Negyven éves volt

Negyven éves volt, alig néhány évvel - eggyel vagy kettővel – a háború után. Zárt, ablaktalan szobájában éjszakánként hajnalig cigarettázott. A helyiségben vágni lehetett a füstöt.
Amikor másnap délben felébredt, fázott.
Érzékei fokozatosan tértek vissza. Először a hallása vált egyre élesebbé. Érezte, hogy valami nem stimmel. Izmait megfeszítve, lélegzetét visszafojtva feküdt mozdulatlanul, s hallgatta a különös hangokat. Tücsökciripelés, madárcsicsergés az ő egyszemélyes, a világtól tökéletesen elszigetelt világában? Az engedélye nélkül? S mi ez a távoli, de egyre közeledő dübörgés, morajlás?

Szeme még mindig csukva volt, de most megmozdította karját, mely eddig az ölében pihent. Kezei önálló életet élve tapogatóztak körülötte, alaposan megvizsgálva az alatta lévő felületet, az érzeteket az agyba továbbítva. A lepedő eltűnt. Vagy csak rosszat álmodott és kifetrengte maga alól? Keze ezután a falat tapogatta. Hullik a vakolat? És a szagok! Földszag és fűszag és füstszag. Nem értett semmit.

Kinyitotta a szemét. A felette világító fényforrás hiábavaló kísérletet folytatott, hogy eloszlassa a ködöt. A ködöt, mely nem cigarettafüst volt. A fényforrás, mely nem a mennyezetről lógó csupasz villanykörte volt, hanem a nap.
Körülnézett. Alatta, mellette föld. Egy gödörben feküdt. Egyre tisztábban hallotta a közeledő motorzúgást, rotorkattogást. A lövéseket, a becsapódásokat.
Rettegés fogta el. Nem, az nem lehet! Ez lehetetlen! Pedig úgy volt. Újra ott feküdt a lövészárokban, akárcsak akkor, néhány évvel – eggyel vagy kettővel – ezelőtt.

Tudta, mi fog történni, de lassan felkelt, akárcsak akkor. Nem tehetett mást, tudta. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a történelmet nem lehet megváltoztatni. Először csak a fejét dugta ki, majd ő maga is kimászott az árokból. Számos lövedék csapódott be mellette. Nem volt esélye, hát nem is kerülte el az az egy lövedék, mely a halántékát érte. Térdre rogyott, majd mint egy levetett ruha, a földre hullott. Elsötétült előtte a világ.
Talán álmodott. Álmában negyven éves volt, alig néhány évvel – eggyel vagy kettővel – a háború után. Zárt, ablaktalan szobájában éjszakánként hajnalig cigarettázott…

Az ápolónő ellenőrizte az életfenntartó műszereket, majd elhagyta a kórház különleges, csak kómásoknak fenntartott alagsori helyiségét.