Mi lesz most...?

ELŐZMÉNYEK: a leírt történetet egy telefonbeszélgetés előzött, meg aminek látszólag talán semmi nyoma nem maradt de a beszélgetést folytatók életébe / lelkébe hatalmas változást hozott, amit csak ketten érzékeltek. Történetem egy lány gyötrődését írja le, hogy miként szenvedett, hogyan élte át azt az érzelmi csalódást, ami őt azon a délutánon érte.

Öt év, kerek öt év után én feltárom előtte életem legféltettebb titkát és ő erre csak annyit mondott, hogy „ezzel nem tudok mit kezdeni”. Miután letettem a telefont megsemmisülten ültem a földön a kandalló előtt. Felhúztam a lábam és átkaroltam. Kivételesen jó volt úgy ülni.

Az agyam teljesen kikapcsolt, néztem de, nem láttam. A tűz pattogását hallgatva valamiféle transzba eshettem. Egész testemben remegtem. Közvetlenül a tűz előtt ültem, és mégis fáztam. Egyszerre rázott a hideg és az ideg. Le voltam sújtva. Semmire nem gondoltam csak éreztem, hogy valami nagyon fáj – a szívem. Fizikai fájdalmat éreztem, mintha ki akart volna szakadni a helyéről, mintha egy kéz akarta volna kitépni. Soha nem éreztem még ilyet. S mindez miért, a lekezelő stílusáért, a meg nem hallgatásáért, a kegyetlen szívbemarkoló szavaiért. Később éreztem hogy számtalan kérdés áramlik a fejemben: „…hogy lehettem ennyire naiv?” „…mit is képzeltem…?” „…vajon most mire gondol?” „elmondja valakinek?” „…csak játszott…?” „…tényleg ennyire kegyetlen…?”. Ilyen és hasonló kérdések százai tódultak a fejembe. Sírtam. Csak ömlöttek a könnyeim. Hangot nem adtam ki.

Éreztem, hogy forró cseppek sokasága önti el az arcomat. Nagyon fáztam, és egyre jobban remegtem. Megszűnt számomra a külvilág. Csendesen, hangtalanul sírtam. Egyedül voltam a könnyeimmel, gondolataimmal és a fájdalmammal.
Hosszú idők, órák telhettek el így mire magamhoz tértem. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Csak az tűnt fel hogy a nappali világosság helyett sötétség takarja az ablakot és csak a kandalló fénye világítja meg a nappalit.

Hirtelen nagy volt a csend, de most valahogy nyugtatólag hatott.
Már nem remegtem. Csendesen fájt a szívem de már nem háborgott. Elült a vihar. Újra érzékeltem a kandalló melegét. Kezdtem felmelegedni, ez jól esett. Újra, most már nyugodtan végig gondoltam az egészet:
„megkértem hogy ne mondja el senkinek, meg is ígértettem vele. Ahogy én ismerem /szerintem/ megtartja az ígéretét. Viszont az a hangnem, az a stílus, ahogy beszélt velem… És ha elmondja holnap a többieknek? Mit fognak szólni? Ó ha ez kitudódik… NEM! Én bízok benne, tudom, ismerem valójában ő nagyon rendes és tisztességes. Nem fogja senkinek elmondani, utalni fog rá de elmondani, azt nem fogja. Vajon most miért volt ilyen velem? Megijedt? Lehet…”.

Már teljesen nyugodt voltam. Éreztem a tűz melegét, és mintha kitisztult volna a lelkem. Mint eső után az idő. A nap ugyan nem sütött, de az idő/lelkem tiszta volt.
Éreztem hogy valami örökre megváltozott, és már soha nem lesz olyan, mint azelőtt.
Furcsa, de jó érzés volt ezt tudni.
„…s, hogy holnap mi lesz??? Azt nem tudom… csak azt… hogy SZERETEM.”