Történetek

Az általa áhított férfi előtte zuhanyozott. Felkapott egy törölközőt, és bedobta. Soulness magára kanyarintotta a törölközőt, és kilépett. Mia akaratlanul is rápillantott. Végignézett a félmeztelen testén, a vállain, az alakján… Tátott szájjal bámulta. Soulness ismét vigyorogni kezdett. Ilyen pillantást még életében nem látott. Mia megrázta a fejét, vissza kellett térnie a „földre”...

Ismerősnek találtam valahonnan. Mintha már láttam volna… Fekete köpeny, választékos öltözet, sápadt bőr… Hiszen ez a férfi a színházból!
- Téged meg kikérdezett? Egyáltalán mit szólsz bele az én ügyembe?
- A kisasszony, ha jól hallottam, segítségért kiáltott…
Némán ránéztem, de tekintetünk találkozása miatt el is fordítottam a fejem.
- Ó! Vele ne is foglalkozzék… Egyszerű házastársi probléma…
- Igazán? Mily különös… egy bájos fiatal leány, és egy koszos semmirekellő…...

Ez a mai nap elég zavaros volt. Hiányzott valami. Valaki. Mellőlem. Az ölelése. Az, hogy mellettem legyen. Hogy beszéljen. Hogy érezzen. Hogy jó legyen.
És ez hiányzik. Hiányzik az, hogy valaki megmondja, hogy valamit jól csináltam-e...

Miért van ez így?! Miért van az, hogy ha szeretek valakit ő rám se néz? És ha engem szeretnek, én csak másra tudok gondolni. Fiatalságomat egy négy évig tartó reménytelen szerelem töltötte ki. Rá gondoltam éjjel-nappal. Sírtam, sajnáltam magam, és a mennyekben jártam, amikor reggel köszönt nekem a suliban. Mindig éreztem, hogy elpirulok, és talán ő is látta. Látta, hogy odavagyok érte, és ezt kihasználva játszott velem. Hol kedves volt, már-már udvarolt nekem, aztán még fel sem ocsúdtam,...

Pistike gyakorlott táborlakó volt, hiszen ha lehetett szülei lepasszolták egész nyárra. Őseit alig ismerte, mert csak évente kétszer látta őket, amikor hozták a táborba és amikor vitték. Egyébként reggel korán mentek és későn érkeztek, így otthon nem találkozhattak. A társas kapcsolatok kialakulását úgy képzelte, hogy a fiú megkérdi a lányt, hogy akar-e dugni, az persze akar, és amikor megvolt neki minden nő, akkor az utolsót megtartja...

Bármit megtennék, hogy jóvá valahogy, tudom, nem lehet. Csak pár gondolat, másnak is lehet tanulság, attól, hogy bezárkózol, tököm tudja, hova és meddig rohansz el, nem kíméled meg azokat, akikről azt hiszed igen. Életem nagy története és szerelme maradsz, lehet, hogy nem érdekel, de nincs ezzel másképp senki, akiről azt hiszed menekültedbe, majd ködbe feled...

Lassan felemeltem tekintetemet. Mivel nagykabát volt rajta, ezért csak nagyjából lehetett kivenni testének körvonalait. De az arca, a hófehér arca a sapka alól előbukkanó vörös hajtincsek, miket a téli szellő ide-oda fújkált arca előtt, gyönyörűek voltak. A legizgalmasabb mégis a szemei voltak, azok a smaragdzöld szemek melyek olyan csodálatosan figyelték ledöbbent arcomat...

De nem... tudom nagyon jól, hogy sohasem foglak tudni elfelejteni, egyszerűen nem megy...tudom, hogy képtelen vagyok rá! Ez nem akarat kérdése, mert igenis létezik örökké tartó szerelem...örökké szeretni foglak, ameddig csak élek!

Egyedül vagyok, magamnak is teher. Megértem és nem haragszom, ha nem felelsz. Csak fáj. A sok mindenben ez a legjobban. Talán szégyelled, hogy a lányod voltam... nem, nem sírok, az a győztesek privilégiuma. Nem sírok.
Apa...

Szeretném, ha foglalkoznál csak egy kicsit azzal, hogy én mit érzek.
Miért van szükséged arra, hogy megbánts? Csak kinevetsz a hátam mögött!
A szemembe hazudsz. (Legalábbis így érzem.)
Próbáld beleképzelni magad az én helyzetembe!
Az, hogy van barátom, az nem azt jelenti, hogy szeretem...