragott fatáblát vettek észre, amit kötéllel rögzítettek a törzshöz. Eddig nem vették észre, mivel a gyertyánfa mellett egy jókora zöld bokor terpeszkedett, és ők amögül a bokor mögül érkeztek. A mesterien kifaragott fatáblán látszott, hogy nem géppel készült. Cikornyákkal, és különös szimbólumok egymásba fonódó sormintájával díszítették a szélét, helyenként ék alakú apró bevágásokkal. A táblába belefaragva csak ennyi állt különös, óhéberre emlékeztető betűkkel:

AZONNAL FORDULJ VISSZA

- Ezt is Terepvári rakta ki? - kérdezte Mirczik, és a táblára mutatott.
- Nem hiszem...nem tudom. - Takácsot egészen lenyűgözte a tábla kialakítása. - Szerintem inkább erdészek, vagy valami ilyesmi. Nézd meg azokat a díszítéseket!
- Kurva jók - mondta Szudár, aki a mai napon már másodszor érzett valami csodálkozás-félét. - Nem tudom, ki művelte, de értett hozzá.
- Ja! - tette hozzá Kázmér, akin látszott, hogy sokkal inkább érdekli a felirat, mint a tábla kifaragásának módja. - De kinek szólhat?
- Szerintem mindenkinek, aki erre jár. - vonta meg a vállát Mirczik. - De hát a térkép szerint ez a jó irány.
- Akkor szarok a táblára - közölte Kázmér, és legyintett. - Arra megyünk, amerre ki van jelölve az utunk. Na, mozgás! - pattogott.

Kázmér jobban csinálja, mint Benyó, futott át Takács agyán, ahogy még egy utolsó pillantást vetve a valahogy baljós táblára, begyalolgolt a többiek után az erdőbe. Kázmért lehet tisztelni is, és szeretni is. Benyót már kevésbé.
A távoli kopogó, csattogó hangok pedig újra fel-felhangzottak. Ahogy haladtak az erdőben, egyre hangosabbak lettek. Szudárból eltűnt a nemtörődömség, kíváncsian tekingetett előre. A lejtős szakasznak vége volt, viszonylag sík terepen haladhattak előre. A fák itt sűrűbben nőttek, és egyre több volt a nagyobb szikla a földben, így már azokat is kellett kerülgetniük. Egy helyen újabb szépen fejlődő erdei hérics-csoportot láttak, amit Szudár meggondolatlanul letaposott, annak ellenére, hogy védett növény. Takács arra gondolt, hogy most ő említi meg Szudárnak, hogy ki az, aki rossz ember, mert nem szereti a virágot, ráadásul a védett virágot, aztán egyszerűen csak füttyentett egyett magának, és nem foglalkozott vele. Gyanította, hogy Szudárt a legkevésbé sem az érdekli, hogy mennyi kárt okoz a védett növényekben, főleg nem most. Hiába, ő már csak ilyen volt.

A fák ritkulni kezdtek. Itt-ott kivágásokat is találtak, az ég felé meredező, élénk narancssárga-belsejű tuskók formájában, amik mintha könyörögtek volna a felettük növő többi fának, hogy hadd legyenek még egyszer olyanok, mint ők. És a csattogás zaja egyre hangosabb lett. Előttük vöröses és zöldes színű bokrok sorakoztak egymás mellett-mögött, akár a sakkfigurák egy játszma kellős közepén. Úgy tűnt, onnan jön a zaj.

Már látszott a sziklás lejtő eleje (legalábbis Mirczik remélte, hogy az lesz az, mivel a szükséges távot már megtették, és nem látott még egy lejtőt a környéken), amikor egy sűrű bokorcsoport mögül előbukkant a zajforrás. Egy kockás flanelingbe, és kopott kordnadrága öltözött favágó volt. Koszosnak, és ápolatlannak tűnt, deresedő szürke haja hosszú volt, álla borotválatlan, szemei alatt vastag bőrredők, orra szinte paprikavörös, ami arra engedett következtetni, hogy a favágó iszik, méghozzá nem csak sört, és ez üt ki rajta elég erőteljesen.

Szudár, ismét csak a gyalásója segítségével, áttört a bokorfalon, és megállt a sziklás lejtő tetején. A favágó kissé megilletődött, mikor észrevette őt...illetve addigra őket, mivel mind a négyen előmásztak a bokorból, aztán odasántikált hozzájuk. A fejszéjét letette a halomba vágott faágak mellé.
- Jó napot - köszönt reszelős hangján, és kezével elhárító mozdulatot tett. - Mit keresnek erre? Itt veszélyes lenni.
Mirczik felvonta a szemöldökét.
- Ööö...a honvédségtől vagyunk, terepgyakorlaton - mondta kissé határozatlanul.
- Ja - helyeselt Szudár, és eltette a gyalásóját.
- Nem jól tették, hogy idejöttek - mondta a favágó. - Itt veszélyes lenni.

Volt a hangjában valami nyugtalanító, valami bizonyosság, mintha sírna, miközben kiejti ezeket a szavakat. Takácsot elfogta a bizonytalanság. Kázméron azonban nem látszott, hogy bármilyen rossz érzés elfogta volna. Barátságosan fordult a favágóhoz.
- Hogy érti ezt, uram?
- Ahonnan jöttek - mondta vontatottan, vékony hangon a favágó - Az a hely...ott nem emberi lények élnek!
Minden szem a favágóra szegeződött.
- Igen - folytatta, miközben egyik kérges kezével megtörzsölte a tarkóját. Kockás ingjéből többnapos verejték és alkohol szaga szállt elő. - Furcsa dolgokat láttam az erdőben.

Kázmér már szóra nyitotta a száját, talán hogy nevessen, talán hogy kérdezzen, de Takács megelőzte.
- Az a tábla ott egy tisztáson...maga csinálta?
A favágó hátralépett, véreres szemeiből pőre félelem nézett rájuk.
- Nem...hanem ők voltak.
- Milyen "ők"? - kérdezte kíváncsian Mirczik.
- Azok a lányok...akik itt élnek. Akiket láttam.
- Miféle "lányok"? - tudakolta Kázmér.
- Egy hónapja itt vannak - mondta a favágó. Néha rájuk nézett, néha másfelé, mintha attól félne, hogy valakik ólálkodnak az erdőben, és figyelik őt. - Egy hónapja szoktam néha látni őket...egyre többet...hallom a nevetésüket, és hallom, hogy hívnak...

Szudár összeráncolta a homlokát. Bár teljes őrültségnek, vagy alkoholos lázálomnak tűnt, amit az öregember mondott, a félelem, ami a hangjából, a szeméből, egész lényéből áradt, valódi volt, akárcsak a Mirczik kezében lévő tájoló.
- Nagyon vigyázzanak, fiatal honvédek... - a favágó szinte már nyöszörgött. - Mert előjönnek azok a lányok...istenem, olyanok, akár a tündérek...és ha odamennék...nem tudom... - a motyogása kezdett összefüggéstelenné válni, a szavait elmosta a pánik.
- Mi van itt az erdőben? - kérdezte Kázmér, mostmár halálosan komolyan. Takács idegesen dobolt jobb kezével a fegyvere tokfedelén és tusán.
- Nem...menjenek innen, fiatal honvédek... - motyorászott összefüggéstelenül a favágó, ahogy visszafelé indult. Kázmér utánaszaladt, megragadta a vállát, és maga felé fordította.
- Kérem...siessenek, meneküljenek... - törtek elő a favágóból a szavak, a szemeiből csak úgy sütött a félelem. - El fognak jönni magukért a lányok...meg fognak halni...

Kázmér eleresztette az öreget, aki reszkető járással a baltájáért, és a felhasogatott ágakért ment.
- Jól van, uram, nyugodjon meg. Nincs semmi baj. - próbálta nyugtatni a favágót, ám az oda sem figyelt. Takács odalépett, és cigarettával kínálta, de amaz megrázta a fejét, kócos, szürke hatincsei repkedtek izzadt hajából. Felnyalábólta a fejszéjét, a tűzrevalót, és sietős léptekkel elindult lefelé a sziklás lejtőn.
A harcosok tanácstalanul néztek egymásra.
- Ezt mi lelte... - találgatta Mirczik, és értetlenül csóválta a fejét.
- Nem tudom, de nem úgy tűnt, mint aki tréfál. - mondta Takács. - Valami van itt az erdőben, valamiféle lányok, vagy mi...
Szudár meglepődött, szinte kacagnivaló ábrázattal fordult feléje.
- Milyen lányok? És miért kellene félnünk tőlük?

Ebben a pillanatban durranások vágták ketté az erdő láthatatlan csendjét. Szabálytalanul következtek egymás után. Kettő. Öt. Tíz. Harminc. Ötven. Hatvanöt. Valahonnan nagyon távolról hallatszottak, talán északnyugati-nyugati irányból. Mindannyian felkapták a fejüket, és arra fordultak.
Újabb távoli durranások. Fel lehetett ismerni: gépkarabély. Majd egy sokkal mélyebb, hangosabb durranás hallatszott, leginkább ahhoz hasonló, mintha egy hatalmas basszusdobra ütnének egy villanyoszloppal.
- Kézigránát - suttogott Mirczik.
A távoli AK-63D még nyolcszor szólalt meg, aztán csend lett. Ijedten néztek egymásra.
- Ezek Benyóék - dadogta Mirczik, a homlokán ezerfelé futottak szét a ráncok. Meglepődés sugárzott az arcáról. Meglepődés...és félelem. Kázmér ránézett, majd Takácsra, és Szudárra... mindannyiuk arcáról önnön félelmük nézett vissza rájuk.

El fognak magukért jönni a lányok...meg fognak halni...
Meg fognak halni...
Meg fognak halni...
Kázmér kivette az üres tárat a fegyveréből, és egy töltöttet helyezett bele. A többiek ránéztek, és viharsebesen ők is végrehajtották a tárcserét.
- Nyomás vissza, emberek - suttogta Kázmér, és a sötétlő erdőbe bámult, majd a furcsamód erőtlen napsütésre. Kibiztosított, és felhúzta a fegyvert. A többiek szintén. A fegyvereik kattogtak. Valamilyen oknál fogva egyikük sem biztosított vissza.
- Hova vissza? - kérdezte Mirczik?
- A táborhelyre. - felelte Kázmér, ugyanolyan halkan. Semmi nem maradt a pattogós, határozott hanghordozásból, a rémület és meglepődés vette át a helyét. - Valami történt.
Három óra tíz perc volt.

(Folytatjuk...)