A tó - Az ősi rejtély II.rész

Az ég vörösen izzott. Sötét felhők gyülekeztek. A földön szénné égett falvak és fák látszottak. Az eget átszelő vadászgépek és bombázók raja a megszállott területeket pásztázta. Zöld gépek voltak és mindegyiknek az oldalán ott virított az a jel, amelynek látványa hat éven át rettegésben tartotta egész Európát. A Luftwaffe gépei egy hatalmas kört írtak le majd elindultak vissza Berlinbe. Pár órán belül odaértek a fővárosba, ahol akárhol máshol Európa szerte harcok dúltak. De míg másutt gépfegyverektől volt hangos a környék itt csupán hangos szavaktól visszhangozhattak a hatalmas épületek. A tábornokok többségének már elege volt ebből az értelmetlen háborúból, és ha csak tudtak, szembeszegültek a Fürrerel. Ám ő nem engedett Adolf Hitler nem tágított attól, amit el akart érni és küzdött érte nem törődve azzal hány ember életébe kerül. A gépek végigfutottak a leszállópályán majd egy éles kanyart leírva megálltak. Mindegyikből fásult, fáradt, kialvatlan pilóták másztak ki. Legtöbbjüknek ez volt az utolsó napja a szolgálati idejéből. De nem sejtették, hogy ettől függetlenül hamarosan ismét gépre kell szállniuk és elindulniuk a frontra.
- Százados! – rázta meg a repteret egy erős hang.

A pilóták tömegéből egy középmagas, vékony alak vált ki. Odasétált felettese elé és levette a sisakját.
- Helena Grossgarten százados! – mondta a férfi fennhangon a Fürrer akar beszélni magával.
A nőnek a földbe gyökerezett a lába. Nem tudta elképzelni mit akarhatnak tőle. Bár még régről ismerte a Fürrert nem hitte volna, hogy ilyen magas rangot elérve is eszébe jut egy szegény lány az osztrák Alpokból, aki csupán az egyik a légierő számos lenézett századosa közül.

Ahogy megállt a szoba nyitott ajtajában egy mély hang szólította meg.
- Lépjen közelebb százados!
Ahogy Helena beljebb ment lassan kibontakozott szeme előtt az a magas, fekete hajú férfi, akit mindenki oly nagyra tart. Tábornokai körében állt és nézett ki az ablakon.
- Ha kinéz ezen az ablakon – kezdte. - mit lát?
- Berlint.
- Embereket. Egy felsőbbrendű faj tagjait. Akik megérdemlik, hogy magukénak tudhassák a világot. Ezért munkálkodom. És ezért munkálkodik maga is.
A férfi megfordult és az előtte lévő asztalra támaszkodott.
- Maga a Luftwaffe egyik legmegbízhatóbb tisztje Fraulein Grossgarten. – folytatta. – Ezért egy olyan megbízatást kap, ami keveseknek adatik meg. Lépjen közelebb!

Helena odalépett az asztalhoz. Egy hatalmas Európa térkép volt kiterítve elé.
- Erről a tervről senki sem tud csak én. – folytatta a férfi. – Megbízom magát, hogy derítsen fel egy ügyet, ami veszélyezteti sikereinket! Vezessen egy hadosztályt ide!
Azzal Európa egy félreeső hegységére mutatott majd kiterített még egy térképet.
- Ez az egyetlen térkép erről a térségről. Ez szigorúan titkos. Megértette?
- Igen uram.
- Helyes. Itt van egy tó. – mutatott a térképre. – El kell mennie oda, és fel kell derítenie a titkot. Húsz gépet kap.
- Igen uram.
- A többit ebben megtalálja. – mondta azzal egy levelet nyújtott át a nőnek. A nő rátekintett. A Birodalom pecsétjével volt lezárva és az volt ráírva: Szigorúan titkos.
- Bízhat bennem uram. – mondta a nő. Egy karlendítéssel elköszönt majd kiment a szobából.
Fél óra múlva Húsz gép hagyta el a repülőteret. Soha többé nem tértek vissza.

Az éjszaka csendes volt és hideg. A tó partján teljes volt a nyugalom. A faluban is csönd volt. Csupán egy házban égett a lámpa. A fogadóban. Edward ott ült a szobájában és egy könyvet tanulmányozott. Szerencsére a halott lány ügyéért nem tartóztatták le őket, de a polgármester csak azzal a feltétellel nem űzte el őket, innen hogy ki kell deríteniük, hogy miért és hogyan halt meg a lánya. Victoria nehezen tűrte hogy nyomozónak kellett állniuk de végül belenyugodott. A polgármester Vansont kérte fel hogy figyelje őket. Így a férfi attól kezdve mindig a sarkukban volt. Most is a szomszéd szobában aludt A többiekkel. Edward nem bírt aludni. Nem hagyta nyugodni egy rövid szöveg az egyik sziklán. Tudta hogy látott már hasonlót valahol de nem tudta hogy hol. Előzőnap este lement a tópartra lemásolni a szöveget és az egész éjjelt a könyveivel töltötte. Eredmény nélkül. Mígnem valamikor reggel öt körül hirtelen felkiáltott.
- Megvan!
- Mi?… Mi van meg? – hallatszott Victoria hangja a másik szobából.

Hamarosan mind a négyen ott álltak az asztal körül és a könyvekben szereplő furcsa jeleket nézték.
- Tudtam hogy ismerős valahonnan ez a szöveg. – mondta Edward. – A Stonehange környékén egy kelta faluban találtak kőtáblákat, amiken hasonló írás volt. Arról beszéltek, hogy van valahol egy hely, ahol a gonosz uralkodik. Ott van egy tó, amit csak a holtak tavaként emlegetnek. Azt hiszem ez lesz az a tó. Így már meg tudom fejteni a szöveget, de ahhoz le kell mennünk a tópartra.
- Minek? – kérdezte Katie ásítva.
- Vannak itt olyan dolgok, amik elég zavarosak. Lehet, hogy a tó partján lévő természeti formákra utal. – felelte a bátyja.
- Egy próbát megér. – mondta Vanson és fölvette a kabátját.

A tópart csöndes volt és nyugodt. Csak a partot verő hullámok zaja hallatszott. A kis csapat a faluhoz legközelebbi partszakaszon állt. Edward a sziklát tanulmányozta és közben a könyvét, lapozgatta.
- Egy hegyet említ. – szólalt meg végre a férfi, félórányi csönd után. – Egy hegyet melynek oldalában megnyílik a kapu a holtak birodalmába. Ami idézem: „Dendonium otthona. Innen indul útjára a sötétség és a rettegés ez a szörny hazája. Innen indul pusztító útjára…”
- Ez mind szép és jó. – vágott közbe Vanson. – Csakhogy hegyekből itt nincs hiány. Lehetetlenség megtalálni pont azt a hegyet. Ha egyáltalán létezik.
- Tényleg Ned! – sóhajtott fel Victoria. – Nem ír valami pontosabbat?
- Azt írja: „A föld kinövése mely Gorminolas alakját öltötte magára. Melynek torkából időről időre Hozun adománya tör fel.”
- Hát ettől nem lettünk okosabbak. – válaszolta a lány.
- De igen. – kiáltott fel Edward. – Hozun a tűz istene az ősi törzseknél. Úgy tartották, hogy ő hozza el a tüzet a földre. Tehát egy olyan hegyet kell keresnünk, ami tüzet hány.

- Egy vulkán. – mondta Vanson. – De abból is van elég. Sohasem találjuk meg.
- Ne legyen már olyan pesszimista! – kiáltott fel Edward. – Azt írja, hogy Gorminolas alakját öltötte magára. Gorminolas az alvilág őrzője. Egy kutya testű, kígyó fejű lény.
- Várjunk csak! – kiáltott fel Vanson. – Most hogy így mondja, van itt egy hegy, amire ráillik a leírás.
- Vezessen oda minket. – ugrott fel Victoria.
- Nem kell nagyon vezetni. Maguktól is oda találnak. – mutatott a férfi egy vulkánra, amit egy kis képzelőerővel tényleg egy kígyófejű kutyának lehetett nézni.
- Indulás! – mondta a lány és fölkapta a táskáját.

Órák óta gyalogoltak. Az egész tavat meg kellett kerülniük. Tudták hogy a falusiak nem viszik át őket a túlpartra így gyalogolniuk kellett. Sokszor még a hegyet sem látták a sűrű lombkoronától de követték a partvonalat. Végre elérték a hegy lábát. Úgy fél mérföld magas lehetett. Meredek sziklafalakkal és éles kövekkel.
- Van valami említés, arról hogy hol van ez a bejárat? – kérdezte Katie. – Mert hogy én nem mászom meg ezt a hegyet az fiksz.
- „Gorminolas gyomra rejti a holtak birodalmának szörnyű világát.” – olvasta a lerajzolt jeleket Edward.
- Más szóval le kell másznunk a kürtőbe. – mondta Katie.
- Nem biztos. – válaszolta Edward. Lehet, hogy az alakzat hasánál van a bejárat… Nem voltak olyan ostobák ezek a népek, hogy a halottaikat levigyék egy aktív vulkán kürtőjébe.
- Hát akkor másszunk. – mondta Vanson és már indult is fel a hegyoldalon.

Hosszú ideig másztak. Nehéz volt a terep még egy tapasztalt hegymászónak is nem hogy négy kezdőnek. Katienek volt már valamicske gyakorlata így mindig a többiek előtt járt. Már úgy a negyedénél tarthattak a hegynek, amikor Katie megállt egy kiszögellés peremén. Úgy állt ott, mint aki szellemet lát.
- Mi történt hugi? – kiáltott föl Edward.
- Gyertek föl! Ezt látnotok kell. – hangzott a válasz.

A többiek a lehető leggyorsabban másztak felfelé és amint felértek nekik is földbe gyökerezett a lábuk. A kiszögellésen egy kisebb erdő volt. A fák között pedig egy repülőgép roncsai hevertek. Egy második világháborús gép roncsai.
- Hogy kerülhetett ez ide? – kérdezte Vanson csodálkozva.
- Biztos a RAF egyik gépe volt. Sokat járőröztek erre a háború alatt. – válaszolta Victoria.
- Ez nem brit gép. – mondta Edward.
- És miért nem?
- Mert ők nem használtak ilyen felségjelet. – válaszolta Edward és lehúzott egy elkorhadt ágat a gép farkáról. Amit ekkor láttak úgy hatott rájuk, mint derült égből a villámcsapás.
- Egy német repülőgép? – nyögte Victoria.
- Ezek szerint Hitlert is izgatta a tó titka. – mondta Edward.
- De miért csak egy? – kérdezte Katie.
- Találtak tizenkilenc német gépet innen délkeletre még a hatvanas években. Teljesen benőtte őket a növényzet így maradhattak rejtve. De sohasem derítették ki, hogy hova tartottak. Nem találtak semmi nyomot, ami az úti célra utalna. – mondta Vanson.
- Hát most már tudjuk. – vetette oda Edward majd a pilótafülkéhez lépett, de azonnal vissza is hőkölt.
- Mi az? – kérdezte Katie és ő is odalépett mellé.

A pilótafülkében egy szétaszott holttest feküdt. Szőke fürtjeiből már alig maradt valami. Szemei úgy kidülledtek mintha valami megfoghatatlan erő ragadta volna el. Német egyenruha volt rajta és századosi rangjelzés. Katie végigkutatta a zsebeit. Egy pisztoly került elő, egy zsebkés, néhány fénykép, egy térkép, ami Európa e részét ábrázolta és egy levél.
- Helena Grossgarten századosnak. Szigorúan titkos. – olvasta fel a levélre írt szöveget.
- Te tudsz németül? – lepődött meg Victoria.
- Egy ilyen báty mellett mit vársz? – nézett rá Katie és elmosolyodott.
Kibontotta a levelet és elkezdte olvasni.
- „Százados. Amiről itt írok senki nem, szerezhet tudomást. Nincs már túl sok esélyünk megnyerni a háborút. A V-2 nem készül el időben. A motorjait elküldtem a haditengerészetnek, hogy építsék meg a tengeralattjárót, de már az sem változtat túl sokat a háború kimenetelén. Fedje fel a tó titkát és fordítsa a mi hasznunkra! A világ sorsa az ön kezében van. Aláírás: A Fürrer Adolf Hitler.”
- Vagyis Hitler a szövetségesek ellen akarta fordítani a tó titkát. – mondta Victoria.
- De nem tudta mire vállalkozik. – mondta Edward sápadt arccal. – Ez a gép nem géphiba vagy vihar miatt zuhant le… Nézzék csak!… A pilóta szemei már-már természetellenesen kidüllednek. Ilyen jelenség csak akkor fordulhat elő, ha az agyat valami nagyon erős külső befolyás éri… A földnek vezette a gépet… De úgy hogy azt semmiképp nem élhette túl. Ezt nem tehette önszántából.
- De ki tehette ezt? – nézett rá ijedten Katie.
- Nem ki. Sokkal inkább mi. – mondta a bátyja és a tó felé nézett.

Kis pihenő után elindultak tovább. A lezuhant gép még bonyolultabbá tette a rejtélyt. Vagy talán sokkal egyszerűbbé. Nagyjából a hegy felénél egy párkányhoz értek. A falban egy ajtószerű alakzat volt, amelyre fura formák voltak vésve.
- Ez nem lehet. – mondta Edward.
- Mi? – ijedt meg Victoria.
A férfi egy szó nélkül állt ott. Úgy egy perc múlva a nyakához nyúlt és lecsatolta a nyakláncát.
- Ezt a Stonehange mellett találták. – mutatta fel a rajta lógó amulettet és belehelyezte az egyik mélyedésbe majd megtekerte azt. Hatalmas zörej következett aztán semmi. Egy újabb amulettet és a következő nyílásba tette. Miután elfordította újabb zörej hallatszott majd ismét semmi.

Ezt még két-három amulettel megismételte, és amikor az utolsót is elfordította az ajtó nagy robajjal kinyílt. Egy sötét és nedves barlang tárult eléjük. Mindenütt csontvázak hevertek. Nyakukban amulettek lógtak. A földön lándzsák, kardok, íjak és nyilak hevertek. Mindent belepett a por és az egész barlangot pókhálók töltötték be.
- Itt már kétezer éve nem járt senki. – mondta csöndesen Edward és belépett.
A barlang falait letisztítva furcsa jelek kerültek napvilágra. Egyes szövegrészek már ismerősek voltak a tóparti kövekről.
- Ez fura. – mondta Edward rövid csönd után.
- Mi az Ned? – fordult felé Victoria.
- Ezek mind nők. – válaszolta. – méghozzá fiatal nők. Húsz évesnél nem lehetnek idősebbek.

Mint ahogy az a német pilótanő sem. Bár ő már nagyjából harminc lehetett. Ezen felül mindegyiknek a csontjai el vannak törve és a koponyáikat hatalmas fognyomok, tarkítják.
- Gondolod, hogy közük lehet a tó titkához? – kérdezte Katie.
- Nem gondolom. Tudom. Nézzétek csak! Itt a tó szörnyéről írnak. – mutatott Edward a falra. – Azt írja, hogy hatalmas és félelmetes. Olyan, mint az ősi idők szörnyei, akik az emberekre vadásztak. Elveszi a völgybe lépő leányok lelkét, és magához ragadja azt. Itt valamiféle pszihológiai esetet említ. Alvajárás vagy…
Edward hangja elhalt.
- A pilóta. – hebegte. – Ő is ennek esett áldozatul.

- Ne mondja már. – legyintett Vanson. – Az a gép a második világháborúban zuhant le. A levél szövegét figyelembe véve 1944-45-ben. És ezek mikor éltek itt? Hatezer éve? Ötezer? És az óta eljutottak Dél-Angliába is, ahol megépítették a Stonehanget Krisztus előtt ötezer és háromezer között. Ne mondja már hogy az a lény Hatezer éves!
- Lehet, hogy nem is egy lényről van szó. – válaszolta Edward. Némely csontvázon kisebb fognyomok is észrevehetők.
- Azt akarja mondani, hogy ezek…
- Igen… Szaporodnak.
- Ne szaladjunk előre! – mondta Victoria. – Az se biztos, hogy egy szörnyről van szó.
- Akkor mivel magyarázod a fognyomokat? És a legendát? – kiáltott fel Edward.
- Azt hittem te tudod a legjobban, hogy a legendák csak mente-mondák.
- De minden legendának van valami alapja. Van, amelyik nagyon is sok köze van a valósághoz.
- Most az egyszer egyet kell értenem Mr. Holmessal. – mondta Vanson.

- Hát ez nem igaz! – kiáltott fel Victoria. – Én azt hittem, hogy ide jövök, lejegyzek néhányat a helyi halászok meséiből és bebizonyítom, hogy nem igazak. Erre egy tudós, aki azt mondja, hogy nem hisz az ostoba mente-mondákban és egy helyi, aki mindeddig azt állította, hogy ez az egész csak mese meg turistacsalogatás most azt mondják, hogy az egész szóról szóra igaz? Ezt nem hiszem el.
- Miért Victoria mit mondjunk? – kérdezte dühösen Edward. – Minden jel arra utal, hogy van valami ebben a tóban, ami embereket eszik. És bár valószínűleg nem azért van, hogy az embereket elpusztítsa és nem egy erre teremtetett ősi állatcsalád tagja, de akkor is itt van és ránk, emberekre les.
- Na jó. Ezt nem hallgatom tovább. – mondta Victoria és kiment a barlangból.

Lassan elindultak vissza a faluba. Végig a lefelé vezető úton Victoria és Edward egy szót sem szóltak egymáshoz. Ám amikor már egy órája elhagyták a hegyet Victoria odalépett a férfihoz és halkan megszólalt.
- Bocsáss, meg azért ami a barlangban történt! – mondta. – Elborult az agyam. Arra számítottam, hogy egyszerűen rácáfolok ere a legendára és arra nem is gondoltam, hogy talán igaz is lehet.
- Jól van. – mondta Edward és gyorsabban lépkedve, elhagyta a lányt.

Mentek tovább. Pár perc múlva Edward egy halk sikolyt hallott maga mögül. Megfordult és látta hogy Victoria elbotlott valamiben. Odament hogy felsegítse, de amikor meglátta, hogy mi hever a lány lába alatt elállt a lélegzete. Victoria eleinte azt hitte, hogy csak bunkó akar lenni hozzá, de amikor követte a tekintetét és meglátta a mögötte fekvő csontvázat hangosan felsikított. Vanson és Katie gyorsan odaérkeztek és a hullát kezdték vizsgálni. Régi francia egyenruha volt rajta. Már amennyire abból a szétszabdalt szövetből meg lehetett állapítani. Utoljára Napóleon katonái hordtak ilyet a XIX. század elején. Edward hirtelen felkiáltott.
- Na ne! Hogy kerül egy nő Napóleon seregébe?
- Ez egy nő? – lepődött meg Vanson.

A két lányon is látszott a meglepetés.
- Úgy látszik vele is az végzett, ami a keltákkal és a partra sodort lányokkal is. – mondta Edward.
- Nézzétek! – mondta Victoria és egy viszonylag épp levelet húzott elő a kabát zsebből. – Ez franciául van.
- Add ide! – vette ki a kezéből Edward.
- „Drága Juliette!” – kezdte olvasni. – „Sajnos nem vált be a tervünk. Tudom, hogy azt ígértem, hogy mindig melletted leszek és még a háborúba is magammal, viszlek és mikor erre a hadjáratra elindultam megígértem, hogy egy hétnél nem tart tovább. De tévedtem. A császár úgy rendelkezett, hogy a csapataimmal Dél-Németországba menjek, de neked drága Juliette itt kell maradnod a többiekkel. Remélem hamar, látjuk egymást. A te Piered. Kelt: 1802. június 18.”
- Szóval egy francia tábornok magával hozta a barátnőjét ide és ő is a tó titkának az áldozata lett. – mondta Victoria.
- Ráérünk teóriákat felállítani későbbi is. – szakította félbe őket Vanson. – De ár esteledik. És az tény hogy az összes haláleste éjszaka történt.
- Egyet értek. – válaszolta Edward. – Menjünk!
Azzal a levéllel a zsebükben elindultak vissza a faluba.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!