A téren állt, hosszú évek óta változatlan helyén. Álla a hegedű testére támasztva, kezében vonó. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét és játszani kezdett. A hangok lassan kúsztak elő a hangszerből, s fokozatosan betöltötték az egész teret, visszaverődve a repedezett, sok helyütt a vakolattól megszabadult, csupaszon álló penészes falakról.
Ő pedig csak zenélt. Napkeltétől napnyugtáig, a hét minden napján, hosszú évek óta, egyetlen napot sem hagyva ki. Játszott öreg hegedűjén, mert játszania kellett. Mert a szíve ezt diktálta. A szomorú, keserves nóta pedig szállt, beterítve az egész bolygót.
Elérkezett az este. Leengedte a vonót tartó kezét, a hegedűt is az álla alól, majd ünnepélyes, szertartásszerű mozdulatokkal a tokba helyezte, amelyben ez alkalommal sem volt egyetlen árva garas sem. Becsukta a tokot, a hóna alá vette és lassú, kimért léptekkel elindult hazafelé, hogy holnap újból kijöjjön ide és játsszon.
Ő volt az utolsó ember a Földön.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
Utazok…
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
Hozzászólások