A hét főbűn: 5. kapzsiság

Ajánlom azoknak, akik érzik a láthatatlan kötelékeket.
Az öreg falakban megragadnak az emlékek. Sok kínszenvedés, fájdalom, az "igazság" diadala. Házastársak, akik a másikat hibáztatják, gyilkosok, akik sosem öltek embert, tanúk, akik mindent láttak, bírák, akik ítélkeznek, drogosok, őrültek, betegek, bűnösök, ártatlanok. És itt vagyok én. Csak a múlt segélykiáltásait hallom. Elnyomja a sajátomét. De már nem sokáig.

Még nem tudtam, mi várhat rám. Mi rosszabb, mint a halál? A kiságy üres. Gondolatok milliói futnak át az agyamon. A színes játékok szétszórva hevernek a földön. Kint megállíthatatlanul szakad az eső. A cseppek kopogása, akár a léptek dobogása. Akár a volt férjem lépteinek zaja. Megéreztem a levegő apró tölteteiből a veszélyt."Menj a kicsihez."Az anyai ösztönöm mágnesként húzott a kisfiamhoz, de tudtam, hogy nem vagyok képes megvédeni. A konyhában egy serpenyő volt a kezemhez a legközelebb. Úgy ragadtam meg, mint az utolsó esélyemet. Az ajtóban azonban megtorpantam. Az exférjem elégedett mosolya még most is égeti az emlékeim. Ahogy a sötét fonalak behálózzák a testét és az elméjét. Ő az.

Az az ember, akit a világon mindennél jobban szerettem. Megváltozik. A gonosz szálak a bőre körül ólálkodnak, behatolnak a húsba, bekúsznak a csontok közé. Szorítják. A picim keserves sírása elmondhatatlan fájdalmat okozott. A düh és kétségbeesés együttes erejével rohamra indultam és lesújtottam a serpenyővel. A suhintás hangjával fájdalmas üvöltés keveredett. Sikerült a fejét eltalálnom. Kirohantam volna a konyhából, ha nem kap a lábam után. Felsőtestemmel a folyosó padlójához csapódtam. A látvány felért magával a halállal. Volt férjem még mindig a lábamat markolta. Én pedig a földön feküdtem tehetetlenül. A kicsi még nem érthetett semmit. Semmit abból, hogy két verőlegény egy vastag plédbe tekeri, hogy felkapják, mint egy zsákot és elszakítják az anyjától...tőlem.

Az egyik izomköteg rám nézett. Először szánalmat láttam a szemében, és mintha egy pillanatra megtorpant volna. Csak egy pillanat. Aztán őt is megtámadták a gonoszság hírnökei. Eltompították a lelkét és pénzszaggal borították be a helyiséget. Ott és akkor minden elveszett. Ha tehetném még most is ott ülnék a kiságynál és nézném. Nézném azt, ami még megmaradt. Azt, ami sebeket szakít fel.
A falak siralmai között rátalálok az enyémre. Kínok kínjai között megkötözve nézem és hallom, hogy a fiam elrablója elferdíti a történteket. Ahogy a bíró szemeiben pénzkötegek jelennek meg. Akár egy álom... az én rémálmom. Megcsendül a teremben az ítélet, mely hű az "igazsághoz", hű a pénzhez, hűtlen a becsülethez.

Az antik épület ablakain derűsen süt be a nap. Elhozták, hogy méltó búcsút vegyek tőle. Egy percre magunkra hagynak minket. Most utoljára.
- Soha nem láttam még ilyen kifejező szempárt. Kívülről az apádra hasonlítasz. Tudom, hogy belőled jobb ember válik. Tartsd távol a lelked gonosz árnyait.
Boldogtalanság kavarog abban a nagy szemeiben. Az én szememet könny szúrja.
- Ne félj, mindig szeretni foglak. Kövesd a kis szíved dobbanásait és megtalálsz.

Nyugodtan kisétáltam a bíróság öreg, fából készült, robosztus ajtaján. A napfény melege átjárta a testem. Éreztem a puha ujjacskák szorítását. Hallottam az édes gügyögéssel kevert kacagást. Láttam azokat a kíváncsi, kékeszöld szemeket. Hiányozni fog. Mi az hogy fog? Máris jobban fáj a hiánya, mint bárki halála. Halál, mely kitörli az emlékeket. Jobban hívott magához, mint azt elképzelni lehet. A táskámban levő pisztoly mintha megmozdult volna. Remegő kezem a táskám csatját rángatta.
Egy kisbaba fájdalmas, fojtogató sírása törte meg a csendet az ódon épületben. A tükörsima padló és a díszítetlen falak visszaverték a hangot. A vad , ösztönös érzelmek megállíthatatlanul kavarogtak. A láthatatlan kötelék megfeszült.

Hirtelen megtorpantam. Szememből kövér könnyek bukkantak elő és elöntötték az arcom. Borzongás és melegség áradt szét a testemben. Határtalan erőt éreztem... magamban."A segítségemre siettél."Elmosolyodtam. Nem! Nem akarok feledni.
Az idős falak egy időre elhallgattak. Az épület több, mint 300 éves volt, de ilyenre még ne akadt példa. A panaszos sírás és könyörgés helyét néhány percre átvette a csodálat. Csodálat az igazi hatalomban, az igazi kötelékekben.