My Story

…A lány már könnyes szemeivel ránézett a fiúra. Érezte, hogy ezt nem kellett volna, nem kellett volna megsérteni őt, szánt szándékkal, hisz semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné, mindig szerette, - bár a fiú ezt nem tudta.
Dühösen felpattant megfogva a fiú táskáját, amit abban a pillanatban hozzá is vágott, és rohant… Rohant el, maga sem tudta merre… de a végén az iskola hátsó udvarán találta magát. A hó csendben szállt, kavarogva.., az egész világ a lány körül forgott, ő megtántorodott és térdre rogyott, érezte, hogy a könnyek megáradt folyóként gördülnek le az arcán… amit a kezébe temetett, és hangtalanul sírt, mikor egyszer csak érezte, hogy valaki lehajol hozzá, és gyengéden elhúzza a kezét arcáról. A lány könnyes szemekkel felnézett, érezte, hogy ki az. Ismerős, ugyanazon gyönyörű, szelíd tekintet nézett vissza rá. Tudta, hogy a fiú az, de még sem hitte el,…már nem akarta. A fájdalom ekkor már nem volt benne, eltűnt, ahogy a gyengéd ujjakat érezte a kezén, és az aggódó tekintet az arcán, érezte, hogy szeretve van, érezte a melegséget, ami hirtelen elöntötte teljes valóját. Érezte, ahogyan a fiú szorosan magához öleli, és habár szeme még mindig könnyes volt, visszaölelte a fiút, állát gyengén a fiú vállára helyezve, még könnyfátyol volt a szemén,de a könny már nem a havas talajra gördült, hanem szobája padlójára.
Újból álmodott valamit, újból átélte azt, amit sosem fog igazából megélni. Tudja, hogy a fiú sosem fog utána rohanni, hogy sosem fogja meg a kezét, hogy nem fogja tiszta szerelemből átölelni. Bocsánatot sem fog kérni, nem érzi azt, hogy kellene. A fiú a lány iránt nem érez semmit, Ő mást szeret, és a lány tudja, hogy hiába remél csodát, mert csoda soha sem lesz…