SZERFELETT ÉRDEKES I.

I.

Otthon?

Hosszúra nyúlt ez a szülinap. A frissen hullott hó undorító kásává roskadt az ónos eső miatt, ami estére az árnyékos helyeken tükörré fagyott. Közlekedni nagyon veszélyes volt, több embert láttam szét-, és összecsúszni a járdán.
Már késő este volt - vagy kora reggel - amikor haza indultam. Rengeteget lépcsőztem a negyedik emeletről, de nem tudtam megszámolni, hány emeletet mentem lefelé, talán már húsz emelettel éreztem magam a föld alatt, túl közel a bolygó magjához - melegem lett. Félelmemtől a kirajzolódó ajtó látványa mentett meg.

Kiértem az utcára, s láttam, hogy az égiek pocsék munkát végeztek. Mindenhol olvadó vízcsöpögés hangja, sáros latyak, helyenként befagyott tócsák; a látvány öntudatlan félelmet ébresztett bennem, rettegtem a hazaúttól. Azt hiszem, a körülmények hálóztak be.
A buszmegállóhoz érek, ahol talán megszokásból, talán csak hóbortságból vártam egy buszra. "Nem jöhet, hajnali kettő van!" - mondtam magamnak, s mosolyogva indultam tovább. Ekkor majdnem baleset ért, hisz lelépve a padkáról egy ékesen dudáló busz tántorított vissza a továbbhaladástól. Az első ajtaja pont mellettem nyílt. A vezető kissé zihálva mondta, hogy szálljak be, ez a járat csak a számomra indult. A sofőrnek fél karja volt, a vérével átitatott kötés a csomóján jócskán átvérzett, a friss vérből arra következtettem, hogy a sérülés új. Ezenkívül fél szeme volt, s szeme különös színben világított át az éjszakai homályon. A busznak belül förtelmes szaga volt, nem is láttam rajta senkit. Nem bíztam e különös járműben, s tovább álltam; gondoltam, ez nem a BKV járata, hanem valamely más vállalaté, de az nem tudja, merre kell menni.

A járdán mentem, közel a házakhoz, a jég elcsúszott alattam, s rövid pörgés után a földre huppantam. A kerítések mellet felriadtak miattam a kutyák, hallottam néhány lánc közeledtét. A hangjukból ítélve vastagok lehettek, s a morgás is nagy termetű jószágokra utal. A következő sarkon alvó kutyák vártak, bár néha körmeik kopogását, s a hó puha ropogását hallottam magam mögött.

A következő sarkon volt az óvoda, ahol felcseperedtem. Az ovi melletti megállóban öltek a régi játszópajtásaim. Mindig ugyanazzal a busszal vitt haza anyu, amivel szinte az egész csoport közlekedett négy óra után. Egyszer sokáig öltöztem, én voltam az utolsó, s lekéstem a buszt. Anyu mérges lett rám. A busz nem messze tőlünk ütközött egy kamionnal, s hatalmas lánggal égette újra porrá a kedves kisemberkéket - a pajtásokat, s a szülőket. Azután nem kellett oviba mennem, s nemsokára már az iskola padot koptattam. Azóta nem láttam őket, de most újra ott ülnek a váróban, ölükben a macis táskával, egyik kezükben az új rajzokkal, másikban egy féltő szülő óvó kezével. Mosolyognak, s kiabálnak, hogy most ne késsek el, most menjek velük. Megérkezett a busz, a félkarú sofőrrel, aki még mindig zihál, s önelégülten, de feszülten maga alá motyog. Nem akartam fölszállni, mert azt hittem, hogy az út felénél járok, ezért tovább sétáltam. A robogó busz a távolban sávot vált, s frontálisan ütközik egy szembejövő benzin-tartálykocsival. Most már tudom hogy történt. A hirtelen felmelegedő levegő langy széllel simogatja arcom.

Valóban megtettem már az út felét, ahol egy elágazáshoz értem. Jobbra fordultam, arra gyorsabban jutok haza. Elgondolkodtam, mi vár majd otthon. Több mint két és félórás késésben voltam. Negyedóra séta után ott álltam az ajtónk előtt.
Behatoló kulcsom sikertelen próbálkozásai után az ajtó magától tárult. A félkarú sofőr késszúrása után apám állt ellőttem. Jobb kezem helyén összecsomózott kabátujjam végéről friss vér csöpög, a balból kihullik a remegő fejsze. De megláttam az ágyat! - "Otthon vagyok!"
Reggel ébredezve elnyúltam az ágyon, s szemeimből két kezemmel dörzsöltem ki az álmot.