Az elhulló virág szirmai

I. rész
Volt, van, lesz

Emberek járkálnak, várakoznak a végállomáson a szerelvényekre várva. Mindenfélék. Gyerekek, felnőttek, egyedül, barátokkal, családtagokkal. Csak várnak. Ahány ember, annyiféle élet és annyiféle történet. Várakozás közben, hogy eltöltsék az időt ezen unalmas tevékenység alatt, gondolkoznak. Ki a boldog múltra gondol, mikor tegnap a szüleivel, barátaival találkozhatott, születésnapja volt, vagy csupán valami új dolgot vett magának, gyermekének. A hajléktalan koldusok a padokon ülve kérlelnek a leendő utasoktól egy kis pénzt élelemre. Nem sok sikerrel. Mindenki kevés kivétellel ráfogja, hogy most éppen nincs semmi aprópénze. S amikor hazamegy, kinyitja a hűtőszekrényt vagy odaáll a kandalló elé, hogy felmelegítse kezeit, azokra a szerencsétlenekre gondol, és megindul benne a lelkifurdalás, megígéri, hogy máskor készségesen adakozni fog, de mikor egy újabb szituációba kerül, mégsem viselkedik másképp.

Charlotte vagyok, mint a többiek én is a vonatomra várok, a 7. állomáson. Kezemben az utazótáskám, hazafelé tartok a kórházból, azt mondták, még el tudnának küldeni Párizsba a lehetséges gyógyulás reményében, de nemet mondtam, elég volt a kísérletezésből, végül az orvosok tanácsa ellenére visszautazom Londonba, ahol úgy mondván életem elkezdődött. Még elég időm van, hogy elkezdhessem a könyvem és be is tudjam fejezni. Nem tartom hibásnak a sorsot, hogy ilyen életet szánt nekem, valakik már gyermekként meghalnak s szüleik tovább élnek, én éltem 40 évet, lehet, hogy a következő születésnapomat is még megtarthatom.

Átlagos családból származom, gyermekkoromat is úgy töltöttem el, mint a többi kis lurkó, iskolába jártam, barátnőimmel csacsogtam, és mint minden lány apámért rajongtam, aki azt mondogatta, hogy én vagyok az ő kicsi hercegnője. Szegény mekkorát tévedett. A tinédzserkorral, mint minden korombeli lánynak, nekem is meggyűlt a bajom: a hirtelen testi változások, az érzelmek, a fiúk, a barátnők, az otthoni viták; nem bírtam elviselni. Egy nap anyám bejelentette, hogy elválik apámtól. Nem tudtam miért, s hogy mit is kellene gondolnom. Semmi jelét nem mutatták, hogy zátonyra futott volna a házasságuk, csak megtörtént. Ez az időszak eléggé zavaros és szürke, nem is emlékszem rá, csak arra, hogy anyámnál helyeztek el, vele éltem. Apámat is láthattam néha, elvitt magához, de az már nem volt ugyanaz.

Mikor hogyléte felől érdeklődtem, mindig azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben, de az üres boros- és sörösüvegek a kukában nem ezt mutatták. Ha rákérdeztem, mindig arra hivatkozott, hogy áthívta magához a cimboráit, hogy az esti meccset együtt nézzék meg, és a TV elől ezek nem hiányozhatnak. Hittem neki, miért is hazudna a lányának, akit szeret, és akire büszke, miért is akarna rosszat saját magának. Bárcsak tudtam volna, hogy mekkora a baj. Az első születésnap, az első karácsony, olyan volt, mint egy rossz színházi komédia.

Aztán november 22-én csöngettek, egy rendőr állt az ajtó előtt. Az eső esett, hideg volt és fújt a szél. Közölte, hogy apám a gyengén jövedelmező munkájából hazafelé jövet betér egy kocsmába, majd ittasan elindult hazafelé. Áttért a szembejövő sávba, ahol szerencsére senki sem közlekedett, de az autója nekirohant a villanyoszlopnak. Azonnal szörnyet halt. A temetéssel kapcsolatos herce-hurcát anyám és nagynéném bonyolította le. Kiderült, hogy apám házát lefoglalta a bank. Egy év, egy nagyobb hitel, új lakás, születésnapomra, karácsonyra drága ajándékok, az ital, a halál: körülbelül ez lehetett a sorrend. Most egy 5 tagú család él ott, a házat az építkezési gépek a földig tiporták, egy új történet vette kezdetét, melyben apám úgy szerepelt, mint: „Tudod, azaz öregember, aki ittas vezetés miatt halt meg.”

Név nélkül, bármi más hozzáfűznivaló nélkül. A temetésre csak a szűk család tagjait hívták el, anyám nem tudta volna elviselni a szégyent. Elmúltak keserűségben a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Anyám keményen dolgozott, pár hónap alatt éveket öregedett, neki köszönhetem, hogy egyetemre mehettem Londonba. Mindenem megvolt pénz, diploma, remény egy új és jobb életre, boldog családban, mégsem tudtam mit kezdeni magammal. Csinos fiatal lánynak számítottam, de engem semmi nem érdekelt, sem, a jövőm, sem a szerelem. Anyám nem értette, hogy miért nem keresek magamnak jóravaló férjet vagy az egyetem jólfizető tanári állását miért nem fogadom el.

Egyre többet veszekedtünk, szerinte én csak feleslegesesen élek a nyakán, a szobámban kuksolok és irogatom a buta irományaimat, amiből úgy sem fogok tudni megélni, nem úgy mint Jane, az unokatestvérem, aki boldog családi körben él, igaz anyám sohasem értette, hogy miért egy idősödő emberhez ment hozzá, akinek már volt egy tönkrement házassága. Nem számít, ő legalább boldog. Agnes-nek pedig sikeres állása van Birmingham-ben. Azt hiszem apám értelmetlen halála, ami nagy törésnek számított az életemben, sohasem tudtam feldolgozni.

Végül mikor már anyám nem bírta tovább, elköltöztem Londonba, kellett, hogy megéljek valamiből, ezért elfogadtam a tanári állást. Anyám valamelyest megnyugodott. De szórakozni még mindig nem jártam. Próbáltam a munkámra koncentrálni, délelőtt és délután az egyetemen voltam, délben megvolt az étkezőben a szokásos helyem, egyedül ültem, mindig ugyanannál az asztalnál és ugyanazon a széken 15 évig magányomban. Az előadások után hazamentem, a hatalmas aranykalitkámba, ahol senki sem várt, csak egy levél, azt is a takarítónő hagyta ott, miben másnap estére kimenőt kért, hogy elmehessen vőlegényével megünnepelni az eljegyzésüket. A fürdőszobám úgy várt ott mindig. Egy fárasztó nap után jól esik megmártózni a jó meleg vízben, többféle hajápoló szer állt a pipereasztalon, krémek, szépségápolási szerek, melyekkel megpróbáltam és még most is próbálom eltűntetni az ezüstkor jeleit.

Szemüvegemet megtisztítottam és szokásos helyére tettem. Felöltöttem a fekete selyempizsamámat. A vacsora már az étkezőasztalon volt, leültem és megettem. Az asztalnál 6 másik szék ácsorgott üresen. Éjfél tájt mikor másnapi előadásaimra felkészültem, végre a háló felé vehettem az irányt, aztán lefeküdtem hatalmas franciaágyamba. Másnap minden kezdődött mindig elölről.

Csak egy valami változtatott az életemen, az, hogy beteg letett, csupán 3 hete rabolt ez az életemből, azt mondják, ha rendszeresen jártam volna ellenőrzésre, ez nem következett volna be. Én nem bánom, ha 40 év, akkor 40 év. Eközben sok könyvet kiadtam, míg az egyetemen dolgoztam, a témám: az emberi élet változásai, pszichológiai rejtélyek, mi a szükséges rossz az életükben. Elismernek a munkám miatt mindenhol, valamikor az utcán állítanak meg, hogy írjam alá a könyvüket.

II. rész
Az utazás

Míg az állomáson várakoztam, rá akartam gyújtani egy cigarettára, de nem tudtam mivel meggyújtani, egy fiatalember kisegített, nagyon ismerős volt, még köszönt is, mintha ismerne, lehet, hogy valamelyik diák az egyetemről vagy az is lehet, hogy valamelyik könyvemet olvashatta. Megérkezett a vonatom. Újból visszatérhetek a mindennapokba, haza Londonba. Szegény anyám nem fog annak örülni, hogy így döntöttem. Majd megírom neki annak az okát, nem bírná elviselni, hogy szemtől szembe közöljem vele. Míg hazafelé utaztam, velem szemben egy anya foglalt helyet gyermekével a vonaton. A kisfiú anyja mellett játszadozott kisautójával, az édesanya pedig egy könyvet olvasott, egy verses ajándékkönyvet, amiben csodálatos idézetek lehettek, festményekkel illusztrálva. A festmények egyetlen pillanatot tükröztek, örök volt a fiatalság a boldogság, nem volt gond, mi beárnyékolja az életet, ez volt maga a paradicsom, amit a festő a vászonra vitt és ami neki nem adatott meg, amiről csak álmodozott.

Az ablakból kibámulva fák suhantak el, kisvárosok tűntek el mikor tovahaladtunk, a nagyvárosokban emberek lökdösték egymást az utcán. Mindenki siet, nincs semmi időnk egymásra már. Már sok órája, hogy utaztunk, mikor elértük végre Londont. Majd a buszmegállóhoz siettem, hogy mielőbb hazaérhessek. Sohasem szerettem emberek közé menni igazán, az egyetem is egy kötelező rossz, ha nem dolgoznék, nem tudnék miből megélni, és olyan sorsra jutnék, mint a vasútállomáson nyomorgó többi szerencsétlen. Nem adtam nekik aprót, úgy tettem, mint aki nem érti, hogy mit akarnak és elfordítottam a fejem.

Megint csak most a buszra való várakozás következett. Elővettem egy cigarettát, de meggyújtani nem tudtam, most eszméltem csak megint rá, éppen vissza akartam volna tenni a többi „koporsószög” közé, mikor valaki megkopogtatta a vállam, hátra fordultam, és azaz ismerős fiatalember állt mögöttem:
-Segíthetek? – kérdezte.
-Nincs gyufám. – lesütött szemmel válaszoltam, mint aki inkább elmegy, mintsem mások segítsenek rajta.

Ismét kisegített, majd a buszhoz siettem, ami a 4-es megállóból indult, ismét várakozás vette kezdetét, újabb emberek töltötték meg a várótermet újabb különböző történetekkel. 20 perc múlva már otthon is voltam. Felborítottam szokásos ütemtervemet, rögtön aludni tértem.

Másnapra beteget jelentettem. Furcsa módon, bejelentkeztem a fodrász- és kozmetikaszalonba. Új élet kezdődött számomra, életem hátralevő része, amit úgy akartam végig élni, ahogy eddig még nem tettem. Derékig érő hajamat rövid fazonúra vágattam, igaz nem szégyen az őszülő szín, a barna mégis sokkal előnyösebb. Ruhatáramat is felújítottam. Egy nagyvárosi festett asszony képét öltöttem magamra, megtehetem, végül is híres írónő vagyok, tessék ünnepeljetek! Betértem egy vendéglőbe, ott megebédeltem, 3 fogásos menüt rendeltem, és a legdrágább pezsgőből ittam, csak azt nem tudtam, hogy mit is ünnepeljek. Majd az új élet kezdetéhez még az is hozzájárult, minden szobába, még a nem használatos vendégszobákba is vásároltam egy-egy nagy csokor fehér orchideát. A másnap lesz az igazi kihívás, elkezdem az új könyvemet, de ehhez teljesen új ötletek kellenek, új kezdet, ami valójában a vég, egy teljesen más Charlotte Brent fog visszatérni.

Estére színházjegyem volt, felöltöttem az új skarlátvörös estélyiruhámat. Az új könyvemhez olyan gondolatok kellenek, hogy leírni is csak nehezen tudjam őket, mert olyan sebesen törnek elő a mélyből, az agy legrejtettebb zugaiból, ehhez népszerűség szükséges, őrület, szenvedély, örömmámor, alkohol és esztétika. Aznap este a Kárment játszották, varázslatos opera. A szünetben, rágyújtottam egy cigarettára, azaz, hogy csak akartam, mivel nem volt nálam semmilyen erre alkalmas eszköz, mígnem meg nem láttam ismét ugyan azt a fiatalembert.