A Kórboncnok - Ötödik fejezet

Kopogtattak az ajtón.
- Jöjjön be! - szólt hangosan Jess.
Az ajtóban egy megtermett nő állt fehér köpenyben. Susan a patológián látott nővérre ismert benne. A csiptetőjén Melani név szerepelt.
- Az igazgató mondta, hogy beszélni akarnak velem - várakozott a nyitott ajtóban a bajuszos nő.
- Kérem, fáradjon beljebb - intett neki Jess.
- Maguk az FBI-tól vannak? - tette fel ártatlan arccal a kérdést Melani.
- Igen. Azért kérettük ide, mert szeretnénk feltenni néhány kérdést a patológián történtekről - és az előttük lévő székre mutatott Jessica.
- Aki azt csinálta, biztos, hogy elmebeteg. Épeszű ember ilyet nem csinál.
Szavai úgy hangzottak, mint egy kinyilatkoztatás. A két lány zavartan egymásra nézett.
- Látta valamelyik holttestet?
- Persze! Nem is egyet, hanem kettőt! Olyanok voltak, mint a többi holttest, csak valamelyik testrészüket egy bábú darabjával pótolták.
- Maga szerint ki tehette ezt a kórház dolgozói közül, ha gyanúsíthatna valakit? - kérdezte Susan?

Melani szeme összeszűkült, és gyilkos pillantásokkal méregette Susant.
- Szerintem Dr. Martin tehette. Mindig a halottakban turkál. Néha még esténként is ment marad, hogy többet lehessen velük, nem csoda, hogy meghibbant. Egyszer meg láttam, ahogy simogat egy női halottat. Én általában Dr. Gallinivel dolgozom, de a beosztás miatt néhányszor már párban voltam vele is. Nem szeretem azt a doktort, olyan gülü szemei vannak - mondta ártatlanul.
- Próbálta már rajtakapni?
- Én? Ugyan, dehogy! Nekem aztán semmi közöm az orvosok dilijéhez - rázta a fejét a nő. Susan látta, hogy még a köpeny alól kilátszó sonkányi combjai is beleremegnek a mozdulatba.
- Maga csonkította meg a hullákat, miss. Melani? - tette fel az utolsó kérdést Jessica.

Az ápolónő egy pillanatra összerezzent, az arcát elöntötte a vér, aztán gyűlölettel vizsgálta a két ügynököt.
- Tudtam, hogy valamelyik szemét hullaszállító bevádolt! - fröcsögte dühtől fortyogva. - Azért kenték rám, mert kisegítő iskolába jártam. Mindig cikiztek érte. Már teljesen rám szálltak - futotta el a könny Melani szemét.
A két nyomozó döbbenten hallgatta a monológot.
- Nem vagyok elmebeteg, csak egy kicsit lassabban gondolkodom, mint az átlag emberek. Ezért is szerettem volna halottasházban dolgozni - vonult fedezékbe az ápolónő.
- Válaszolna a feltett kérdésre, kérem? - maradt rendíthetetlen Jess.
- Nem én voltam! Ugye hisznek nekem? - roppant össze a nő, és elsírta magát.
Susan mellélépett, és gyengéden megérintette a vállát, majd egy papír zsebkendőt nyújtott át neki.
- Köszönjük, Melani! - elégelte meg a kínzást Jess. - Majd ha szükségünk lesz magára, akkor szólni fogunk.
Az Ápolónő nagy nehezen állt fel a székről, és kitámolygott az ajtón.
- Atya ég! - dőlt hátra Jessica. - Láttad az arcát?
- Naná, hisz egy lépésre álltam tőle - felelte Susan.
- Nem hinném, hogy ez normális.

A következő tanú Dr. Leevan Martin, Dr. Gallini patológus kollégája volt. A vékony, apró termetű orvos dülledt szemekkel lépett a szobába. Gyér haja ellenére nem tűnt többnek harminc évesnél. Amikor Jessica hellyel kínálta, arcára zavart mosoly ült ki. Rendkívül feszültnek tűnt.
- Tudja Dr. Leevan, hogy miért kérettük ide? - kérdezte Jess.
- Igen. Dr. Wassel már említette, hogy alkalomadtán feltesznek a patológián történtekkel kapcsolatban több kérdést.
Szemei még mindig annyira kikerekedtek, hogy Susant egy békára emlékeztették.
- Gyanúsít valakit a patológián történt botránnyal kapcsolatban?
- Nem! - rázta meg kopaszodó fejét az orvos.
- Egy korábbi, rendőrségi vallomásában nem ezt mondta! - jegyezte meg a szőke ügynök.
- Lehet! Valószínűleg tévedtem. Vannak olykor rossz pillanataink a kollégával, nem kizárt, hogy dühből mondtam, amit mondtam - villant kényszeredett mosoly az arcán.
- Tehát elképzelése sincs róla, hogy ki tehette?
- Nincs! - próbált szabadulni a kérdéstől a patológus.
- Próbálta valaha kideríteni, hogy ki tehette? - maradt a szokásos kérdéseknél Jessica.
- Soha! Nem az én dolgom. Én patológus vagyok, azt csinálom, ami a munkám - felelte a férfi, aztán enyhén előrehajolt, és elkezdte Jessica kezeit bámulni.
- Dr. Martin? - nézett mélyen az orvos szemébe a szőke ügynök, amitől az orvos szemmel láthatóan zavarba jött.
- Igen? - nyelt nagyot.
- Maga csonkította meg a holttesteket, és vitte el a hiányzó szerveket?

A patológus nem válaszolt. Kövér izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán. A szemeit még mindig Jessica tekintete tartotta fogva, szinte hipnotikus erővel. Egyértelmű volt, hogy képtelen megszólalni.
- Várok a válaszára, Dr. Martin! - maradt könyörtelen Jess.
- Nem én tettem - rázkódott meg az orvos, mint aki mély álomból ébred. Az egész feje vörös volt, és Susan már attól félt, hogy a férfi agyvérzést kap.
- Köszönöm Dr. Martin. Elmehet. - szólt halkan Jessica.
A férfi remegő térdekkel állt fel a székről, és úgy tűnt, hogy alig tud elvánszorogni az ajtóig.
- A mindenit, ezt jól kikészítetted! - nyögte Susan, miután becsukódott az ajtó az orvos mögött.
- Nyakamat rá, hogy a halott nőkkel fajtalankodik - keményedett meg Jess hangja. - Ahogy a szemébe néztem, megláttam benne a félelmet.
- Lehet, hogy csak az FBI-tól ijedt meg.
- Neked legyen igazad, mert ha nem, akkor nem nyugszom addig, amíg ki nem készítem! - fogadkozott Jessica.

Következőként egy harmincon túli, megtermett, görnyedt hátú alak lépett be a szobába. Egyenes szálú, seszínű haját apródfrizurában hordta. Az arca durva volt, erőteljes szemei közelülők, sötétek. Tekintete akár a csapdába szorult vadé. A takarítók ruháját viselte. Úgy tűnt, hogy valamilyen mosást hagyott abba, mert a lábszára csupa víz volt.
- Üdvözlöm, Mr. Simpson! - nézett a papírjába a szőke ügynök.
- Jó napot! - szipogott egyet, és próbált úgy állni, hogy a lába alatti tócsa kevésbé legyen feltűnő.
- Ha jól tudom, az ön feladata a patológia takarítása.
- Igen - biccentett a férfi.
- Miért vállalta ezt a munkát? - kíváncsiskodott Jess.
- Hát, hogy ott dolgozhassak - felelt vontatottan Simpson.
- Szabad megtudnom, hogy miért?

- Választhattam a műtők és a halottasház között. Ezt választottam, mert itt nincs nyüzsgés. A halottak csak fekszenek itt a tepsiben, és senkit sem zavarnak. Meg aztán az orvosok is normálisabbak, és kevesebben vannak - mormogta a maga vontatott stílusában a férfi.
- Gondolom, hallott a patológián történt botrányokról? - egyszerűsített a kérdésen Jessica, látván a lassú gondolkodását.
- Igen. Elloptak darabokat a halottakból.
- Mit gondol, ki tette?
Simpson grimaszolt egyet, aztán megszólalt.
- Nem tudom!
- Gyanakszik valakire?
- Talán a dilinyós nővér. Ő járt olyan iskolában, ahol ilyen betegeket kezelnek - emelte kezét a halántékához a fickó.

- Pontosan kire gondol?
- Hát Melanira - vont vállat a férfi. - Nekem ugyan nincs vele bajom, de tudják milyenek ezek az őrült emberek. Évekig csak ülnek egy sarokban, és aztán meg kitörnek, mint egy vulkán, és lemészárolják az egész családjukat.
- Mr. Simpson, ön darabolta fel a hullákat, és lopta el a testrészeiket? - szegezte az utolsó kérdést a férfinak Jessica.
A munkás összerezzent, mint akibe villám csapott.
- Nem én voltam - mondta végül olyan hangsúllyal, hogy az kérdésnek is beillett volna.
- Szeretném, ha egyértelműbb választ adna, Mr. Simpson.
- Nem én voltam - ismételte meg a választ valamivel határozottabban a takarító.
Jessica felvonta a szemöldökét, és Susanra tekintett, aztán megszólalt.
- Biztos benne?
- Igen, persze, hogy biztos - most már bólogatott a válaszhoz.
- Köszönjük, hogy segített nekünk Mr. Simpson! Ha szükségünk lesz önre, majd szólunk. Most elmehet.
A férfi felállt a székből, futólag végigmérte Susant, majd mielőtt kiment volna, Jessica felé fordult.
- Magának nagyon szépek a kezei.
- Köszönöm! - felelte megilletődve a lány.

A takarító kiment a szobából.
- Reménytelen. Az osztály tiszta bolondokháza! - temette arcát a kezébe Jess.
- Mit vártál? Egészséges ember nem megy hullaházba dolgozni.
- Legalább egy normális ember lenne köztük! - esdekelt a szőke lány.
- Ugyan már, akkor ő lenne leginkább gyanús - nevetett fel Susan.
- Lehet - mosolyodott el Jessica. - Ez a fickó mindenesetre nem volt semmi - nézett végig kezein a lány.
- Tényleg nagyon szépek - mosolyodott el szándékolt kétértelműséggel Susan. - De ahogy elnéztem, nem csak neki tetszett, hanem Dr. Martin is majd kiesett a székből, hogy jobban láthassa.
- Azt a fickót ne is említsd! Nem sok hiányzott, hogy felálljak, és szájon töröljem. - Volt valami a szemében, amitől kijött rajtam a libabőr, és legszívesebben...

*****

Kopogtak az ajtón.
- Ki maradt még? - kérdezte Jess.
Az ajtó kinyílt, és belépett rajta a biztonsági őr, fekete egyenruhában. Borostás arca elárulta, hogy most tette le a szolgálatot. Az újonnan érkező nem lehetett magasabb, mint százhatvan centi. Mokány termetéhez arányos fej járult, amit láthatólag megviseltek az eltelt évek. Tekintete szigorúságot sugallt, tartása kihangsúlyozott egyenességet.
- Klow Stratowski - köszönt az őr.
- Köszönjük, hogy idefáradt - mutatott a székre Jessica. - Bizonyára hallott a patológián történtekről - nézett az őrre.
- Igen - felelte Stratowski.
- Van valami elképzelése arról, hogy ki lophatta el a holtak testrészeit?
- Az ott dolgozók valamelyike tehette - válaszolta a férfi.
- Elmondaná nekünk, mire alapozza feltevését? - kérdezte Jess.
- Több alkalommal megvizsgáltam a tett színhelyét, és erőszakos behatolásnak nyomát sem fedeztem fel. Valaki kulccsal nyitotta ki az ajtókat, nyugodtan feldarabolta a hullákat, rendet tett, majd kulccsal bezárva maga után a bonctermet, távozott.

- Van olyan személy, akit gyanúsít?
- Bárki lehetett, aki hozzáfért a kulcsokhoz, de ez még nem elég. Ismernie kellett a beosztásokat, és tudnia kellett, hogy mikor meddig maradhat.
- Kicserélték a zárakat?
- Már az első alkalom után.
- Figyelte a kulcsokat? - látta meg az őr katonás rendszeretetét a lány.
- Igen. Már az első alkalom után gipsznyomokat találtam rajtuk.
- Gondolom újabb zárcserére nem került sor.
- Nem - vágta rá gondolkodás nélkül a férfi.
- Próbálta rajtakapni az elkövetőt?
- Már hogy a fenébe ne! - szökött vér az őr arcába. - Azt hiszi, nem tudom, mi a munkám?
- Jutott valamilyen eredményre? - igyekezett figyelmen kívül hagyni az őr hangulatváltozását Jess.

- Ezekkel a felszerelésekkel? - fortyant fel a férfi. - Ez nem az FBI! Itt nincs pénz még biztonsági kamerára sem. Persze a parkolót, egy egész rendszer figyeli, nehogy az igazgató kocsiját valaki ellopja! - robbant a bomba a férfiben.
- Senki sem vádolta önt mulasztással! - nyugtatta meg az ügynök.
- Hát már csak az kellett volna! - kelt ki magából a biztonsági őr.
- Gyanakszik valakire? - igyekezett elodázni az utolsó kérdést Jess.
- Dr. Gallini gyakran maradt bent túlórázni. Neki számolatlanul volt rá alkalma, hogy véghez vigye, amit akart - felelte morózusan Stratowski.
A szőke lány nyelt egy nagyot, aztán belevágott az utolsó kérdésbe.
- Maga vette el a hiányzó testrészeket? - mondta ki végül.

A férfi vöröslő feje bíborba váltott. Felugrott a székről, és mutatóujját Jessica orra elé tartva kiabálni kezdett.
- Mégis mi a fenét képzel magáról, elkényeztetett városi cicababa?
- Üljön le Mr. Stratowski, és válaszoljon a kérdésemre - mondta nyugodt hangon az ügynök.
- Mert mit csinál, kislány, ha nem? - hörögte a férfi.
- Akkor megalázom - felelte a lány. - Üljön le, Mr. Stratowski - ismételte meg a kérést.
- Egy kinyalt kis liba ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak, és mit ne. Én zöldsapkásként szolgáltam Fort Gregen! Az ilyen lánykákat mint maguk, reggelire fogyasztottam! - lépett hátra a biztonsági őr.
- Ön két szövetségi ügynököt sérteget. A jelenlegi hatályban lévő törvények szerint ezzel szabálysértést követ el. Ezért akár bíróság elé vihetném - sorolta rendíthetetlenül Jess. - Feleljen, kérem a feltett kérdésemre! Maga követte el a lopásokat, vagy sem?
Stratowskiban láthatóan elszakadt valami. Gyors és váratlan mozdulattal arcon ütötte az ügynököt.

Jessicát meglepte a hírtelen támadás, és az utolsó pillanatban blokkolta balkezével az ütést, majd jobbjával a férfi bicepszére ütött. Az őr keze azonnal elerőtlenedett. Jess egy gyors mozdulattal az asztalra ugrott, félrerúgta Stratowski lendülő bal kezét, és megragadta a férfi fejét, majd felhúzott térdébe rántotta. A következő tizedmásodpercben már a jobb könyökhajlatába fogta a férfi torkát, és kegyetlen erővel megszorította.
- Te nagypofájú rakás szar, ennyire futja? Ennél még a kishúgom is keményebb! Budipucolónak sem lennél jó az FBI-nál! - súgta a férfi fülébe egészen közelről.
Strakowski abbahagyta a vergődést. Csak Susan látta, hogy könnyek jelennek meg a szemében.
- Válaszoljon a kérdésre! - intett Jessicának, hogy lazítson a szorításon. - Maga vitte el a testrészeket?

A biztonsági őr szeméből ekkorra már patakokban folyt a könny. A szőke ügynök lassan elengedte az összetört fickót. A férfi összegörnyedt, ahogy lazult a szorítás, és összekuporodva zokogott.
- Stratowski, maga tette? - kezdte megunni a várakozást Susan.
- Nem! - nyögte a férfi.
- Takarodjon a szemem elől, maga nagy rakás gané! - mondta Jess.
A férfi összetörten, görnyedt háttal távozott, ám amikor az ajtóhoz ért és kilépett rajta, gyilkos ránc jelent meg a szája sarkában. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, felegyenesedett, és lecsukott szemmel visszaemlékezett a nyakát szorító kezekre.
- Hmm... Nem rossz - mosolyodott el.

Közben a szobában.
- Na ehhez mit szólsz? - tárta szét kezeit értetlenül Jessica.
- Mire észbe kaptam, már a torkát szorongattad - mondta Susan.
- Szerintem itt mindenki meg van hibbanva.
- Ami Stratowskit illeti, nem kedveli, ha nők parancsolnak neki.
- Talán csipke bugyiban, és melltartó nélkül könnyebben elfogadott volna - mondta Susan, és elmosolyodott a gondolatra.
- Van még valaki? - nyögte Jess. - Mert már kész vagyok,
- Igen, Dr. Gallini.

Az ajtón kopogás nélkül Gallini lépett be. Energikusan átvágott az irodán, és az íróasztal lapjára támaszkodva megállt előttük. Szemei kialvatlanságról árulkodtak, arcát ellepte a borosta.
- Dr. Wassel említette, hogy szeretnének velem beszélni. Mondják, tehetek önökért valamit? - vetett egy pillantást Susan felé, de az ügynök a felismerés leghalványabb jelét sem fedezte fel a szemében.
- Foglaljon helyet! - próbált udvarias maradni Jess.
- Inkább állok. Rengeteg a dolgom.
- Gondolom, tudja miért kérettük ide. Gyanúsít valakit a bűnesetek elkövetésével, Dr. Gallini? - tette fel az egyenes kérdést Jess, hiszen már ő is szeretett volna túl lenni az egészen.
- Nem! Ha a leghalványabb gyanú felmerült volna bennem, már rég kirúgtam volna az illetőt - mondta a doktor.
- Miért gondolja, hogy a személyzet tagjai közül lehet valaki?
Gallini meghökkent.
- Nem is tudom. Valahogy olyan természetesnek tűnt. A záraknak kutya baja, semmi sem tűnt el a felszereléseinkből, ráadásul másnap mindent szép rendben találtunk - vonta meg a vállát a patológus.
- Próbálta már rajtakapni az illetőt a lopáson?
- Nem! Meg sem próbáltam, hisz nem ez a dolgom. Mindent megtettem, ami a feladatom, de megvan a magam munkája. Van még valami? - kérdezte ridegen az orvos.
- Maga lopta el a testrészeket?
Gallini felkapta a fejét.

- Micsoda ostoba tréfa ez? - kérdezte felháborodva.
- Csak feleljen a kérdésre! - maradt határozott Jess.
- Nem - válaszolta a patológus.
- Köszönöm a segítségét - búcsúzott az ügynök nő.
- Nincs mit - fordított hátat a kórboncnok, és pár pillanattal később már el is tűnt az ajtó mögött.
A két nő egymásra nézett. Susan szólalt meg előbb.
- Eddig ő tűnt a legnormálisabbnak - vallotta be.
- Igen, mint egy ápoló az elme osztályon. Persze neki volna a legkönnyebb elrejteni a többiek előtt, hogy mit tett.
- A barátod adatbázisa mit mond róla?
- Massachusettsben végzett több mint tíz évvel ezelőtt. Azóta az Alabama Közkórházban dolgozik, bár hívták a magán klinikára is, de nemet mondott. Hét éve nevezték ki a patológia élére - sóhajtott fel Jessica, és az előtte álló listát betette az anyaga közé. - Ideje lenne enni valamit - csukta be az akta tetejét.
- Aha - válaszolta Susan és ő is az ajtó felé mozdult.

*****

Dr. Edward Gallini szótlanul ült az irodájában, és a főépületben lefolytatott kihallgatás járt az eszében. A két FBI-os nő együtt meglepően hatékonynak tűnt. Amikor a barnával beszélt, nem érezte veszélyben a titkát, de a szőkével kiegészülve már zavarta a jelenlétük. Azok ketten lassították a kísérletét. Mióta megérkeztek, mindenki figyelni kezdte a másikat az osztályon. Már nem mozoghatott olyan szabadon az épületben, mint korábban, és a szükséges anyagok megszerzése is sokkal nagyobb problémát okozott. Az idő pedig ellene dolgozott. Az előkészületek megtörténtek, és a tennivaló tovább már nem várhatott. Ha tovább kényszerül halogatni a munkát, az összetevők tönkremennek, és kezdheti előröl. Sajnálkozva gondolt vissza a pillanatra, amikor az első ügynök megjelent a raktárban, és kis híján lelőtte. Ha akkor komolyabban veszi a fenyegetést, most talán minden rendben van. Aggodalom markolt a szívébe.

Ha a titka idő előtt derül ki, az sokat ronthat a fogadtatásán. A sajtó felhánytorgathatná a múltját, hogy mindig a szabályos keretek határát súrolva tartósít emberi szöveteket, és hogy olykor-olykor hozzátartozói hozzájárulás nélkül maradtak ki szervek a temetésre váró hullákból. Ha a két nyomozó sokáig feszegeti az ügyet, könnyen rájöhetnek, hogy Debbie Evansnak nem csak a szemei tűntek el. Borzongva gondolt a lehetőségre, aztán gyorsan el is hessegette magától. Ahhoz legalább is exhumálni kellene a négy fiatal sírját, abba pedig Jefferson Lomax nem menne bele. Úgy vélte, hogy számára a szőke ügynöknő a veszélyesebb. Nagyon megfontolt, és súlyos kérdései mögött a megszokottól eltérő logika rejlik, amit sajnos ő még nem lát át. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a szőke FBI-os nőnek nagyon szép kezei vannak. Ha valami történne az ügynökkel, és hozzá kerülne boncolásra, ő biztosan kísértésbe esne, hogy megtartsa a kezeit. Ajtó csapódás riasztotta fel gondolataiból. Valaki mászkált a folyosón. Felállt az asztaltól, és kilépett az irodájából. A bejárati ajtó mellett a kövér asszisztens nő állt, és őt figyelte. A pillantása több volt, mint kihívó. Valamiféle káröröm volt a szemében. Gallini nem kedvelte a nőt.
- Mit ácsorog ott? Eredjen a dolgára! - mordult rá az ápolóra, mire az összerezzent. - És kerítse nekem elő az első asszisztenst, rendes segítségre van szükségem. Azzal belökte a boncterem ajtaját.

*****

Már sötét volt. Az iroda ablakán keresztül bámulta a nőt. A kezét eltakarta a párkány. A vére forrni kezdett, amikor felidézte magában a látványt. Az ujjak hossza, a tenyér mérete, a bőr finomsága. Egyszerűen minden tökéletes volt azon a végtagon. Amikor meglátta, tudta, hogy nélküle nem lesz tökéletes a műve. Ha most elszalasztja a lehetőséget, akkor élete végéig keresheti hiába a megfelelő darabot.

A két FBI-os nő kérdéseit nem tartotta veszélyesnek. Ugyan felkavarta őt, de biztos volt benne, hogy nem láttak át az álcáján. Elfordult az ablaktól, a halottasház felé indult, és rátért a patológia felé vezető hátsó ösvényre. Erre jött éjszakánként is, amikor a kertben járőröző őröket elkerülve beosont a boncterembe. Ahogy a műve egyre inkább a befejezéséhez közeledett, úgy lett ő is mind feszültebb. A patológia előtt a kövér nővér állt az ajtóban, és őt bámulta. A minden lében kanál fehérszemély, aki képes volt rá, hogy a legrosszabb helyeken és időben tűnjön fel. Egyszer kis híján rajtakapta, amint a súlyemelőn dolgozott. Minden előjel nélkül rontott be a boncterembe, és kénytelen volt elrejtőzni a műszeres szekrények egyikében. Mindenütt ott van, és nem lehet tőle nyugodtan mozogni a patológián. Ha csak egyetlen hasznos szerve lett volna, amit hasznosítani tud belőle, már egy éve félrállította volna az útból. De nem volt. A nő teste menthetetlenül puha és kocsonyás.

*****

- Renben, akkor nézz utána a könyvtári archívumnak, én meg beugrom az őrsre a jegyzőkönyvért - búcsúzott az ajtóban Jessica Susantól.
- A szállodában találkozunk - biccentett a társa.
Jessica keresztül haladt a kórház udvarán egészen a parkolóig, ahol a fekete terepjárója állt. Az ügynök szerette ezt az autót. Jelentős magasságával kitűnt a többi autó közül. Ahogy beült a volán mögé, valahol szintén gyújtást kapott egy autó motorja. A kihajtónál lassított, majd jó ütemben gyorsítva besorolt két autó közé. Elhaladt a városi kereskedelmi központ épülete előtt, és a járókelőket figyelve megállapította magában, hogy sosem tudná megszokni ezt a kisvárosi nyugalmat. Szüksége volt a nagyvárosi nyüzsgésre, a szirénák visítására, a levegő bűzére. Megállt a kereszteződést biztosító piros lámpánál. Csupa kedélyes kisvárosi arcon futott át a tekintete, akik kirakatról kirakatra sétálgattak, és bámészkodtak.

A lámpa zöldre váltott, Jessica felengedte a fékpedált, míg egy barna ütött-kopott Ford húzott el mellette, de úgy, hogy majdnem elvitte a baloldali visszapillantó tükrét.
Jessica azonnal rátaposott a gázpedálra, amint látta, hogy a furgon egy kerékpárost is majdnem elütött az ámokfutása közepette.
A terepjáró motorja feldübörgött, a gyorsulás az ülésbe préselte a lányt. Keze az automataváltót gyors mozdulattal sportfokozatba tette, amitől szinte megtáltosodott a motor.
A barna Ford eszeveszett tempóban száguldott át a lakóövezeten anélkül, hogy akárcsak legkisebb jelét is adta volna a közlekedési szabályok betartásának. Lassítás nélkül hajtott át a piroson. A két autó keresztülsüvített a városon, és mire Jessica észbe kaphatott volna, már a hegyi szerpentinen száguldottak. A lány erős kézzel tartotta a kormányt, szigorú íveken tartotta a gépet, és ügyelt arra, hogy az automataváltó még véletlenül se hagyja csökkenni a motor fordulatszámát. Néhol a gumik észveszejtő sivítását lehetett hallani, de a lány biztos kézzel uralta a száguldó fekete ménest, ami alatta dübörgött. Az erősen kacsázó furgon sofőrjének esélye sem lehetett a menekülésre, ezért beállt a felező vonalra, és nem engedte előzni a lányt.

- A franc beléd, te szemét! - tört ki a lány egy veszélyes manővert követően. A kocsi fara hintázni kezdett és félő volt, hogy a magas építésű jármű túlzottan beszitál.
Jessica megmarkolta a kormányt, és felengedte a féket, majd erőteljesen beletaposott a gázba. Ez jó manővernek bizonyult, mert az első kerekek egyenes irányba hozták az autót, és ezzel egyidőben a furgon mellé ért. A menekülni látszó sofőr rárántotta a kormányt a dzsipre, mire Jess ismét fékezett, és elkerülte az ütközést, majd maga elé engedte a szétesőben lévő kocsit.
A Ford lendülete túl nagy volt, a rosszul karbantartott jármű gumijai megcsúsztak a szerpentin aszfaltján, és a kocsi megpördülve, szinte irányíthatatlanul lesodródott az útról, és oldalával a meredek sziklafalnak ütközött. Éles fémsikítás hallatszott az éjszakában. A hegyoldal iszonyatos erővel harapott a furgon oldalába, majd az autó újra megpördülve orral csapódott neki a sziklának.

Az átláthatatlan por mindent beborított. Jessica megállította a dzsipet, majd kiszállva ügyelt arra, hogy mindig szeme előtt legyen a roncs fénykévéje, mert mást nem látott a portól.
Előhúzta a Browingot és óvatosan a furgon felé közelített.
- Itt az FBI! Szálljon ki felemelt kezekkel - kiáltotta Jessica. A porfelhőben semmi sem mozdult. A Ford baloldali fényszórója épp maradt, ez sejtetni engedte a kavargó porfelhőben a jármű elejét. Jessica óvatosan megindult felé.
- Szálljon ki, vagy lövök! - kiáltotta megint, és célzásra emelte a fegyvert.
- Beragadtam, nem tudom kinyitni - jött az erőtlen hang.
- Nyújtsa ki mindkét kezét az ablakon, hogy lássam, van-e fegyver magánál - fogta vissza ravaszra feszülő ujját Jessica.

Két árnyék jelent meg a kitört ablakban. A lány képtelen volt megállapítani, hogy vajon azok a sofőr kezei-e.
- Tartsa magasra a karját! - kiáltotta.
Az árnyékok megemelkedtek. Az ügynök lassan megindult a Ford felé. Mindvégig vigyázott rá, hogy ne keresztezze a terepjáró fényszóróinak sugarát.
Alig öt-hat méterre lehetett a roncstól, amikor a sofőr karja felé lendült. Tűzcsóva villant, és erős ütés érte Jessica oldalát. A lány felsikoltott, majd a földre zuhant. Az út menti kövek az arcába csapódtak. A Browing kiesett a kezéből, és fél méterrel odébb megállapodott egy gödörben. Az ügynök a sebre szorította a kezét, és kúszva próbálta elérni a fegyvert. A kocsi ajtaja kivágódott, és egy árnyalak jelent meg a terepjáró fényszórójának sugarában. Az árnyék gyorsan közeledett a fekvő lány felé. Jessica elérte a pisztolyt, megragadta, azután rúgás érte a fejét, és egy pillanatra kihagyott az eszmélete. Fájdalom öntötte el az oldalát, az arcát, és vér folyt az orrából.

- Gyönyörű a keze - súgta fülébe az árnyék. A lány megpróbált fókuszálni, de a vörös ködtől képtelen volt felismerni az előtte álló alakot. Támadója lehajolt mellé, és arrébb kotorta a Browingot.
- Nem akarom, hogy megsérüljenek a finom ujjai - mondta ismét a sofőr. - Tudom, hogy jól verekszik, és nem akarom megtapasztalni, hogyan lő.
Jessica megpróbálta megragadni a fickó karját, de csak egy újabb rúgással lett gazdagabb. A bakancsos lábfej a bordáit vette célba. Leküzdhetetlen köhögés lett úrrá rajta, de a teste képtelen volt rá, hogy teljesítse a gerincvelő reflex utasítását. Vér buggyant ki a száján, ám a hasizmok görcsös összehúzódása elmaradt.
Támadója megragadta mindkét csuklóját, és a terepjáró felé kezdte vonszolni.
- Nagyon szépek a kezei - mondta még egyszer az arctalan ember amint megérkeztek a kocsihoz, aztán rettenetes erővel szájon vágta a lányt.

Jessica törött fogszilánkokat érzett a szájában, de sajnos nem ájult el. A homloka felrepedt, vér folyt a szemébe, és elhomályosította amúgy is fátyolos látását.
- A fenébe! - morrant fel az alak, és az ügynökben most először merült fel a lehetőség, hogy támadója talán nem férfi, hisz a vonszolás közben erőteljeseket nyögött.
Újabb erőteljes rántást érzett a karján, valamivel a könyöke felett, aztán a törzsét megtámasztották a terepjáró küszöbénél. A lövés után maradt bemeneti seb valahol a lengőbordái alatt volt. Túlságosan közel a májához. Egyiket sem tartotta jó jelnek. Magatehetetlenül figyelte, ahogy támadója serénykedik körülötte.
A kivehetetlen arcú alak megemelte a derekát, és az ülésre emelte. Iszonytató fájdalom nyilallt a lány derekába, ami még az agyára telepedett, sokk szülte ködön is átjutott. Támadója betuszkolta a kocsiba, bekötötte a biztonsági övét, aztán melléült. Hátrahúzta az automataváltó karját, és a két ülés közötti kiemelkedésen átlépve rálépett a gázpedálra. A terepjáró elindult, az ámokfutó a másik oldalról átnyúlva tekerte a kormányt, kikerülte a Fordot, és rátért a szerpentinre.

Jessica megpróbált erőt venni magán, és a fékbe taposni, de lábai nem engedelmeskedtek az akaratának.
- Maradjon nyugton, mindjárt vége lesz! - ígérte a mellette ülő.
- Szövetségi ügynök vagyok, ha bármi bajom esik, villamosszékben végzi - hörögte a lány. Törött bordái valószínűleg átszúrták a tüdejét, és belső vérzése lehetett.
- Azt hiszik majd, hogy baleset volt - magyarázta a sofőr -, ezért ültem ebbe az ülésbe. Ha majd megtalálják a szakadék mélyén, nem fognak gyanakodni.
- Meglőtt, maga barom! Rá fognak jönni, hogy gyilkosság történt - fulladt el Jessica hangja.
- A tűz és robbanás majd megteszi a hatását - maradt nyugodt a támadója hangja.

Az ügynök gondolkodni próbált. Az ülése alatt volt egy rejtett önvédelmi fegyvere, elég lenne megszereznie, hogy életben maradjon. Még inkább elernyesztette a testét és hagyta, hogy a zötykölődő autóban lejjebb csússzon az ülésben. Egyáltalán nem esett nehezére.
- Ez az! Csak hagyja, hogy a természet elvégezze a feladatát! Akkor nem is fog fájni. Sodródjon az árral! - biztatta a sofőr, és még jobban áthajolt Jessica oldalára.
A lány keze elérte az ülés alját. Noha látni semmit sem látott, az ujjaival képes volt érezni. Megérintette a küszöb mellett a csúszósínt, aztán elérte az utólag felszerelt fegyvertokot. Még lejjebb csúszott, és megmarkolta a forgótáras fegyver markolatát.
- Mindjárt beesik az ülés alá kislány! Vigyázzon, nehogy beakadjon a pedálok közé! - morgolódott a sofőr.
Jessica lassan kiemelte a fegyvert, és a hangok alapján célozva meghúzta a ravaszt.
Fülsiketítő volt a dörrenés, ahogy a fülkében elsült a fegyver.
- A francba! - kiáltott a sofőr, de hangjában nyoma sem volt a pániknak.

Jessica újból tüzelt, mire üvegszilánkok csapódtak az arcába, és felsebezték a bőrét. Árnyék borult a szemére, a sofőr megragadta a karját, és kicsavarta belőle a fegyvert. Az ügynök előrehajolt, és beleharapott az emberbe. Fogai húst értek, a pisztoly hangosan koppant a pedáloknál. Támadója a torkára csapott, mire képtelen volt elengedni a vérző bőrt.
- Tiszteletre méltó küzdőszellem van benned! - mormolta az árnyék.
Jessica az életéért küzdött, míg megállt az autó.
- Ez már a végállomás - mondta a sofőr, miközben leállította a motort. - Tovább már nem halogathatjuk a búcsút.
Az ügynök szólni próbált, de már nem jött ki hang a torkán. Egész teste, mintha anyagtalanná vált volna. A sofőr kiszállt a kocsiból, és becsukta maga mögött az ajtót. A lányhoz már csak ködfoltokban jutott el a világ.
Kinyílt mellette az ajtó. Megragadták a testét, és feljebb ültették az ülésben. Valaki monoton hangon sugdosott a fülébe valamit. Róla beszélt, de már nem értette, hogy mit. Félig éber kómába zuhant.

Megragadták a karját. Ütemes rázkódást érzett a csuklói irányából. Nem fájt semmije, valahol a tudata mélyén mégis érezte, hogy rettenetes dolog történik vele. A keze hírtelen kiszabadult, és leesett mellé az ülésre. Inkább tudta, mint érezte, hogy rövidebb lett. A jobb karjáról levágták a csuklóját, fogta fel az agya, de érzelmi reakciót már nem váltott ki belőle.
A bal keze következett. Így, hogy tudta, mire számítson, már képes volt kiszűrni a csontfűrész monoton ütemét a fejében kavargó zajokból. A másik karja is mellé zuhant. Az idegen valami megnyugtatót suttogott a fülébe, majd távolról felbúgott a dzsip hangja. A kocsi meglódult, még utoljára belepréselte az ülésbe Jessica testének maradékát. Minden átmenet nélkül zuhanni kezdett, majd a becsapódás pillanatában a légzsákok kirobbanásával egyidőben a feje előrelendült, és a fékezhetetlen erő kitörte a nyakát.