Egy vámpír élete-II.

A kéz tulajdonosa egy magas, izmos termetű ember volt, aki inkább volt nevezhető egyszerű földművesnek, mint koldusnak.
- Nyugodj meg csillagom, nem akarok én semmi rosszat!- mondta vigyorogva.
– Ha azt teszed, amit mondok neked, nem esik bántódásod!
Némán bólintottam a fejemmel, nyugodtságot színlelve, ami- bevallom,- nem igazán sikerült.
- Add… add ide az ékességeid!-, s reszketve már nyúlt is a nyakékem felé.
Nem akartam, hogy baj kerekedjék, így kénytelen-kelletlen, de végül engedtem, hogy elvegye.
- Jól van! Ezt már szeretem…

A fényhez emelve gyors pillantást vetett rá, aztán eltette. Ugyanez a sors várt vőn szeretett fülbevalóimra, gyűrűimre, és persze az erszényemre is.
- Most pedig jöhet a szórakozás... - ezzel az elszántsággal a földre lökött. Kétségbeesett kiabálásba kezdtem, mely úgy tűnt, teljesen értelmetlen. Rám nehezedett teljes súlyával és újból betapasztotta a számat. Elkezdte kigombolni a nadrágját, miközben megpróbáltam kiszabadulni a fogásából. Karmoltam, rúgtam ott, ahol csak értem.
- Ne mozogj már annyit! Gyorsabban is túl lehetnél rajta… - mondta kéjtől elvakulva.

Keze már közben a szoknyámat próbálta meg felhúzni, több-kevesebb sikerrel. Nem szabad hagyni magad, küzdj a végsőkig! - csak ez lebegett a szemem előtt. Ettől felbuzdulva, összeszedtem minden erőmet, és egy nagy rúgással a hátára terítettem. Gyorsan felálltam, és lélekszakadva csak futottam és futottam, egyik utcáról ki, másik utcáról behaladva. Hallottam, ahogy üldözőm rohan utánam, szinte már magam mögött éreztem közvetlenül. Hirtelen irányváloztatásokkal próbáltam előnyt szerezni, de nem kedvezett a szerencse. Zsákutcába jutottam be. Visszafordulásról már szó sem eshetett, mivel sarokba voltam szorítva.
- Nem szép dolog így elfutni!- kezdte, és lassan előhúzta kését. –Megmondtam neked nem? Ha úgy viselkedsz, ahogy, nem esik bántódásod! Eljátszottad. Most már nincs menekvésed!
- De van!- mondta egy ismeretlen férfihang a támadóm mögül.

Ismerősnek találtam valahonnan. Mintha már láttam volna… Fekete köpeny, választékos öltözet, sápadt bőr… Hiszen ez a férfi a színházból!
- Téged meg kikérdezett? Egyáltalán mit szólsz bele az én ügyembe?
- A kisasszony, ha jól hallottam, segítségért kiáltott…
Némán ránéztem, de tekintetünk találkozása miatt el is fordítottam a fejem.
- Ó! Vele ne is foglalkozzék… Egyszerű házastársi probléma…
- Igazán? Mily különös… egy bájos fiatal leány, és egy koszos semmirekellő… hm nem valami jó párosítás…
- Figyelmeztetem Mr.! Hagyjon minket békén, így nem esik bántódása…

Alig hogy kimondta ezt, már le is hullt a tőr a macskakőre, s saját magát a falhoz szorítva találta magát.
- Nem szép dolog védtelen hölgyeket riogatni az éj közepén! Jobban tenné, ha most azonnal ideadná az eltulajdonított ékszereket!
- Igenis, máris adom. - ezzel kifordította a zsebeit, melyből csörögve kihulltak.
- Most pedig takarodjon…- mondta megmentőm, majd nagyot lökve rajta útjára engedte.
Sokáig nézett még utána, mintha megakart volna bizonyosodni arról, hogy valóban adózott-e a kérésnek.

Csönd volt. Csak a szél fújt, s halk sóhajaim vertek visszhangot a falakon. Lassan elindult felém, összeszedve közben a giccseim. Mikor odaért hozzám, illendően odanyújtotta a kezét, s felsegített a földről. Átadta a ékeket is.
- Hol is kezdjem… Nem is tudja, mennyire sokat segített nekem- mondtam, miközben leporoltam a ruhámat,- ha Ön nem lett volna, kitudja mi lett volna velem.
Mosollyal oda fordultam hozzá, de nem láttam már senkit sem, csupán néhány ládát, amit a boltból hoztak még ki valamikor a délután folyamán.
Körbe néztem mindent, de sehol sem láttam. A zsákutcából kiérve megpillantottam Daniel-t, amint a tőle megszokott mérges arcon engem keresett.
- Hol csatangolsz te éjnek évadján?
- Mi közöd hozzá? Nem hogy inkább magadba szállnál, a tetted után! - pirítottam rá.

Teljesen elvörösödött, mivel pontosan tudta, mire értem ezt. Útban hazafelé nem is igazán beszélgettünk. Engem csak a titokzatos férfi érdekelt. Még csak a nevét sem tudtam meg… sőt! Semmit az égvilágon vele kapcsolatban… Csak úgy örvénylett a fejemben a sok kérdés.
Pedig a válasz nem is volt messze, csak én nem tudtam róla. A megoldás egy háztetőn ülve figyelte minden léptem.
Pillantása elkísért a házunkig, a lépcsőig, a szobámig, az ágyamig... és mindörökre rajtam nyugodott.