A tó - Az ősi rejtély III.rész

A Nap lassan emelkedett fel a horizont mögül bevilágítva fényével a völgyet és közepén azt a hátborzongatóan csendes tavat. Victoria a tóparton ült egy sziklán és a napfelkeltét nézte. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet ebben az apró tóban, ami évezredeken át megfejtetlen rejtélyt jelentett az embereknek. Ahhoz túl kicsi, hogy egy hatalmas szörny éljen benne. De akkor mi lehet a titok nyitja. Szellemek nem léteznek. Ezt éppúgy tudta, mint bárki más. Valami titokzatos környezeti jelenség lenne? Vagy valaki akár gyilkosságok árán is de fenn akarja tartani a legendát? De miért tenne ilyet bárki is? Victoria sehogy sem talált választ ezekre a kérdésekre. A tó melletti hegyoldalban álló romos várat nézte. A leomlott tornyok és összedőlt falak között csak a szél süvített. Egy-egy kiálló részen madarak üldögéltek és figyelték lehetséges zsákmányukat.

- Látom a várat, figyeli. – szólalt meg egy hang Victoria háta mögött. A lány ijedten fordult, meg de ahogy meglátta a tőle két méterre álló Vansont rögtön megnyugodott.
- Igen. – válaszolta. – Mindig is csodáltam a múlt maradványait.
- A múlt. – ismételte Vanson. – Hát igen. Az biztos, hogy jó régi.
- Meséljen róla, kérem! – nézett rá mosolyogva a lány.
- Hát jó. Egy normandiai nemes építette magának a XII. század végén. El akart menekülni a hazájából. Egyesek szerint, azért mert nézeteltérése volt a királlyal mások szerint bűnt követett el és a bíróság elől menekült. A lényeg az, hogy ebben a völgyben talált nyugalmat. Felépítette a várat és ide költözött a családjával együtt. Ő alapította a falut is. Övék volt minden ameddig csak a szem ellát. Nagyon gazdagok voltak. Az emberek boldogok voltak itt. Ám amikor a család a XVII. Században kihalt a falu majdnem teljesen elnéptelenedett. A szomszédos földesúr szerezte meg a birtokot és úgy ötven év múlva ismét visszatért az élet a faluba. De a várban az utolsó földesúr halála óta nem járt senki. Közel négyszáz éve. Azt beszélik, hogy az itt tartózkodásuk ötszáz éve alatt rengeteg tudóst hozattak szerte a világból, hogy megfejtsék a tó rejtélyét. Azt beszélik, hogy egy egész könyvtár van tele az eredményeikkel valahol a várban…

- Micsoda? – ugrott fel Victoria. – És ezt miért nem mondta eddig? Azzal könnyedén megfejthetnénk a rejtélyt.
- Ez csak egy legenda. – mondta nyugtatólag Vanson. – És egyébként is a vár a századok háborúi alatt összedőlt. Lehet hogy a könyvtárból már semmi sem maradt.
- De attól még meg lehet próbálni. – válaszolta makacsul a lány és a falu felé kezdett rohanni.
- Fiatal és türelmetlen. – mondta halkan Vanson. – Azt hiszi, hogy ilyen könnyű megfejteni a tó rejtélyét. Már több ezer éve homály fedi az igazságot, és nem fogja most három ilyen taknyos megfejteni.
Azzal a vár felé fordult és a vadászó madarakat figyelte.

Dél körül indultak el. Összeszedtek mindent, amit a várról és a családról tudni lehet. Lassan haladtak az erdőben a vár felé. Ám nem bírták kiverni a fejükből azt a francia katonanőt, a német vadászpilótát és a barlangrajzokat. Minden történelmi emlék arról tanúskodik, hogy egy hatalmas szörny él a tóban de az összes tudomány ellent mond ennek. Nem élhet egy akkora szörny egy ilyen kicsi tóban. És ha mégis az elmúlt több ezer év alatt hogy nem látta senki, aki tudományosan leírhatta volna? Nem. Nem lehet szörny a tóban. De akkor mi lehet a rejtély nyitja?

Lassan nyitották ki a hatalmas, nyikorgó faajtót. A vár csöndes volt, nedves és ötét. Mindenhol ledőlt oszlopok és ágyúgolyók hevertek tanúskodva a viharos múltról. Elővették zseblámpáikat, és lassan kutakodni kezdtek. A vár hatalmas volt. Sok időbe telt, amíg bejárták még úgy is, hogy külön váltak de nem találtak semmit. A kertben találkoztak a vár temetőjénél.
- Mondtam hogy csak egy legenda. – mondta gúnyosan Vanson.
- Lehet hogy egy szó sem igaz az egészből. – helyeselt Edward. – Menjünk vissza!
- Nézzétek csak! – kiáltott fel Katie. – A sírok.
- Mi van velük? – kérdezte Edward.
- Nézd! Elsa Grotten. A tó ragadta el. – azzal egy másik sír felé fordult. – Juliette Jubert. A tó haragjának áldozata. Maria Perez. A rejtély áldozata. Anna Ruzigova. A titok ragadta el...
- Jó és? – vágott értetlen képet Edward.
- Mind nők voltak. És még vagy húsz sír van itt hasonló felirattal és mind egy-egy nőnek, állít emléket, akit a tó rejtélye ölt meg. Nem furcsa?
- Most hogy mondod. – válaszolta Edward. – A barlangban is csak nők voltak.

Lassan hátralépett és leült egy kőre. A kő hirtelen besüllyedt a földbe és az egyik sír fedele felnyílt. A fedél alatt egy lépcső volt, amely mélyre a föld alá vezetett le. Ismét felkapcsolták a zseblámpáikat és elindultak lefelé. Egy hatalmas terembe érkeztek melynek falai tele voltak polcokkal, amelyek roskadoztak a sok könyvtől. Meggyújtották a gyertyákat, amelyek egy poros asztalon hevertek. Ahogy a fény betöltötte a szobát lélegzetelállító látvány tárult a négy kalandor elé. Milliónyi könyv a polcokon és a földön. Az asztalon egy tintásüveg hevert benne egy lúdtollal. Mellette egy nyitott könyv feküdt. Úgy festett mintha az író bármelyik percben visszatérhetne. Pedig ez a szoba már így állt itt közel négyszáz éve. Kutakodni kezdtek a könyvek között. Bár nem mindent értettek a különböző anyanyelvű tudósok írásaiból rájöttek, hogy a könyvek nagy része a tó rejtélyéről szól. Német, angol, francia, olasz, orosz, spanyol, arab nyelvű könyvek hevertek tonnaszámra, a földre dobálva. A legtöbb a sziklákon olvasott kelta szövegek jelentését taglalták.

- Nézzétek csak! – kiáltott fel hirtelen Edward felpattanva a székről. A többiek mind köré gyűltek és bámulták az olasz nyelvű szöveget.
- Mi az? Mit ír? – türelmetlenkedett Victoria.
- Egy barlangról beszél, ahol… idézem: „Ki keresi a tó rejtélyes szörnyét, itt megtalálja.”
- Akkor mire várunk. – szakította félbe a lány. – Hol van ez a barlang? Mit ír?
- „Ám a látogatás könnyen a kíváncsi életébe kerülhet.”
- Ugyan már! Te elhiszed ezt a sok zagyvaságot. Biztos csak elrettentés.
- De vajon miért? Miért nem akarják, hogy a barlangba menjünk?
- Nézzük meg és megtudjuk!
- Hát ebből a szövegből nem tudunk meg sokat. Olyan helyneveket használ, amiket már senki sem ismer. „A Gertrúd erdő peremén áll a szikla mely bejárat a barlangba hol él a szörny a halál ura. A Vilmos csúcs árnyékában megtalálja, ki keresi a halált.”

- Hát ettől nem lettünk okosabbak. – jegyezte meg Katie.
- De igen. – jelentette ki Vanson.
- Hogy?! – nézett rá mindenki.
- A Gertrúd erdő a tó nyugati partján terül el. A Vilmos csúcs mellett pedig elhaladtunk, amikor a kelta barlangba mentünk.
- Hát akkor gyerünk, menjünk és nézzük meg! – kiáltott fel Victoria és elkezdett rohanni fel a lépcsőn.

A kertre sötétség borult. Este tíz óra felé járt az idő és már besötétedett.
- Nem ártana elindulni vissza a faluba. – jegyezte meg Vanson.
- Egyetértek. Menjünk! – mondta Edward.
Azzal elindultak előre a sötétben. Victoria lassan leszakadt a többiektől és elvesztette szem elől a fényeket. Tétován bolyongott a fák között. Nem találta az utat. Ám hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét.
- Victoria! Gyere gyorsan! – hallatszott Edward hangja. – Siess! Fuss! Fuss gyorsan!
A lány rohanni kezdett a folyamatosan kiabáló hang irányába. A fák egyre ritkulták és végül Victoria alig bírt megállni a tó fölé nyíló szikla peremén.
- Mi ez? – csodálkozott. – Pedig biztos voltam benne hogy innen jött a hang.

Dühében egy nagyot dobbantott mire a szikla megmozdult és a széle leszakadt. Victoria sikoltva zuhant a mélybe. Kinyújtotta a kezét és megkapaszkodott a szikla szélében.
- Segítség! Ned! Segíts! – kiáltotta.
Az erdőből egyre hangosodó zörej hallatszott és egyszerre előbukkant a három társa.
- Mit keresel te ott? – kérdezte Edward.
- Húzz már föl! – ordította a lány ijedten.
Hamar megragadták a karját és visszahúzták a sziklára.
- Szóval hogy kerültél oda? – nézett rá kérdően Edward.
- Hiszen te hívtál erre!
- Hogy én?
- Igen te. Tisztán hallottam a hangodat, ahogy sürgettél, hogy siessek erre.
- Én észre se vettem hogy eltűntél, amíg nem ordítottál segítségért.
- Akkor ki a fene hívott erre.
- Én nem tudom de hogy én nem az biztos.

Victoria nagyot sóhajtott. Feltápászkodott és elindult a falu felé. Közben nem tudta kiverni a fejéből azt a hangot. Tökéletesen olyan volt, mint Edwardé.
- Victoria! – hallatszott megint a férfi hangja.
- Igen? – fordult meg a lány.
- Én nem szóltam egy szót se. – csodálkozott Edward.
- Ne szórakozz már Ned… - mondta ám a hang hirtelen ismét megszólalt.
Victoria csodálkozva látta hogy a férfi szája meg sem mozdul. Zavarodottan nézett körbe.

Folyton az a hang csengett a fülében. Már azt hitte, hogy teljesen begolyózott és le akart ugrani a partot szegélyező sziklafalról, amikor Edward és Vanson megragadta. Gyorsan elindultak vissza a faluba. Már szinte rohantak, amikor Katie hirtelen megállt. Szemei üvegessé váltak sarkon fordult és elindult vissza a tó felé. Edward amint meglátta, hogy húga a tó felé megy rögtön utána rohant és megragadta a karját. Gyorsan visszarohantak a faluba és bementek a fogadóba.
- Mi a franc ütött belétek?! – ordított a két a két lányra, amikor már bent ültek a szobában.
- Nem tudom, hogy mi történt de olyan volt mintha valami ellenállhatatlan erő húzna vissza felé. – mondta Katie.
- Én is ezt éreztem, amikor láttam, hogy nem te beszélsz hozzám. – mondta Victoria.
- Valami nagyon bűzlik itt. – mondta Edward. – Holnap reggel kimegyünk a sziklához.

Másnap kora hajnalban elindultak. Éppen hogy csak néhány fénynyaláb világította meg az utakat. A szikla tényleg ott volt, ahol a könyv leírta. Egy öt-hat méter átmérőjű oszlop, ami alig két méterre volt egy hatalmas sziklafaltól. Ahogy ütögetni kezdték a sziklát úgy hallatszott, mintha üreg lenne alatta. Ásni kezdtek és kiderült, hogy a sziklát valahogy rátették a bejáratra. Egy lépcsős járat tárult eléjük. Lámpát gyújtottak és elindultak lefele. Egy nedves barlangba értek, ami valahol a sziklafal alatt terült el. Vagy talán a belsejében. Egy alacsony nyíláson fény szűrődött be. A barlang egyik felét víz takarta. A vízparton sziklák sora feküdt.

- Ez lenne az a félelmetes barlang? – nevetett Victoria. – Mitől kellene félnünk? Néhány kőtől?
- Ezek nem kövek. – mondta higgadtan Edward.
- Hát akkor mik? – kérdezte csodálkozva a lány.
- Tojások. – jött a válasz. – Megkövesedett tojások.
És valóban. Ahogy közelebbről nézték jól kivehető volt a tojás a kőben. A földön széttört tojáshéjak hevertek.
- Ezek olyanok mintha valami ősi hüllő rakta volna le őket. – mondta Edward. – Meg kell vizsgálnom őket

Felkaptak néhányat és elindultak, visszafelé ám Victoria hirtelen megállt.
- Hallottátok? – kérdezte.
- Mit? – csodálkozott Edward.
- Én is hallom mondta Katie.
A víz hullámozni kezdett és egy rakat cafatokra tépett holttestet dobott a partra. Mind nő volt. A négy kalandor ijedten rohant ki a barlangból és rohantak vissza a faluba.
- Mit hallottál? – kérdezte Katie Victoriától amikor már a szobájukban, ültek nyugodtan.
- Megint mintha valaki a nevemen szólított volna.
- Engem is. – jegyezte meg Katie.
- Vajon miért van ez? Miért csak mi halljuk ezeket a hangokat? – fakadt ki Victoria.
- Nem tudom. – mondta nyugodtan Katie és átölelte a zokogó Victoriát. – De ki fogjuk deríteni.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!