A 0111. szakasz eltűnése - Az első éjszaka

Először észre sem vették, hogy szaladnak. Feledve minden fegyelmezettséget, alakiságot és betartandó szabályt, hanyatt-homlok csörtettek vissza az erdőbe, át az összefüggő bokorcsoportokon. A visszacsapó ágak halkan csattogtak a zubbonyokon, egy csupasz, friss ág Kázmér szeme alatt csapódott az arcának. Kázmér halkan felnyögött, a szemét elöntötte a könny. Néhány miliméterrel feljebb emeli a fejét, és talán már nem is lett volna jobb szeme.

Elől szaladt Mirczik, méteres lépéseivel, mellette Kázmér, a kissé ugráló futásával, amit még katonai testnevelés órán talált ki magának, mivel egyáltalán nem igényel több energiát, mint a szimpla futás (hisz csak egy kicsivel előbbre kellett tenni a lábat, a másik lábbal pedig ugrómozgást végezni), és gyorsabban lehetett haladni vele. Szudár és Takács viszont nem voltak jó futók, különösen akkor, ha fegyver, vagy más nehéz tárgy volt a kezükben, plusz a teli tárakkal teli tártáska, ami minden egyes lépésnél kilengett oldalra, a tokban lévő gyalogsági ásó pedig úgyszintén. Ha nem lett volna a vastag bőröv jól meghúzva rajtuk, a nadrág lekerült volna róluk a tártáskával, mindennel együtt. Szudár vontatott ütemű, nehézkes lépésein és Takács ütemes lábdobbanásain túl is lehetett hallani szuszogásukat, lihegésüket.

Futunk, mint az őrültek, gondolta Szudár összefüggéstelenül. Már hiába, ha meg is találnánk őket, nem tudnánk segíteni, ha történt valami velük.
- Lehet...hogy annak...a manusznak...igaza volt... - préselt ki magából pár szót Takács, miközben kibiztosított fegyverének a csöve összevissza imbolygott Mirczik háta közelében.
- Nem tudom - szólalt meg előlről Kázmér, akinek a hangján furcsamód semmi fáradtság, vagy erőlködés nem érződött, csak a természetes megtörés, valahányszor a lába az erdő földjét érte.
Valamennyien szaladtak, amerről jöttek. Már szinte sprinteltek, Mircziknek mégis az a bizarr érzése támadt, hogy túl lassúak. Lassúak, és még valami...

Túl nagy zajt csapunk, vágódott bele a gondolat az agyába. Éppen elégszer hallotta éjszakai harcászati foglalkozásokon, és a korábbi tereptan-órákon, hogy amennyiben ellenség lehet a közelben, óvatosan kell haladni, egyenes, vagy hajlított járással, a fegyver előre néz, a szemek az ellenség irányába figyelnek, és a lehető legkisebb zajt kell csapni.
Igen, le kéne állni...
- Állj! - kiáltott Mirczik, és azonnal megtorpant. A saját lendületétől kis híján orra esett, olyan jelentős mozgáskülönbséget okozott a gyors futás és a megállás. Ám amikor a mögötte haladó Szudár nem tudott időben lefékezni, valóban orra esett, arccal a száraz tölgylombok közé.
- Basszameg! - üvöltött, és megpróbálta maga elé kapni a bal kezét, hogy valamelyest fékezze az esés erejét. A jobb kezéből kis híján elhajította a fegyvert. Szerencsére sikerült felfognia az esést, ami nem volt könnyű feladat, tekintetbe véve Mirczik hallgató méreteit, és a fején lévő rohamsisak súlyát. A sisak tompán puffant a talajon, és csikorgás zaja is hallatszott, amit egy, a levelek alatt megbúvó vastagabb ág, vagy szikladarab okozhatott.

- Bocs - nyögte Szudár, és felsegítette Mircziket, aki villámgyorsan leporolta magát, leszedte a zubbonyára tapadt két-három repedezett tölgylevelet, és előreszegezte a fegyverét az erdő felé.
- Miért álltunk meg? - lépett oda Kázmér kíváncsian. Neki nem okozott nagy gondot a megállás, Takács is viszonylag gyorsan vette az adást (különösen mert egy méterrel Kázmér mögött ügetett, és igencsak erőlködött, hogy legalább tartani tudja ezt a távolságot). - Menjünk tovább, sietnünk kell vissza a táborhelyre.
- Igen - felelte Mirczik, nehezen, szaggatottan lélegezve. Ő ugyan nem dohányzott annyit, mint Takács, vagy Iván, és szinte mindig visszautasította a "koporsószögeket", amikor csak megkínálta őt valaki vele, alkalmanként igenis rágyújtott, főleg, ha a kedvenc heavy metal bandái koncertjeit látogatta. Ilyenkor bizony előkerült tőle a "nagyok cigarettája" is, aminek nyers, égő épületszigetelőre hasonlító szagát már messziről felismerte minden rendőr a világon. - De nem emlékszel, mit mondott Szűcs alezredes úr? "Amennyiben a közelben ellenség tartózkodik, tilos futni! Csak..."
- Ja - motyogta Szudár. - Csak az egyenes járás, a hajlított járás, meg a kúszás a megengedett ilyenkor.

- Aha - felelte Takács, aki csak félfüllel figyelt oda a beszélgetésre, figyelme nagyobb részét az őket körülvevő zöld rengetegre fordította. Gépkarabélyának csöve rendre végigpásztázta a környéket. Megfordult a fejében, hogyha Benyóék poénból lövöldöztek, akkor eltesz pár éles lőszert még magának, de egyelőre ellent tudott állni a kísértésnek, és különben is, könnyen meglehet, hogy jobb helye van a lőszernek, ha a tárakban marad.
Egyenes járás, hajlított járás, gördülő járás, lapos kúszás, négykézláb kúszás, oldalt kúszás.
- He - nézett gyanakodva Mirczikre Takács, és megfogta a nagy ember vállát. - Ugye nem akarsz lapos kúszásban visszavinni minket a táborba?
- Ne-em! - tiltakozott Mirczik, és időnként egy-egy gyors pillantást vetett az előttük lévő belátható területre, ám semmi érdekeset nem látott. Fák. Sok-sok fa. Tölgyfa, bükkfa, gyertyánfa, juharfa, szilfa, cserfa. A legközönségesebb erdei összeállítás, amivel csak találkozhat az ember ezen a szélességi körön. Az erdő talaját teljesen beborította a lehulló lomb, nyoma sincs virágoknak. Itt-ott sziklák meredtek ki a földből, letűnt épületek porladó romjai gyanánt. A csillagmoha dús telepeket alkotott a fák északi oldalán, és a köveken.

- Mi az, Mirczik? - nézett Kázmér kíváncsian a nagy emberre.
- Semmi...csak figyelek. - válaszolta amaz tétován, majd egy pillanatra Takácsra nézett, aki még mindig őt figyelte. - Menjünk sima járásban, de úgy, hogy mind a négyen figyelünk valamerre.
- Jó ötlet - helyeselt Szudár, és azonnal figyelni kezdte a tőle balra eső fákat, és a közöttük átszűrődő kevéske fényt. - Enyém a bal oldal.
- Én leszek a hátvéd - közölte Takács, és felsőtestével száznyolcvan fokban elfordulva ideges pillantásokat vetett a távolban lassan eltűnő bokorcsoportra, és a kivágott fák tuskóira, amik szinte lámpaként világítottak a sűrűsödő félhományban.
- Oké, én meg jobbra figyelek. Mirczik, te nézz előre, és figyeld azt a térképet? Nem szeretnék itt nyaralni.
- Nyugi, semmi gond - felelte Mirczik, és bal kezével felütötte a térképet. - A tisztáshoz simán visszatalálunk, végig egyenesen haladtunk. Jó nagy hülyének kell lenned ahhoz, hogy letérj egy teljesen egyenes útról.

Takács helyeslően vigyorgott, és rendre a háta mögé pislogott. Csak az elhagyott fákat látta.
Erősödő susogás semmisítette meg az erdő temetői csendjét. A szél feltámadt, belekapaszkodott a fák lombjaiba, és síratni kezdte őket. A szél hangja itt az erdő közepén úgy hatott, mintha az ember egy hatalmas hangszóró előtt állna, ami be van kapcsolva, viszont a hozzá tartozó lejátszóberendezés nem adna ki magából zenét, csak az álladó statikus sziszegést.

Tovább haladtak, előre. Csakhamar megpillantották a távolban a gazos tisztást, ahol a vészjósló, fenyegető táblára ráakadtak. Ha lehet, most még barátságtalanabb volt, mint az előbb. A nap már lejjebb ereszkedett, így a fénysugarai szinte egyáltalán nem érték a tisztást. Sápadt, fehér fény tükröződött vissza a tisztáson növő magas fű, és alacsony kökény- és magyalbokrok leveléről.
- Itt vagyunk, a tisztáson, ahol az a szar volt - mutatott Mirczik a fegyverével előre. Takács, aki serényen - és eredménytelenül - tekingetett a hátuk mögé, azonnal előrenézett, majd jobbra, hátha észreveszi a másik, kicsi tisztást, a virágba borult dombbal. Meg is látta a távolban; a fény apró szigete a félhomály tengerében.
- Az a manusz nagyon félt attól a táblától - tűnődött Szudár, mikor eszébe jutott a favágó reakciója a tábla felfedezésének a hírére. - Szerintem egyre inkább igaza volt.
- Nem tudom - szemmel láthatóan Kázmért nem ijesztette meg túlzottan a magányos favágóval való találkozás.
- Azt mondta, ők csinálták - társult be Takács is a gondolatmenetbe. Az ő agya azóta ezen járt, hogy először megpillantották a táblát. Egyre többminden kezdett különössé válni a viszonylag egyszerű háromnapos terepgyakorlat kapcsán.

Ez a gyakorlat több, mint aminek látszik, vagy aminek el lett tervezve, villant át rajta.
- Ők? - fordult felé Kázmér furcsálkodó tekintettel, ami meglehetősen különös egyveleget alkotott mindig komoly vonásaival. - Miféle "ők"?
- A lányok - suttogta Takács átszellemülten, némi mosoly kíséretében. - Akik itt élnek.
- Azt mondta, meg fogunk halni - mondta Szudár, és a mosoly egyből lehervadt Takács arcáról.
Mirczik ekkor vette csak észre igazán (noha eddig is észrevette, csak éppen nem erre figyelt), hogy időközben begyalogoltak a tisztás kellős közepére. Azonnal megfordult a gyertyánfa, és a buja bokor felé, hogy ismét szemügyre vegye a táblát.
Ám a tábla nem volt ott.
- A tábla... - kezdte Mirczik, ám nem tudta befejezni a mondatot. Kázmér megmarkolta a vállát, és a tisztás túlsó végébe mutatott, ahol egy fiatal juhar állt egy alacsony, vörös lombú bokrok által árnyalt sarokban.
- Oda nézz! - és mindannyian odapillantottak.

A tábla most a juharfa törzsén volt. Semmi kétség, ugyanaz a tábla. Ugyanazok a faragások, a finoman cizellált, összefonódó sorminta, a szinte rajzolt betűk, amikhez hasonlót leginkább a korai középkori könyvekben találhat az ember. A felirat sem változott:

AZONNAL FORDULJ VISSZA.

A tábla tehát ismét velük szemben volt. Kázmér gyors észjárása egy pillanat alatt megfejtette a talányt.
- Nekünk szól - mondta gyorsan a társainak, és a tátott szájjal bámuló Mirczik elé állt, szembefordulva mindhármukkal. - Ők jártak itt! Annak az embernek igaza volt! Ez a tábla nem ezen a fán volt, mikor erre jöttünk, hanem arrafelé nézett, amerre mentünk!
- És most velünk szemben van - fejezte be Takács, és erősebben szorította a fegyvere agyát. - Ez nagyon nem tetszik nekem.
- Húzzunk innen a fenébe - morgott Mirczik, és lassan jobbra kezdett oldalazni, vissza az erdőbe.
- Várj, előbb nézzünk szét! - figyelmeztette éles hangon Kázmér. - Lehet, hogy itt vannak.

Felvették az előbbi négy ágú alakzatot. A fegyverek a négy égtáj felé mutattak, a szemek szélesre nyíltak, a fülek hegyeződtek. Várták, hogy valami felbukkanjon a sűrűből. Takács gerincén lassan kúszott fel a félelem, mint a herpetológus kedvenc kígyója a karján. Ám egyelőre semmit nem láttak, semmit nem hallottak. Egyedül a félelem érzése volt valódi, hogy valami járt itt, valami szemmel tartja őket, és áthelyezte a táblát
is. A szél zúgása mintha felerősödött volna egy kissé, a tisztást megtöltő nyers növényzet szaga körüllengte őket.
- Na, menjünk már! - szólt ismét Mirczik, és előreszegezte a fegyverét, a térképet a jobb kezében szorongatta, hozzáfogva a fegyver agyához. A tájolót zubbonya felső zsebébe tette. - Szóljunk Terepvárinak, hogy itt valami gáz van...
- De szólunk ám! - válaszolt óvatos, halkított hangon Takács.
Lassan, minden irányba figyelve elindultak, vissza a táborhely felé.

* * *

Egy jó másfél óra múlva pillantották meg a hevenyészett táborhelyet, ahogyan hagyták. Furcsamód senki és semmi nem akadályozta útjukat, és miután elhalt az utolsó puskalövés, hangot sem hallottak a szél zúgásán kívül.
Elhaladtak a virágos kis domb mellett is, a meghitt kis tisztás közelében, ám most túlzottan feszültek voltak ahhoz, hogy megálljanak. Takács már a harmadik cigarettáját szívta el, mire visszaérkeztek a táborhelyre. A fegyvert szorító kezei alól csöpögött az izzadság. Egyedül Szudár őrizte meg a hidegvérét, aki tudatában volt hatalmas erejének (két hónappal ezelőtt erőemelő bajnokságot nyert, és a kollégium vezetője, Deák ezredes személyesen rázott vele kezet). A saját erejének...és a fegyvere erejének.
Menet közben nem volt semmi, csak ott, villant át párszor rajta.
A megkönnyebbülés szinte kézzelfogható hulláma söpört végig rajtuk, amikor meglátták a saját hálózsákján ücsörgő Fehérvári alezredest, és a vegyesen ülő-álló-fekvő nyolc embert. Takács volt az első, aki felbontotta a négyes alakzatot, és rohanni kezdett a tábor felé. A következő pillanatban Mirczik és Szudár is követte. Egyedül Kázmér volt az, aki több-kevesebb méltóságot megőrzött azzal, hogy nyugodt lépésekkel menetelt vissza.
- Na, úgy látom, megérkeztek maguk is. - nézett rá Fehérvári a rohanvást közeledő Takácsra. - Sajnos azt kell mondjam, késve.

Hamarosan mit sem fog számítani a normaidő fogalma, gondolta Takács, és az alezredes felé vette útját. A 0111. szakasz többi része - nyolc ember - érdeklődve figyelte érkezésüket, kivéve Ádámot és Zelizit, akik a földön aludtak, a zsákjukat használva párna gyanánt.
- Alezredes úr, Takács hallgató, kérek engedélyt jelenteni! - állt meg tisztelegve a türelmesen üldögélő alezredes előtt, és szabályos vigyázz-állást produkált. Szaporán, gyorsan kapkodta a levegőt, a szívverése felgyorsult hihetetlenül, a gyomra liftezni kezdett, mint mindig, ha valami különösen felkavaró élményben volt vagy lesz része.
- Mondja, Takács hallagató. - bólintott Fehérvári különös, semmitmondó arckifejezéssel, és nyugtázó pillantást vetett Mirczikre, Szudárra, és Kázmérra, akik egyenként felsorakoztak Takács mellett, és jelezték igényüket, miszerint ők is jelenteni akarnak, nem is akármit.

Takács pedig belekezdett a történetbe, egészen onnantól, hogy elindultak, át azon, hogy megtalálták a különös dombot, a tisztást, a tisztáson a táblát, a favágót, és külön kiemelte, hogy a favágó miket mondott, a távoli lövéseket, majd azt, hogy visszatértek a tisztáshoz, ahol a tábla a másik fára került át. Időnként kiegészítéseket kapott másik három társától, akik hasonló lelkiállapotban voltak. Mikor lélegzetvételni szünetett tartott, hangot hallott, és egy pillanatra megdermedt.
Madárcsicsergés hangját. Vörösbegy, vagy más hasonló erdei madár lehetett. Itt a közelben.
Az alezredes arca elborult.
- Én is hallottam a lövéseket - felelte. - De a történet többi része meglehetősen...fantáziadús. Mit mondjak, eléggé nehéz elhinni.
- Alezredes úr, esküszöm, hogy igaz. - nézett Takács Fehérvári nyugodt, zöldes szemeibe.
- Jól van - végignézett Kázméron, Szudáron és Mircziken is. - Remélem nem azért találta ki, mert nem mentek el a vízeséshez, és nem olvasták le a kódot.
- Jelentem, nem - harsogott Kázmér pattogó hangja. Fehérvári csak rápillantott, és bólintott.

Mellettük sustorgás, halk beszélgetés a többi ember részéről. Schrót Mónus felé fordult, és valamit mondott neki, amin Mónus száraz kis arca vidám mosolyban futott szét. Iván feszülten figyelt, és cigarettára gyújtott. Rauchbauer, és Molnár szintén diskuráltak valamiről. A legszélen álló Kázmér félfüllel hallotta, amint Rauchbauer a szinte szállóigévé vált mondatot ejti ki a száján: - Hülye ez a Takács.
- Tudják - állt fel Fehérvári, és gondterhelten sétálgatni kezdett. - Nem véletlenül kapták az éles lőszert és a kézigránátokat.
Minden szem kíváncsian fordult az alezredes felé.
- Egy hónapja két eltűnést is jelentettek erről a környékről. - mondta lassan és kelletlenül Fehérvári. - Mindketten erdészek voltak, és a Nemzeti Park felügyeletében dolgoztak. És mindkettőnek errefelé veszett nyoma. A rendőrség szerint szándékos emberrablás állt a háttérben. A vezetőség csak úgy engedte megtartani ezt a terepgyakorlatot, hogyha jól el vannak maguk látva fegyveranyag, lőszer, és harcieszköz tekintetében.

Egyáltalán nem volt ínyére, hogy el kell ezt mondania, és a gyengébb idegzetű katonákra rá kell ijesztenie. Sokkal jobban örült volna, hogyha nem történik semmi, a gyakorlat simán lezajlik, és legkésőbb délután öt órára visszaér mindegyik csapat. Mirczik csapata befutott öt perccel "záróra" előtt, és egy fölöttébb nyugtalanító története volt. Fehérvári igencsak kételkedett néhány szavában (amikor Takács a favágó által említett lányokról beszélt, Fehérvárinak meggyőződése volt, hogy valaki nem mondott igazat; vagy a Takács hallgató, vagy a favágó), de abban egy cseppet sem kételkedett, hogy különös dolgokat láttak az erdőben. Benyó csapata pedig - amelyik a lövéseket leadta - sehol sem volt még. Pedig Benyó volt az egyik legjobb tudású ember az egész szakaszban, a térképet is, és a tájolót is elsőrangúan kezelte, arról nem is beszélve, hogy az ő útvonaluk - bár hosszabb volt 491 méterrel, mint a többi szakaszé - könnyebb volt, tájékozódást adott számtalan kiemelt kőhalom és szikla a térképen.

- A dandártábornok úr attól tartott, hogy egy emberrabló-csoport van a környéken. - folytatta ide-oda járkálva. - A tanrendet azonban muszáj betartani, maguknak egyszer van egy ilyen foglalkozás a teljes négy év alatt, és jegyet kell szerezniük belőle. Helynek pedig ez a hely van megjelölve. Ezeken sajnos nem lehetett változatni. - Sóhajtott. - Pedig rossz előérzeteim voltak nekem is. A dandártábornok úr éppen ezért rendelte el, hogy hozzunk hadianyagot is magunkkal.
- Alezredes úr! - szólalt meg Rauchbauer jobbról, aki nem bírt tovább a kíváncsiságával - Lehetségesnek tartja, hogy Benyóék összetalálkoztak azzal az emberrabló bandával?
- Nem, hanem a lányokkal! - mondta szélesen vigyorogva Molnár, és röhögni kezdett.
- Lányok...hehe... - társult be Schrót is, és úgy nevetett, hogy a rohamsisakja kis híján az arcába csúszott.
- Legközelebb találkozol majd Alival, a babával, és a negyven rablóval! - tromfolt Máté, és ő is röhögni kezdett. - De hülye vagy te, Takács...

Takács - mint más ilyen esetben - tökéletesen figyelmen kívül hagyta a társai csípős megjegyzéseit. Őszintén szólva tőlük nem is várta, hogy elhiggyenek bármit. Abban reménykedett, hogy az alezredes úr hitelt ad a szavának...ám mostanra nem tudta eldönteni, miben higgyen.
Ez a lökött Rauchbauer szerintem rátapintott a lényegre, gondolta, és megborzongott.
Fehérvári, kezét felemelve, csendre intette a vidám társaságot. Visszafordult a felsorakozott négy ember felé.
- Nem tudom, miket hordott maguknak össze az a favágó, vagy ki, akivel találkoztak - mondta lassan, kimérten. - de szerintem egész egyszerűen részeg volt, és hallucinált.
- De a lövések... - kezdte Szudár, aki eddig hallgatott, mint a sír.
- Igen - folytatta Fehérvári. - Nyugtalanít engem, hogy a Benyó hallgató csapata lövöldözni kezdett. NAGYON nyugtalanít. Könnyen meglehet, hogy összeakadtak az emberrablókkal, vagy azokkal, akik a két eltűnésért felelősek.
- Én nem féltem Benyót - mondta halkan Mónus. - Meg Umhauzert sem. Meg a többieket sem. - felnézett Fehérvárira, és amikor észrevette, hogy az figyeli, akadozva folytatta. - Én...azért gondolom, mert ők négyen vannak, és mi kaptuk a lehető legjobb kiképzést...

- Így van! - helyeselt Rauchbauer.
- ...és nem hinném, hogy ők négyen nem tudtak elbánni bármivel is.
Pedig én nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy van olyan veszély ebben az erdőben, amihez négy, jól kiképzett és felszerelt harcos is kevés, felelt neki gondolatban Takács, nem is sejtve, hogy Mirczik is majdnem ugyanezt gondolta. Fegyvere, amit időközben szíjra vett, lazán lógott a vállán.
- Ha engem kérdeznek, szerintem sincs mitől félni - felelt Fehérvári vontatottan, időnként sűrű és zavaros pillantásokat vetve a körülöttük elterülő vidékre. Távolról újabb madarak beszélgetése úszott el hozzájuk, mint a távoli fák üzenetrögzítője. - De teljesen megnyugodni akkor fogok, ha visszajöttek. Maguk pedig fegyvert üríts, aztán az üres tárat visszarakják a fegyverbe, a tártáskákat pedig mindenki ideadja nekem! - fordult a többiek felé is, majd ismét a négy embert tüntette ki figyelmével. - Ha estig nem jönnek vissza, itt maradunk, és megvárjuk őket. Ha holnapig sem érnek vissza, megkeressük őket.

Mirczik kis térképész-csapata feloszlott. Szinte azonnal kérdésekkel kezdték bombázni őket a többiek, kivéve Takácsot. Az ő szavára senki sem adott igazán, kivéve Ivánt, aki mellé telepedett, megkínálta cigarettával, és kérte, hogy mesélje el még egyszer. És Takács elmesélte újra. Tőle kettővel jobbra Kázmér matatott a málhazsákjában, és Schrótnak, valamint az időközben felébredt Zelizinek mesélte ugyanezt. Erőteljes, acélos hangja idehallatszott.
- Nem tudom, miért nem hitt nekünk - mondta Kázmér, miközben pakolászott a málhazsákjában. Becsomagolt ennivalót, egy dobozos szőlőlét, és egy bajonettet húzott elő. - El kellett volna vinnem magammal ezt. - Takács odanézett, mikor látta, hogy Kázmér még mélyebben beletúr a málhájába, gyalogsági ásója nekiütődött a földnek a félig levetett övön himbálózva. Egy ezüstszínű kis dobozt húzott elő, amire Takács először azt hitte, hogy Mini Disc-lejátszó, aztán rájött, hogy egy Phillips digitális fényképezőgép. - Le kellett volna fényképezni azt a táblát.

- Kázmér! - állt fel hirtelen a málhazsákjáról Takács. Hallotta, hogy valami roppanva ugrik vissza benne a helyére. - Hoztál fényképezőt is?
- Aha! - nézett fel rá Kázmér tökéletes komolysággal. Zelizi és Schrót csupán egy futó pillantást vetett rá. - Ilyenkor mindig elhozom, ha terepfoglalkozás van. Elég szar elemek vannak most benne, kénytelen voltam azt a ratyi nyolcvanforintos elemet vásárolni bele, de remélem, egy ideig fogja tudni működtetni ezt a gépet! - ujjával megütögette a kis szerkezetet.
- Hmm - ráncolta össze a homlokát Takács, és csokoládé után kotorászott a zsebében. - Tudod mit? Jól tetted, hogy elhoztad. Tartsd magadnál mindig.
Kázmér bólintott.
- Mindig - ismételte Takács lassú, ereszkedő hangon. - Még komoly szükségünk lehet rá.

Schrót és Zelizi csodálkozva pillantottak fel rá, ám addigra Takács már hátatt fordított nekik. Visszaült a málhájára Iván mellé, letette a fegyverét, lecsatolta a tártáskát. Ürített (mármint a fegyverét ürítette), és az éles töltény csillogva kirepült az erdei alkony fényébe. Felemelte, kinyitotta a tártáskát, és betárazta a harmadik tárba. Ezután csak ült, és nézte az egyre sötétedő erdőt. Benyóék csak nem akartak jönni.

A szakasz megvacsorázott, majd mindannyian kigöngyölítették a hálózsákokat, és lefekvéshez készülődtek. A nyolc ember közül csak ketten aludtak, a többiek vagy a különös történeten, vagy Benyóék hollétén csámcsogtak. Este kilenc órára teljes lett a sötétség. Fehérvári beszedte a tártáskákat, leellenőrizte, hogy mindegyik tár megvan-e, és halomba gyűjtötte a fekhelye mellett. Kis tüzet gyújtott, leült mellé, elővette ő is a honvédségi konzervjét (elvi megfontolásból ugyanazt az ételt ette, mint a katonái), és várt.
És várt.
És várt...

(Folytatjuk...)