Történetek

- Hajnalban kint maradok napkeltekor. - jelentettem ki. - Hamuvá fogok égni, meghalok végleg. Te vagy az utolsó, akitől el akartam köszönni. - lehajtottam a fejem. Nem érdekelt már, mit vág a fejemhez, mit vet a szememre, mit mond, nekem nem volt már mondanivalóm. Nem volt már miért, vagy kiért szólnom, nem láttam magam előtt az utat, az életet.
- Elköszönni? - hitetlenkedett Lívia. - Öngyilkos akarsz lenni? Azt nem teheted! Te… Te nem olyan vagy! Te… Te kitartasz mindig! Erős vagy,...

Azt akartam mondani. Neki. Senki másnak. Neki el kell mondanom. Hogy szeretem. Hogy soha senkit, hogy ennyire. Hogy most nagyon komolyan. Hogy én ezt komolyan gondolom. Szeretném a fülébe súgni, szeretném azt mondani neki, hogy ezt tudnia kell, egy gyertyafényes szobában, valahol, mindentől távol, egyedül, teljesen egyedül, ahol az ember azt hiszi, hogy mindent el tud mondani, hogy majd képet fest az érzelmével, és akkor megáll az idő. De nem. Mert átgondoltam...

- Van olyan személy, akit gyanúsít?
- Bárki lehetett, aki hozzáfért a kulcsokhoz, de ez még nem elég. Ismernie kellett a beosztásokat, és tudnia kellett, hogy mikor meddig maradhat.
- Kicserélték a zárakat?
- Már az első alkalom után.
- Figyelte a kulcsokat? - látta meg az őr katonás rendszeretetét a lány.
- Igen. Már az első alkalom után gipsznyomokat találtam rajtuk.
- Gondolom újabb zárcserére nem került sor.
- Nem - vágta rá gondolkodás nélkül...

…A lány már könnyes szemeivel ránézett a fiúra. Érezte, hogy ezt nem kellett volna, nem kellett volna megsérteni őt, szánt szándékkal, hisz semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné, mindig szerette, - bár a fiú ezt nem tudta...

- Nézzétek csak! – kiáltott fel hirtelen Edward felpattanva a székről. A többiek mind köré gyűltek és bámulták az olasz nyelvű szöveget.
- Mi az? Mit ír? – türelmetlenkedett Victoria.
- Egy barlangról beszél, ahol… idézem: „Ki keresi a tó rejtélyes szörnyét, itt megtalálja.”
- Akkor mire várunk. – szakította félbe a lány. – Hol van ez a barlang? Mit ír?
- „Ám a látogatás könnyen a kíváncsi életébe kerülhet.”
- Ugyan már! Te elhiszed ezt a sok zagyvaságot....

Hirtelen mintha egy éles visítást hallottam volna, aztán gyereksírás és csönd. Először azt hittem, csak a szél, vagy a képzeletem játszik. Aztán ismét egy sikítás, de már értettem mit mond.: "A KISBABÁM!" ...

Ewan nem tudott mit kezdeni magával. Nézte Kate-t, s mikor rápillantott a karórájára, döbbenten vett észre, hogy már negyed öt van. Fölállt, visszahúzta a paravánt a nő ágya elé, és kilépett a szobából. Elindult a lift ajtaja felé. Megnyomta a hívógombot, és várt. Feltűnt neki, hogy sokkal homályosabban lát, mint bármikor máskor. Halványan rémlett neki valami arról, hogy a baleset során valami belement a szemébe. Megérkezett a lift. Kinyílott az ajtó, ő pedig beszállt...

Elindultam, de valahogy nagyon nehezen ment. A lábam!! - villant be, a lábammal nem mászom! Úristen, nem érzem a lábam!
Nem, az nem lehet! Nem akarom elhinni!! Hátrafordítottam a tekintetem: Megvolt mind a kettő, bár úgy álltak, ahogy még soha nem láttam!! De megvoltak!! És ez a fő! Lekászálódtam valahogy, hanyattfeküdtem, egyenesbe húztam a lábaimat. A bal bokám úgy lógott, mintha rongyból lenne, a jobb combom szintúgy. Éreztem, ahogy a csontvégek karcolják egymást és elkezdett...

A leírt történetet egy telefonbeszélgetés előzött, meg aminek látszólag talán semmi nyoma nem maradt de a beszélgetést folytatók életébe / lelkébe hatalmas változást hozott, amit csak ketten érzékeltek. Történetem egy lány gyötrődését írja le, hogy miként szenvedett, hogyan élte át azt az érzelmi csalódást, ami őt azon a délutánon érte...

Az elmúlt két hónap már kezdte felemészteni a bánatát, de ez a folyamat minden erejét kiszívta. Szabályosan úgy érezte magát, mint akit kiszipolyoztak. Nem volt ereje felkelni, sőt, volt olyan időszak, amikor enni is alig tudott.
A mai napon új érzés lett úrrá rajta. Most valóban dühös volt. Egy levelet tartott a kezében. Abban cége vezetője, Mr. Cohen kérte a felmondását. Az egyik sor mélyen megsebezte:
„ Jelen körülmények között, Mr. Richard son, nem tartunk igényt a munkájára.”......