Vallomás

Voltak lidérceim. Vannak… Megpróbáltam átadni másoknak. Osztozni a fájdalmon. De csak egyre többen és többen lettek. Átlátszó, páraszerű lények. Kavarognak örökkön. Egyre több. Elhomályosul minden. Próbáltam kinyitni az ajtómat. Azt hittem, ha nem gondolok rájuk, elmennek. De egyre csak jöttek. Ajtók nyíltak, ajtók csukódtak. S a végén mindig csak én maradtam, meg a lidércek. Egyre csak jöttek, még akkor is, amikor azt hittem, többen már nem férhetnek be.
Emlékszel? Biztos nem. Neked csak egy lány vagyok, a sok közül. Átlagos színek, átlagos hangok. Átlagos érzések. Ártatlan tekintet, angyali arc. Szárnyak. Fénylény. Nem én vagyok. Csak egy lány…

Észre sem vetted. Éjszaka. Mindenki alszik, csak te meg én nem. Sírni lenne kedvem. Veled együtt lélegzem. Testközelben. Mégsem veszel észre. Vak vagy talán? Vagy csak én lennék láthatatlan? Nem tudom… De te nem vagy itt.

Éjszaka. Mindenki alszik, csak te meg én nem. Miattad maradtam ébren. Miattam maradtál ébren? Nem tudom. Kinyitsz egy ajtót. Hová vezet, nem tudom. Csak követlek. Holdsugár. Csillagfény. Csend. Nyugalom. Álom. Kitársz felém egy ajtót, de belépni félek. Mi várhat rám? Újabb szörnyek? Nem tudom… Lidércek. Átlátszóak. Tejfehérek. Áramolnak. Hol összesűrűsödnek, hol szétrebbennek. Félek belépni. Félek, s te megérzed pillanatnyi habozásom. S az ajtók döngve becsapódnak, kirekesztve engem. Félek. Egyedül állok a tejfehér ködben. Lidércek villanó szemei. Sírás fojtogat, hangom elcsuklik. Erőtlen nyöszörgés marad csak a segélykiáltásból. Túl gyenge ahhoz, hogy meghalld. Könyörgő tekintetem, kitért karjaim nem látod. S a könnyeket a szememben. Láthatatlan lennék? Nem tudom.

Az ajtók becsapódtak. Súlyosan nehezedik rám a csönd. Metsző szél. Csontig hatoló. Hideg. Fázom. Becsuktad az ajtót. Nincs menekvés. Lidércek. Cafatokra szaggatnak, előbb vagy utóbb. Itt állok a dermesztő hidegben, kapuid előtt, melegségre vágyódón. Fényre, ölelésre. De te nem ölelsz. Mondd, nem akarsz látni? Vagy csak láthatatlan vagyok? Nem tudom. Otthagyod a holdat, a csillagokat. Én követlek. Itt is hideg van. Fázom, s te nem ölelsz át. Mondd, láthatatlan vagyok? Ez egy átok? Vagy csak körbevesznek a démonok? Bent vagyunk. Keresek egy csendes zugot és lekucorodom. Nincsenek ölelő karok. Egyedül vagyok. Rám se nézel. Ó, mondd, láthatatlan vagyok? Nem tudom… Talán igen. Még egyszer visszanézel. Félsz? Én félek. Nagyon. Nem merem kiejteni a szavakat. S elmész. Lidércek Démonok. Itt maradtak velem. S én csak vacogok. Elmentél. Hiányzol. Nem veszed észre? Eltakarják a démonok? Vagy… csak láthatatlan vagyok. Nem tudom. Újabb lidérce. Magány. Hideg. Sötét. Hiányzol.

Szempárok villognak rám mindenfelől. Kiáltani félek. S te egyre csak távolodsz. Szorosabban fonódik körém a démon-gyűrű. Miért? Mondd, láthatatlan vagyok? Még kiálthatnék. Még meghallanád. De nem teszem. Félek. Magamtól. Tőled. Nem látod, ugye? Itt vagy velem. Aludni nem tudok. Nem hagynak a démonok. Lényed apró kis szikrái még a levegőben pattognak. Lassan foszlanak. Betölti helyüket a Kétségbeesés. Lidércek. Fájdalom. Mondd, láthatatlan vagyok? Itt vagy velem, s nem szólok. Nem tudok. Sakkban tartanak a démonok. Nem látsz. Ha látnál, szólnál hozzám. Érintésre tűnne az átok. De nem veszel észre. Talán... Képtelen vagyok elhinni. Vak vagy? Talán… Nem tudom. De én – számodra- láthatatlan vagyok. Maradnak a démonok. Köd s pára vagyok csupán. S talán nem is létezem… Elborítanak a démonok.