Szombat éjjel

Minden egy sötét sikátorban történt. Éppen egy buliból mentem haza. Gondoltam rövidítek egy kicsit, mivel késésben voltam. Letértem a hosszabb útról. Egy vékony kis utcán vitt az utam. Jobb és bal oldalamon a házak hátsó téglafala, valamint tűzlétrák látszottak. (Máramennyire, ugyanis az egyetlen lámpa környéken is pislákolt.) A szemetesek mellett összegyűrt papírok, feles üvegek és cigicsikkek voltak, amennyire csak egy helyen tudtak maradni ettől a rohadt széltől. Gyorsan összehúztam magamon a kabátot, és sietős léptekkel indultam tovább.

Hirtelen mintha egy éles visítást hallottam volna, aztán gyereksírás és csönd. Először azt hittem, csak a szél, vagy a képzeletem játszik. Aztán ismét egy sikítás, de már értettem mit mond.: "A KISBABÁM!"

Ekkor már tudtam, hogy ez nem a szél, és nem is a képzeletem játéka. Elindultam a hang irányába. Újra és újra sikítás, majd egy hörgés, és egy nagy puffanás. Tudtam, hogy már közel vagyok, ezért jobban belehúztam. Beértem egy zsákutcába. Körülnéztem. Nagyon sok patkány nyüzsgött ott, mintha hívószóra jöttek volna. Valamit épp rághattak, mert csak a nyers hús tépődésének hangja törte meg a csendet. Gondoltam ez ráér, amikor vércsíkot láttam a falon. Ekkor egy árnyék suhant a tetőn.

Ahogy követtem a friss vér nyomát, már a torkomban dobogott a szívem. Egyszercsak megláttam egy pici. Odasiettem hozzá, és láttam, hogy egy baba az. Halott volt. Egyszer a rágás zaját egy nyögés törte meg. Odasiettem a patkányokhoz sé leszedtem őket arról a valamiről. Vagy valakiről, ugyanis a patkányok alatt egy asszony volt, még lélegzett. A haja csapzott és véres volt. A hasfala felszakítva, benne nyüzsögtek a patkányok. Félelem járta át a testem. Az asszony remegett. Talán a fájdalomtól, vagy a félelemtől. Nem tudom. Majd rám emelte a tekintetét. A szeme vérben forgott. Majd alig hallhatóan azt suttogta: "Mentsd meg a babámat!". Majd a fájdalomtól eltorzult az arca, és nem mozdult többé. A torkomban gombócot éreztem, ahogy a sírást visszatartottam. Lóhalálában rohantam vissza a babához. "Meghalt." "Mentsd meg a babámat!" Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Furcsa. Nincs sebe. Akkor honnan vérzik? Megnéztem jobban. "Milyen pici..."- gondoltam. Majd hirtelen meghallottam, hogy még szuszog. Szegény... Mit gondol majd ha felnő? Mit mondok majd neki? Hol az anyja?

Míg ezeken gondolkodtam, egy árny ereszkedett alá a háztetőről. Ijedten szorítottam magamhoz a babát. Egyszer csak erős ütést éreztem a tarkómon, majd sötétség.
Mikor magamhoz tértem, először az órámat néztem. "Úristen, anyuék megölnek!" Nem baj, mindjárt indulok. Majd furcsa szagot éreztem. Kinyitottam a szemem, körülnéztem. Egy teremben voltam, vélhetően a föld alatt, hisz nem volt fény, csak fáklyák világítottak.
Első gondolatom az volt, hogy hol a gyerek? Vagy álmodtam. Nem, akkor nyilván otthon lennék, vagy még a buliban. Már négy órája otthon kéne lennem. Anyuék biztos hívják a rendőrséget.

Megpróbáltam fölállni, hogy keressek valamit, vagy valakit, hogy kijuthassak innen. De nem tudtam fölállni, a bokám nagyon fájt, kicsit be volt dagadva. Megláttam az ölemben a pici testet. Megnyugtató volt, hogy ő legalább megvan. Furcsa, nem érzem, hogy lélegezne. Ránéztem, lehajoltam, és félelmetes látvány tárult elém. A babának a fejéről le volt nyúzva a hús és a bőr, a szemgolyói kiszedve, továbbá egy nagy szúrás volt a mellkasán. Tehát meghalt. Végleg. Elkezdtem sírni. Majd a fájdalommal nem törődve elkezdtem sántikálni. A fáklyák irányába mentem. Majd lépteket hallottam. Bemenekültem egy kis sötét zugba, ahol megvártam míg elcsöndesednek a léptek, majd mentem tovább. Majd egyszer egy éles kiáltás, vagyis inkább hörgés hallatszott. A hangokból következtettem, hogy mérges. "Mi az, eltűnt a vacsi?" erre elmosolyodtam, de rögtön rájöttem, hogy pillanatok alatt utolérhet. Ahogy ez a gondolat végigpörgött a fejemben, egy árnyék jelent meg. Sehol nem volt senki, de akárhova néztem, az árnyék mindenhol ott volt. Kezdett elegem lenni ebből az egészből. Fájdalom és félem járták át a testemet. Elegem volt.

"MIT AKARSZ TŐLEM? MIT?"- visítottam. A hangom visszhangzott. Egy mély, rekedt nevetést hallottam, majd így szólt:
"A véredet, a húsodat, a lelkedet!"- majd ismét felnevet.
Több nem is kellett, hanyatt-homlok menekültem. Majd elértem egy létrához. Attól féltem, hogy a lábam miatt nem tudok majd fölmászni, de végül is sikerült.
Ott voltam újra a zsákutcában, ahol a patkányok a nő bordáiról az utolsó húsdarabot rágták le. A ruhája ott volt szét dobálva. Majd a sikátorban sétáltam, és lassan megtaláltam a buszmegállót.
Nagy nehezen két óra múlva értem haza. Szobafogságot kaptam, de nem érdekelt, sőt örültem neki.
Soha nem beszéltem erről senkinek. 10 év telt el azóta. Munkából mentem haza a szüleimhez. Rövidíteni akartam. Ugyanolyan siralmas volt a hely. Futottam, hisz a régi emlékek nem hagytak nyugodni, majd megálltam. Sikítást hallottam, majd gyereksírást, és csönd.
"SEGÍTSÉG, A BABÁM!"
Majd megbabonázva indultam a hang irányába...