Negyven éves volt, alig néhány évvel - eggyel vagy kettővel – a háború után. Zárt, ablaktalan szobájában éjszakánként hajnalig cigarettázott. A helyiségben vágni lehetett a füstöt.
Amikor másnap délben felébredt, fázott.
Érzékei fokozatosan tértek vissza. Először a hallása vált egyre élesebbé. Érezte, hogy valami nem stimmel. Izmait megfeszítve, lélegzetét visszafojtva feküdt mozdulatlanul, s hallgatta a különös hangokat. Tücsökciripelés, madárcsicsergés az ő egyszemélyes, a világtól tökéletesen elszigetelt világában? Az engedélye nélkül? S mi ez a távoli, de egyre közeledő dübörgés, morajlás?
Szeme még mindig csukva volt, de most megmozdította karját, mely eddig az ölében pihent. Kezei önálló életet élve tapogatóztak körülötte, alaposan megvizsgálva az alatta lévő felületet, az érzeteket az agyba továbbítva. A lepedő eltűnt. Vagy csak rosszat álmodott és kifetrengte maga alól? Keze ezután a falat tapogatta. Hullik a vakolat? És a szagok! Földszag és fűszag és füstszag. Nem értett semmit.
Kinyitotta a szemét. A felette világító fényforrás hiábavaló kísérletet folytatott, hogy eloszlassa a ködöt. A ködöt, mely nem cigarettafüst volt. A fényforrás, mely nem a mennyezetről lógó csupasz villanykörte volt, hanem a nap.
Körülnézett. Alatta, mellette föld. Egy gödörben feküdt. Egyre tisztábban hallotta a közeledő motorzúgást, rotorkattogást. A lövéseket, a becsapódásokat.
Rettegés fogta el. Nem, az nem lehet! Ez lehetetlen! Pedig úgy volt. Újra ott feküdt a lövészárokban, akárcsak akkor, néhány évvel – eggyel vagy kettővel – ezelőtt.
Tudta, mi fog történni, de lassan felkelt, akárcsak akkor. Nem tehetett mást, tudta. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a történelmet nem lehet megváltoztatni. Először csak a fejét dugta ki, majd ő maga is kimászott az árokból. Számos lövedék csapódott be mellette. Nem volt esélye, hát nem is kerülte el az az egy lövedék, mely a halántékát érte. Térdre rogyott, majd mint egy levetett ruha, a földre hullott. Elsötétült előtte a világ.
Talán álmodott. Álmában negyven éves volt, alig néhány évvel – eggyel vagy kettővel – a háború után. Zárt, ablaktalan szobájában éjszakánként hajnalig cigarettázott…
Az ápolónő ellenőrizte az életfenntartó műszereket, majd elhagyta a kórház különleges, csak kómásoknak fenntartott alagsori helyiségét.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
kaliban:
Reméljük, hamar jön majd a fol...
2025-03-17 22:00
Materdoloroza:
Nagyon megörültem, amikor megl...
2025-03-17 21:21
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Beküldte: Anonymous ,
2004-06-05 00:00:00
|
Novella
Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...
De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
Utazok…
Hozzászólások
Viszont rossz még belegondolni is, hogy netán így lenne igaz, remélem nincs tudományos alapja. Avagy, ha igen, akkor mégiscsak szeretkezés közben érjen a vég........hmmmm,de ha belegondolok, annak a jány, vagy asszony nem örülne, akivel éppen lennék......... :-(