Más utakon: 1. fejezet

Gyűrű és sikoly

Ewan Richardson recsegő hintaszékéből nézte, ahogyan a lehullott levelek halomba hullanak, várva, hogy betakarja a friss, puha, vakító hó. December huszonötödike volt. Ez az év sem hozott fehér karácsonyt. A hideg szelek gyakran végigsöpörtek a tájon, de hónak nyoma sem volt. A Salt Lake City-i hegyoldalon épült a tekintélyes méretű ház, ahol Ewan Richardson két hónapja lakott. Két hónapja, vagyis azóta, hogy meggyanúsították két ember megölésével, és egy helybéli sheriff megverésével. A városka lakosai jól ismerték egymást, így sosem kedvelték a gyanús figu- rákat. Ewan hat éve élt Salt Lake City-ben, és sosem élt nagy társasági életet. Minden idejét a munkájának szentelte, legfeljebb barátnőjével ment el egy-egy estére valahova. Most rettenetesen dühös volt. Nem, nem dühös. Csalódott. Csalódott volt, amiért olyan rettenetes dolgokkal vádolták meg. A barátai- vagyis akiket ő a batátainak tartott- vallottak ellene. Igaz, bizonyíték híján nem tartóztathatták le, de azt megtiltották neki, hogy a város területén éljen. Megalázó volt kiköltözni a házából, az pedig csak tetézte keserűségét, amilyen cím alatt írtak róla az újságokban: „ Salt Lake City nyakába szakadt gondok”, vagy „ Salt Lake City esélyei jelentősen megcsappantak a Richardson ügy miatt!”

Az elmúlt két hónap már kezdte felemészteni a bánatát, de ez a folyamat minden erejét kiszívta. Szabályosan úgy érezte magát, mint akit kiszipolyoztak. Nem volt ereje felkelni, sőt, volt olyan időszak, amikor enni is alig tudott.
A mai napon új érzés lett úrrá rajta. Most valóban dühös volt. Egy levelet tartott a kezében. Abban cége vezetője, Mr. Cohen kérte a felmondását. Az egyik sor mélyen megsebezte:
„ Jelen körülmények között, Mr. Richard son, nem tartunk igényt a munkájára.”.
Ennek ellenére egyre csak hajtogatta magának, hogy nem kell sajnálnia ezt a munkát. „ Van más is, amiben jó vagy, Ewan”. A belső hang gúnyos volt, de kétségtelenül igazat mondott. Ewannak voltak költői vénái, de csak a maga szórakoztatására írogatott verseket néhanapján, foglalkozása a mai napig autókereskedő volt. Egyszerű munka, minden nap a vásárlók kedvében kell járni, és el kell hitetnie velük, hogy megtalálták álmaik kocsiját.
- Helló.- egy női hang zökkentette ki gondolkodásából. Olyan gyorsan ugrott ki a székből, hogy az is feldőlt. Megkönnyebbülve látta, hogy csak barátnője, Kate az.
- Á, helló drágám. Hát te hogy kerülsz ide?- rámosolygott, de az a bizonyos belső hang azt súgta neki, hogy ne menjen oda hozzá, és ne csókolja meg.
- Tegnap megbeszéltük, hogy feljövök. Jól vagy, olyan zaklatottnak tűnsz..

Ewan elgondolkodott egy pillanatra, aztán Kate legnagyobb rémületére idegesen felnevetett.
- Persze, jól vagyok. Csak egy kissé elfáradtam, mivel egész éjjel nem hunytam le a szemem. Meg most tudtam meg, hogy elbocsájtottak a jól fizető állásomból.
- A pletykák.. Ewan, ezek nagyon kiborítottak téged, azt látom. Ha valamiben segíteni kell, csak szólj. Tudod, a húgom, Piper a Salt Lake City hangjánál dolgozik, és a sajtónak mindig nagy befolyása van…
- Persze! Így volt ez akkor is, amikor Piper újságja megjelentette az a szart rólam. Ne fáraszd magad, Kate, ugyanolyanok vagytok.
Ewannak most lette elege mindenből. A pöffeszkedő Mr. Cohenből, a Salt Lake City-i emberekből, és végül, de nem utolsó sorban Kate-ből. A nő nem tudott mit szólni. Megszeppenve állt, aztán kinyögte:- Nem ezt érdemeltem tőled. De ha te így, akkor én is. Viszlát, Ewan.- Sarkon fordult, és elindult a kocsija felé. A férfi szó nélkül akarta először hagyni a dolgot, de nem bírt az érzéseivel.
- Menj csak! Ezt is meséld el a húgodnak, hátha összehoz belőle valami jó kis szaftos sztorit!

Még így, tíz méter távolságból is hallotta, ahogy Kate sírva fakadt. A nő beült a kocsiba, és elhajtott.
Ewan csak akkor fogta föl igazán durva szavainak súlyát, amikor sötétzöld köntöse zsebében matatva ráakadt egy kis csomagra. Előhúzta, és kővé dermedt. Kinyitotta a díszes dobozt, amiben egy gyűrű volt. Egészen pontosan egy eljegyzési gyűrű. Mikor is akarta odaadni Katenek? Az évfordulójukon. Ez már emlékeztető kellett volna hogy legyen, de Ewannak csak akkor sikerült észbe kapnia, amikor beérve nappalijába, egy bekeretezett képhez lépett. Villámgyorsan megfordította. Hátoldalán Kate jellegzetes,apró betűivel ez a szöveg állt: „1999, december 25, Wildspitze. Évfordulónk alkalmából Ewannak!”

Pontosan két éve. A második évfordulójuk.. azt ünnepelték Ausztriában karácsonykor… MA VAN A NEGYEDIK!!- Ewan legszívesebben ordított volna. A nappaliból jobbra fordulva berontott a dolgozószobájába. Az nem volt nagy helyiség. Sötét volt benn, mint mindig, annak ellenére, hogy a szoba igen nagy ablakkal büszkélkedhetett. Kissé áporodott szag volt, mi-
vel a költözés miatt két hónapja nem dolgozott, így kis birodalmára sem kellett felügyelnie. Elhúzta a függönyt, és nagyra tárta az ablakot. A fekete íróasztal roskadásig volt félbehagyott beszámolókkal és jelentésekkel, va-
lamint jópár más irattal illetve számlával, amik két hete vártak arra, hogy valaki kezdjen velük valamit. Kivett a legfelső fiókból egy díszes levelező-lapot, az asztal tetejéről pedig elemelt egy töltőtollat. Írni kezdett:


„Drága Kate!
Tudom, hogy most a pokolra kívánsz, és hogy nagyon utálsz, de ez nem várhat! Rettentően bánom azt, ahogy veled beszéltem, és ahogy olyan hidegen elküldtelek. Nagyon szeretlek, amióta csak megláttalak, ezt remélem nem felejtetted el. Nem akarlak elveszíteni! Telefonon nem hívlak föl, nem tudom, hogy mit mondanék, ezt személyesen akarom megbeszélni. Bocsáss meg! Bármennyire is úgy látszott, az évfordulónkról nem felejtkeztem meg.”

A te örökké hű szeretőd: Ewan


A levelet jónak találta, de még várt. Egy ilyen fontosságú és esetleg sorsdöntő üzenetet nem lehet csak úgy postára adni. Még háromszor átolvasta, aztán fölállt. Kisétált a szobából, át a nappalin a bejárati ajtóig. Leakasztotta a fogasról a fekete dzsekijét, felhúzta barna bakancsát, és elindult. Kezében a levelet szorongatta. Aztán eszébe jutott, hogy, hogy a lap nincs borítékban.
- A francba..- motyogta maga elé. Visszasietett a dolgozószobába, és újra leült a bőrüléses székre. Ujjaival a alapok között matatott, lábával a földön dobolt. Végül talált egy ép borítékot, és egy bélyeget. Belecsúsztatta a levelet, és megnyalta a ragasztócsíkot. Elfintorodott, amikor érezte a keserű ízt a szájában. Ráragasztotta a bélyeget a boríték jobb felső sarkába. Ráírta Kate nevét és címét. Felállt, és menet közben lekapcsolta a lámpát. Lekapta a lakáskulcsot a helyéről, aztán kiviharzott a házból. Duplán bezárta az ajtót, majd mikor a verandára ért, kifújta a levegőt. Elindult a földúton, egyenesen egyik közeli barátja, Alex Carson háza felé. A férfi szintén a hegyoldalban lakott, igaz, őt nem vádolták gyilkossággal. Sok közös tulajdonságuk volt. Mindketten álmodozó, és igen kreatív elmék voltak. Alex szokta levinni Ewan leveleit a postára, sőt, ha a férfinak arra van dolga, néha be is vásárol neki. Ami a leveleket illette, azok mindig postára is kerültek, de a címzett sosem lehetett biztos abban, hogy az eredeti állapotban kapja kézhez. Egy-egy vicces rajz, vagy valamilyen eseménynek az időpontja- ez hozzá tartozott a kockázatokhoz, de aki jobban megismerte Alexet, az hamar rájött: rá nem lehet haragudni.

Miközben egy lejtőn haladt lefelé, elgondolkodott. Miért is gyanúsították őt azzal, hogy megölte azt a két embert. Igen, mindkét alkalommal ott volt a tett helyszínén. Látta, ahogy végeznek azzal a két áldozattal. És akkor is jelen volt, amikor egy álarcos férfi verekedésbe keveredett a sheriffel. Mindhárom alkalommal készült a biztonsági kamerákon felvétel, és ő mindegyiken látszott. Ha emlékezete nem csalt, akkor ő éppen azelőtt egy perccel hagyta el a helyet- a boltot, a bankot és a postát- hogy az elkövető megjelent volna, és beindította az eseményeket. A rendőrség valószínűleg akkor fogott gyanút, amikor a felvételeken szereplő tanúkat akarták kikérdezni. Ő pedig a támadás előtt igen, de abban az időben nem volt ott. „Elment, beöltözött, és visszajött!”. A személyleírás kétszer is illett rá. És Ewan akárhogy is akarta bizonyítani az ártatlanságát, meg lett bélyegezve. Ez pedig a lehető legrosszabb dolog, ami egy kisvárosi emberrel történhet. Száműzött lett. Két hónapja kimondták a szörnyű ítéletet, ő pedig azóta itt gubbasztott a hegyoldalban.

További pár percnyi séta után megérkezett Alex háza elé. Felbaktatott a járólapokkal kirakott úton, és bekopogott. Egy pillanattal később pedig megjelent a fiatal férfi. Alig múlt huszonhárom. Fekete haja a válláig ért, és jó szokásához híven most is mosolygott.
- Helló, Ewan! Rég nem jártál erre. Mi újság nálad?
Ewan arcán mosoly jelent meg. Néha- főleg most- úgy érezte, hogy kihasználja barátját. Végsősoron Alex nem postás, nem köteles a leveleit hurcolászni. De mégis megteszi. Olykor, ha Ewan megkéri, leugrik a városi közértbe, ha neki is arra van dolga. Cserébe nem kért mást, mint egy- két esti beszélgetés pár üveg sör társaságában. A tizenkét év korkülönbség nem sokat jelentett, nagyon jól el tudtak beszélgetni a világ dolgairól. Ewan szerint Alex rendkívül értelmes ember volt, és minden esetben reális szem mel látta a dolgokat.
- Igazából egy szívességre szeretnélek újra megkérni.
- Természetes. Hadd halljam!

Ewan vette egy mély levegőt, és csak aztán kezdett bele.- Azt hiszem, hogy Kate-t… hogy is mondjam, elüldöztem magam mellől. Én hülye, meg pont az évfordulónkkor kezdtem vele ordítozni. Szóval írtam neki egy leve-
let. Azt kellene eljuttatni hozzá. Ha lehet, akkor személyesen. Úgy tudom, hogy ha fogalmazhatok így, nagyon gyengéd érzelmeket táplálsz a húga, Piper iránt..
- Te tényleg nem vagy magadnál. Levelet írsz a csajodnak, amikor szakítani akar veled? Amikor meglátja a kézírásodat, rögtön összetépi a levelet úgy ahogy van, minden női finomságát félretéve. Ha felhívod, vagy írsz neki egy sms-t, akkor több lesz nála az esélyed.

Ewan szemeit forgatva hallgatta bölcselkedő barátja monológját. Meglehet, hogy Alexnek több nővel volt dolga. Sőt! Legjobb tudomása szerint egyik kapcsolata sem tartott tovább két hónapnál. Erre a gondolatra kibukott belőle a nevetés. Alex érdeklődve pillantott rá.- Mi van?- kérdezte megütközve.
- Semmi, semmi..- válaszolt gyorsan Ewan. Igyekezett komoly képet vágni, de arcizmainak nem tudott parancsolni. Felnézett az égre. Már kezdett sötétedni, és ha nem siet, akkor sötétben kell hazabotorkálnia.- Szóval, akkor le tudod neki vinni?
- Aha, meglesz. Amúgy is, Piperrel lesz egy gyors találkám. Neked mondom, isteni az a nő..! Egy italra bejössz?

Ewan fontolóra vette az ajánlatot, de aztán megrázta a fejét. Az íróasztal képe és más elintézni való feladatok erősebb csábítással bírtak, mint bár-
miféle alkoholos lötty.- Nem, most semmiféleképpen sem. De este nekem jó lenne.
- Megbeszéltük. Kilenckor nálad? - Ewan bólintott. Kezet fogott Alex-szel, még egyszer megköszönte a szívességet, aztán visszaindult saját kis háza felé. Zsebéből előkotort egy doboz Marlboro cigarettát. Kivett a csomagból egy szálat, a szájába tolta, és újra a zsebébe nyúlt. Hosszas kutakodás után megtalálta a piros színű öngyújtót. Megpörgette a fogaskereket. A vékony lángnyelv fellobbant, és megperzselte a cigaretta végét. Ewan mélyet szippantott, aztán kis várakozás után kifújta a füstöt. Ettől máris jobban érzete magát. Tíz éve, vagyis huszonöt éves kora óta dohányzott. Kate kedvéért négy éve megpróbált leszokni, de tizenhat hónap után ismét hatalmába kerítette ez a káros szenvedély. Kate sosem szólt érte, néha ős is elszívott egy- két szálat, ha ideges volt, ezért nem is zavarta Ewan rossz szokása.

Mikor hazaért, már végzett a második szállal is. A homokos és földes útra hajított az izzó csikket, majd gondosan eltaposta.
Kinyitotta az ajtót, és belépett az előszobába. Hirtelen belenyilalt fejébe a fájdalom. Megtántorodott, de még épp időben sikerült megkapaszkodnia a kilincsben ahhoz, hogy el ne essen. Szabad kezét a halántékára szorította. Betámolygott a konyhába, és a hűtőszekrény tetejéről levette a gyógyszerekkel telerakott dobozt. Mire megtalálta az Aspirint és a Xanaxot, le kellett ülnie. A fájdalom újabb hullámokban tört rá, mindegyik egyre intenzívebben. Kivett a tasakokból három fájdalomcsillapítót és egy nyugtatót. Mindent otthagyott a konyhaasztalom, és elindult a hálószobája felé. Visszament az előszobát é s a nappalit összekötő részhez, elfordult balra, és kinyitotta az ajtót. A megvetett franciaágy olyan hívogató volt, mint még soha. Rögtön ledőlt rá. Pár percig még érezte a lüktető fájdalmat, de az altató és a fáradtság hamar úrrá lett rajta.

A telefon már egy ideje szólt, amikor Ewan kinyitotta a szemét. Kipattant az ágyból, lerohant a nappaliba, onnan a konyhába, és felkapta a készüléket. Meglepően fittnek érezte magát, sőt, olyan érzése volt, mintha kicserélték volna. Füléhez tartotta a telefont, és beleszólt. - Igen?
- Ewan, hol voltál eddig?- Peter Geller volt az, Ewan legjobb barátja. A férfi főorvos volt a Városi Kórházban.- Már kétszer is kerestelek.
-Nyugalom, csak aludtam. Miért kérded?
- Jól érzed magad? Fél nyolc lesz. Fontos dologról van szó. A rákteszt eredményeiről. Be tudnál jönni? Ha lehet, akkor még ma.

Ewan gyomra vetett egy szaltót. A teszt! El is felejtette. Egy hónapja csinál
tatta. Ez már a második vizsgálat volt, miután az első után visszahívták.- Persze, ott leszek. És ha már összefutunk, fel tudnál írni nekem egy gyógyszert? Asszem migrénem van.
- Megbeszéltük. Ja, meg tudnád mérni, hogy mennyi a testhőmérsékle ted? Az is kelleni fog. Akkor a kórházban találkozunk. Helló.
- Helló, Peter.- Ewan lassan lerakta a telefont, és lehuppant az egyik székre. Pár másodperc elteltével erőt vett magán, és elindult a hálószobája felé. Mihelyt megpillantotta az ágyat, óriási kísértést érzett arra, hogy visszafeküdjön. „Jól érzed magad? Fél nyolc lesz.”-visszhangzottak a fejében Peter szavai. Az éjjeliszekrény fiókjából elővett egy hőmérőt, és bekapta a szájába. Kissé rendet rakott a szobájában, majd egy kis ajtón át bement a fürdőszobába. Mint mindig, most is félhomály volt. Ewan felkapcsolta a lámpát, és belenézett a tükörbe.

Kifejezetten jóképű férfi volt, sötétszőke haja rövidre volt vágva, zöld szeme pedig mindig csillogott. Most viszont tompa fénnyel csak fájdalmat mutatott, egy elaludni készülő gyertya fényét. Ez a gondolat nagyon nem tetszett Ewannak, egy nemrég olvasott krimitörténet jutott róla eszébe. Kivette a szájából a hőmérőt, aminek a hi-
ganyszála negyven és fél fokot mutatott.- Nocsak- motyogta maga elé. Érezte, hogy mostmár nem csak a teszt eredményei miatt kell bemennie a kórházba. Átöltözött és kisietett az előszobába. Kabátját magára kapta, kinyitotta az ajtót, mire nagy szélroham keletkezett. Az emeleten becsapódott egy ajtó. Legnagyobb meglepetésére odakinn hatalmas hóvihar tombolt. Bezárta az ajtót, és a sálát szorosan a nyaka köré csavarta. Odarohant a kocsihoz, gyorsan beszállt. Beindította a motort, és lehajtott a ház elől. Rátért a betonútra. Egy ideig szinte egyedül haladt a Salt Lake City felé vezető úton, és amikor elérte a város határát, akkor is csak elvétve haladt el egy-egy autó mellette. Valószínűleg a Salt Lake City-i emberek, akik már jobban megszokták a hirtelen jött időjárásváltozásokat, jobbnak látták, ha otthon maradnak. Az út jeges és csúszós volt, így nagyon figyelnie kellett, hogy meg ne csússzon. Azonban ismét előjött a fejfájás-legalább olyan intenzíven, mint pár órával ezelőtt. A legnagyobb gondot viszont az jelentette Ewannak, hogy látása elhomályosult. Hunyorogva közelebb hajolt a kormányhoz, majd megdörzsölte a szemét.

Semmivel sem lett jobb. Soha életében nem kellett neki szemüveg, és az elmúlt hetekben sem utalt ennek szükségére semmi. Az most viszont tény volt, hogy az orra hegyéig sem látott. Megpróbált leállni a járdaszegélynél, de elkövetett egy végzetes hibát- a fék helyett a gázra lépett. Egy nőnek a sikoltását hallotta, mire ahogy tudta, lefékezte a hirtelen felgyorsult kocsit, utána pedig felhajtott a járdára. Csattanást hallott, a következő pillanatban előrerepült az ülésben. Feje először a kormánykerékbe, majd a műszerfalba vágódott bele. Fájdalmában és rémületében felordított, és megpróbálta kiszabadítani fejét a satu- helyzetből. Érezte, ahogy az üvegszilánkok felvagdossák az arcát és hogy valami a szemébe is belekerült. Egy pillanatra még kitisztult a látása, aztán elvesztette az eszméletét.