Történetek

Reggel egy kórházi szobában ébredtél, szüleidet láttad az ágyad körül, akik lesajnálóan néztek rád. Akkor döntötted el, hogy nem mész haza, mert nem tudnád az örök megvetést elviselni.
Egyre többet drogoztál, már mindegy volt, hogy vénásan kapod, szívod, vagy "dobsz". Nem érdekelt semmi, csak menekülni akartál a rideg valóságból az álomvilágodba.
Végül eljutottál oda, hogy egy aluljáró mosdójának hideg kövén fekve remegtél egy újabb adagért...

Este ki fogom tenni az első emeleten. A parkolóban. Mögöttem jön majd le a főútig. A tükörből nézem. Majdnem egyszerre fogunk hazaérni.
Neki a férje nyit ajtót, nekem a lányom.
El sem köszöntünk egymástól…

Mindenki erről beszélt, majd mindenkinek egy dolog jutott eszébe és hirtelen egy ember került a középpontba: a papsegéd! Csak neki van kulcsa a plébánoson kívül a templomhoz, ő juthatott be, és tehette ezt. Közben persze már valaki kihívta a rendőrséget is, és egy emberként tartotta ott a tömeg a "bűnöst". Hát ez volt az a fura érzés, amit érezhettem, ha előbb elindulok, talán segíthetek? ...

Jack szeme dermedten meredt az ajtóra, félelmében szeméig húzta a takaróját, csak annyira, hogy éppen kilásson. (Megemlíteném ezt a kis apróságot: Jack szülei nem voltak otthon ugyanis szórakoztak a „Pajtatánc” vendéglőben.) A fiú kicsit előrébb lépett, ki akart nézni a kulcslyukon. Odaért, valami halovány recsegést lehetett hallani az ajtó felől… Egyre erősebbé vált, a folyosói villanyt valaki (vagy valami), felkapcsolta...

- Mi van, ha nem vagyok nekik szimpatikus? Mi van, ha azok alapján, amit meséltél nekik egészen mást várnak? Mi van, ha csalódnak bennem, és kiábrándulnak? - szinte egy pillanat alatt rázúdította mindazt a kétséget, ami egy hét alatt gyülemlett fel benne.
Barátnője szüleivel jó volt a kapcsolata, viszont ők új emberek, és nehezen találkozott új emberekkel.
De Ő csak ránézett, és szelíden ennyit mondott:
- Nem velük fogsz együtt élni, hanem velem...

- Tudtam hogy ismerős valahonnan ez a szöveg. – mondta Edward. – A Stonehange környékén egy kelta faluban találtak kőtáblákat, amiken hasonló írás volt. Arról beszéltek, hogy van valahol egy hely, ahol a gonosz uralkodik. Ott van egy tó, amit csak a holtak tavaként emlegetnek. Azt hiszem ez lesz az a tó. Így már meg tudom fejteni a szöveget, de ahhoz le kell mennünk a tópartra.
- Minek? – kérdezte Katie ásítva.
- Vannak itt olyan dolgok, amik elég zavarosak. Lehet, hogy a tó...

Észre sem vetted. Éjszaka. Mindenki alszik, csak te meg én nem. Sírni lenne kedvem. Veled együtt lélegzem. Testközelben. Mégsem veszel észre. Vak vagy talán? Vagy csak én lennék láthatatlan? Nem tudom… De te nem vagy itt...

A kritikus szint átlépése azt jelenti, hogy megszakad a rendszert jellemző folyamatosság, a járművek áramlásában valahol zavar jelentkezik, ez pedig magával vonhatja a teljes rendszer összeomlását, vagyis a Világvégét. Egymás közt csak így nevezték a mérnökök azt a számítások szerint néhány éven belül bekövetkező eseményt, amikor a gépkocsik száma olyan magas szintet ér el, hogy annak növekedése megelőzi az utak fejlesztésének ideális ütemét...

Még nem tudtam, mi várhat rám. Mi rosszabb, mint a halál? A kiságy üres. Gondolatok milliói futnak át az agyamon. A színes játékok szétszórva hevernek a földön. Kint megállíthatatlanul szakad az eső. A cseppek kopogása, akár a léptek dobogása. Akár a volt férjem lépteinek zaja. Megéreztem a levegő apró tölteteiből a veszélyt."Menj a kicsihez."Az anyai ösztönöm mágnesként húzott a kisfiamhoz, de tudtam, hogy nem vagyok képes megvédeni...

Kiértem az utcára, s láttam, hogy az égiek pocsék munkát végeztek. Mindenhol olvadó vízcsöpögés hangja, sáros latyak, helyenként befagyott tócsák; a látvány öntudatlan félelmet ébresztett bennem, rettegtem a hazaúttól. Azt hiszem, a körülmények hálóztak be...