Gondolatok - második rész

Gondolatok - 2.rész

Íme gondolataim folyamának következő része, ami egyben az életem sztorija is!
Megpróbálom megfogadni atanácsokat és nem hibázni annyit.
Egy pénteki nap volt. Október első napja, kicsit hideg, de nem vészes. A suliban épp fecskeavató volt, most mi avattunk. Nem volt nagy szám, az oszi nem engedett szinte semmit, így maradtak az apróbb tréfák, sajna. Így visszagondolva, nem volt benne semmi különös, semmi baljós, pedig nagy változások leskelődtek rám, az egész családra.

Először is le kell szögeznem, nem szokványos, bár egyre gyakoribb családmodell volt, szülők elváltak, új élettársak, meg ami ezekkel jár. Mi öten, anyu+barát, öcsi+Én meg a nagymama éltünk együtt. Nem nagy szám, de ez van. Én éppen a szerelem rejtelmeibe merültem bele nyakig, mivel koleszban voltam hétköznap, így a hétvégét próbáltuk meg kihasználni - amint már írtam - a magunk kudarcaival.

Szóval péntek... avatás lévén sokáig kellett maradni, így azt találtuk ki, feljönnek értem kocsival, ne kelljen
vonatoznom. Hmm, bárcsak vonattal mentem volna! Úgy hét körül begördült egy ismerős autó a parkba, megjöttek:
- Sziasztok! Ezt nem lenne szabad! - mondtam, Én aki a szabályokat szeretem betartatni.
- Most igen, na gyere menjünk! - szólt anyu.
Beszálltam, elrobogtunk. Egy nagyobb diszkontban vettünk pár apróságot, aztán irány a Tuskó. Ők körbe rohangáltak, összeszedték ami kell még, aztán indulás! Na persze ez nem ment könnyen, volt vagy egy órám, el is olvastam egy érdekes könyvet addigra, a női lélek rejtelmeit faggatta. Egyszercsak csörren a mobil:
- Itt vagyunk a kasszánál, jobb lesz ha igyekszel! - mondta anyu sürgető hangon.
- Rendben, rohanok!! - és lenyomtam.

Gyorsan megtaláltam őket, már indultunk is ki, amikor eszembe jutott, nem hívtam fel Évi. Rápillantottam még egyszer a mobilra. A francba, már nyolc múlt!! - gondoltam. Biztos ideges már. Megpróbáltam felcsörgetni, de mit ad isten, pont akkor merülök le teljesen. Na jó, akkor majd kölcsönkérem anyuét.

Elindultunk, telefonálok, rövidre fogom mivel anyu keretébe nem férne bele az a hosszas csevej amit mi elő szoktunk adni. Elmondom neki mi a helyzet, hogy a jelek szerint már csak holnap találkozunk. Pusz a telefonba, meg minden. Aztán visszaadom a telót, felrakom a fülesem had szóljon a zene, még hallom amint azt mondják: - Úgy fél kilenc lehet, legkésőbb tízre otthon leszünk.

Hallgatom a zenét, álmodozom mit is csinálhattam volna akkor, ha nincs ez a fecskeavató. Együtt lennénk, lassan a tudtomra adná a drága rokonság, hogy jobban tesszünk ha mára elbúcsúzunk. Hmm, na persze. Egyszerre kezd lassulni a zene, torzít a walkman. Hát igen, az elemek sem bírják örökké. Leteszem, elrakom a táskámba.
- Hol járunk? - kérdem
- Úgy fél úton. - hangzik a felelet
Hátradőlök, figyelem a mellettünk elzúgó reflektorokat. Hirtelen az egyik kanyarban egy reflektorpár tűnik fel és valahogy nem úgy néz ki mint ami mellettünk fog elsuhanni. Irgalmatlan csattanás, Becsukom a szemem, de szinte látom magam ahogy próbálok összegömbölyödni, ösztönösen. - Nem ez nem lehet!! - gondolom. Ez biztos álom, nem lehet valóság! De ugyanakkor tisztán éreztem, hogy ez a véres való és tényleg megtörténik.

Azt mondják, az ember legbékésebb pillanata a halála előtti utolsó másodperc. Nos Én nem haltam meg, de tényleg békés volt az a végtelen pillanat. Kinyitom a szemem ,a fejem zúg nem sokat látok, hiszen minden fényforrás megszűnt. Felemelem a fejem, óvatosan körbenézek. Ezzel a mozdulattal sikerül összevéreznem magam, az orromból dőlt a vér. A szélvédő keretében fekszem, a motorháztetőn. szerteszét autóalkatrészek.
- Hé, valaki! Hogy vagytok, ki sérült meg? - kiáltottam
- Ááá, a francba! Én jól vagyok, csak a kormánynak estem! De anyád nem szól semmit! - hallottam a Gábor
hangját a hátam mögül. Megpróbáltam lemászni, hátha tudok segíteni, talán ér valamit az elsősegély tanfolyam.

Elindultam, de valahogy nagyon nehezen ment. A lábam!! - villant be, a lábammal nem mászom! Úristen, nem érzem a lábam!
Nem, az nem lehet! Nem akarom elhinni!! Hátrafordítottam a tekintetem: Megvolt mind a kettő, bár úgy álltak, ahogy még soha nem láttam!! De megvoltak!! És ez a fő! Lekászálódtam valahogy, hanyattfeküdtem, egyenesbe húztam a lábaimat. A bal bokám úgy lógott, mintha rongyból lenne, a jobb combom szintúgy. Éreztem, ahogy a csontvégek karcolják egymást és elkezdett éktelenül fájni! Körülnéztem, a kocsink eleje szinte hiányzott, a szélvédő az úttesten, az egyik kerék és az akkumulátor mellett.
- Nézd meg a pulzusát, Gábor!! Hallod?! A pulzusát!! Ne mozdítsd meg!! - kiabáltam
- Nem tudom, nem tudom megnézni! - hallottam az elkeseredett hangot a roncsból.

Kiszállt, nagyon támolygott. Nem is olyan kis ütés volt az - gondoltam.
- Te hogy vagy - kérdezte
- A két lábam ripityára tört, az orrom is. De ezen kívül megvagyok - mondtam
Más talán pánikba esett volna, elvesztette volna az önuralmát, de Én - nem tudom hogyan- nyugodt maradtam.
Ekkor egy kocsi fékezett a mienk mögött. - Csak meg tudjon állni!! - jutott eszembe. De gond nélkül megállt és szinte ugyanakkor a másik irányból is két autó fékezett, az utat bevilágították a reflektorok. Hozzám legközelebbi autóból kipattant egy csaj, kezében mobillal.

Felmérte a helyzetet, már tárcsázott is. Ekkor láttam az arcára kiülő rémületet: ennyire rosszul állna a helyzet? A jelek szerint igen! A pasas időközben kikászálódott az autójából, ami az árokban állt. És nem lett semmi baja, csak a szája vérzett egy kicsit!! Ott mászkált, fogta a fejét, nem tudta mit is csinálhatna. Időközben egyre több autó tűnt fel, páran kiszálltak és mindenkinek ugyanaz volt az arcára írva, nagy baj van!

A lábam egyre jobban fájt, remegett. Téptem a füvet, szitkozódtam, nem tudtam elhinni az egészet. Érzetre a ballal a fájdalmon kívül semmi baj nem volt, de láttam, ahogy feküdt a lábfejem, pedig a térdem egyenes volt! A jobb térdem szintén önállósította magát és elfeküdt. Így, érdekes látványt nyújthattam, mint egy zsinórját vesztett rongybaba. Ott feküdtem az üvegszilánkok között, tehetetlenül, a kezem összevagdosva, az orromból dől a vér és a lábaim égtelenül fájtak. A hideg aszfalton ráadásul elkezdtem remegni, fokozva a fájdalmat. És a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem semmit!!
- Nem lehet igaz, ilyen nincs, nem hiszem el! - mondtam az egyik srácnak, aki mellettem álldogált
- Pedig nagyon is igaz, hidd csak el! - mondta erre

Iszonyatos volt! Lassan araszoltam hátra, emlékezve arra, hogy a törött lábbal így lehet a legveszélytelenebb módon mozogni. Ahogy araszoltam lassan, óvatosan, eszembe ötlött, ha elvágom az eret a törött csonttal végem! De nem tehettem mást. Hangos dudálásra lettem figyelmes, egy hatalmas sárga kamion dübörgött keresztül az úton, végigsúrolva mindazt, ami a kocsiból megmaradt. És átgázolva azon a helyen ahol alig pár perce lemásztam a földre!!
Kék fény, sziréna. Megjöttek a rendőrök, lezártak mindent de a mentő még mindig sehol. Többször is szóltam az ott álldogálóknak, nézzék meg hogy van anyu, van-e pulzusa?
- Van pulzus, még lélegzik! –hallottam a kiáltásokat, de Én nem nagyon hittem el. Nem akartam hogy bármi baja essen!!

Egy rendőr odajött hozzám:
- Maga vezetett? - kérdezte. Nagyon furcsáltam a magázást. Nem szeretem és nem is nézek ki idősnek.
- Nem, nem Én. Én hátul ültem - mondtam. Elmeséltem neki mindent, Ő felírta aztán elment körülnézni.
A pasas abbahagyta a járkálást, és a motorháztetőjét kezdte feszegetni. Mi a franc!! - gondoltam, de a hangfoszlányokból megértettem mit akar. Az Ő kocsija viszonylag egyben maradt, így az aksi is benne volt még. Ahogy ott próbálkoztak füst kezdett gomolyogni a motortérből. - Na, ez még itt a képembe robban, akkor vége a dalnak! - mondtam. Látva a füstöt valamelyik kocsiból előkerítettek egy oltópalackot és telefújtak mindent. Úgy festett minden rendben, de a füst helyett immár a poroltó porát nyelhettem! Arra gondoltam ez még a kisebbik rossz.

Újabb villogók, végre megjöttek a mentők. Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Két mentős jött oda hozzám:
- Hogy érzi magát? - kérdezték
- Lábaim fájnak, meg az orrom kapott egyet. - mondtam végigmutatva a említett dolgokon.
- Végig eszméleténél volt?
- Igen, végig.
- Rendben, akkor most betesszük a mentőbe!
Hoztak egy hordágyat, vagy négyen körülálltak és felemeltek. Ahányan voltak, Én annyifelé lógtam, szegény ürge nem is tudta mit kezdhetne a lógó bokámmal. Nagyon megrémült. A mentőben fekve láttam a másik mentőt, mivel nyitva volt az ajtó. Egy mentős egy detibrillátort vett magához és elsietett. Nem, az nem lehet!! Ugye nem!! - gondoltam.
- Mi történt?
- Az egyik autóban meghalt egy fiatal nő. Sajnálom.
- Anyu!! Ez nem lehet igaz. Nem, ilyen nincs! - mondtam, de belül már rég nem tiltakoztam a valóság ellen

Nem tudom mi történt, talán akkor még nem tudtam felfogni a dolgokat. Más talán sírva fakadt volna, de Én lelkileg estem össze. Nem érdekelt semmi, el akartam terelni a figyelmem. Csak beszéltem és beszéltem. Arra emlékszem, hogy a mentősről kiderült, egy városban lakunk, az is miért volt olyan ismerős. Ő oktatott elsősegély tanfolyamon. És csak beszéltem és beszéltem. Rágódva a történteken, menekülve a valóság elől, miközben a mentő a kórház felé száguldott...