Történetek

- Mi ez a két paca?- kérdezet Amy gúnyosan számítva a válaszra.
- Hát vámpírok! Itt a bizonyíték! Most elcsíptem őket!
- Dave, azért mert van két sötét kivehetetlen foltod, még nem azt jelenti, hogy bárkit is meg tusz győzni avval, hogy ezek itt vámpírok.
- Mikor hiszed el végre?- kérdezte csalódottan Dave. De az izgatottság még ott csengett a hangjában.
- Soha. Tudod, vannak dolgok. Amik csak az emberek hitében léteznek…

Hermionéban valami ösztönös félelem munkálkodott, ami miatt nem mert gyorsan repülni, s emiatt nem tudott megfelelően reagálni a passzolásokra – most csak a kvaffal játszottak, és egy gurkóval, amit senki se terelgetett, és a cikeszt se vették, elő, mert kevesen voltak. Harry azon a véleményen volt, hogy a lányt legelőször hozzá kellene szoktatni a gyorsasághoz, ezért nem minden hátsó szándék nélkül Ron vállalkozott rá, hogy repül egyet vele...

- Igen, én vagyok a nemződ. - az érzések valószínűleg kiülhettek az arcomra.
- De nem is haraptál...
- Már nem így megy - mondta szokatlanul megfontoltan - a szabályok tiltják.
- A vámpírok ... tiltják?!
- Igen. Az ostoba tojásfejek - a tudósok amerikai gúnynevét használta - úgy gondolják, hogy túl kell lépnünk állati ösztöneinken. Pedig legszívesebben a hagyományos módon térítettelek volna meg...

- Taubron na Galanodel vagyok, uram, varázsló. Információkért jöttem.
- Előre szólok mágus, meg se próbálj mágiát használni ellenem, főleg ha kedves az elméd épsége! -kemény hangon beszélt, majd elmosolyodott- Információért? Abból rengeteg van. Mit szeretnél tudni, varázsló Taubron?
- Pár napja járt a városban egy kalandozó. Egy férfi, nála pedig egy különleges, számomra igen értékes könyv. Róla akarok minél többet megtudni...

Hallom a saját hangom, ahogy reszketve súgóm, hogy: Akarlak! Minden ellenállás megszűnt bennem és kívánom. Annyira kívánom. Még soha senkit nem kívántam így. Valamiféle állatias ösztön tőr elő belőlem nem tudom honnan. Nem emlékszem már, hogyan kerültünk a szobájába. Összemosódott minden...

Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást. Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a horcruxokat...

- Ez egy univerzális rakéta, a régi fúzióson csak, egy kétprogramú irányító szoftver volt. Ez, tizenkét programú. Számtanilag is sok a különbség, hát még harc helyzetben! – a zászlós helyesbített néhány számítást, majd folytatta a rakéta ismertetését. – Egy hajót is ki tudunk ütni vele! – mondta egy büszke mosoly kíséretében a lány...

Harryék legelső feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat – ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elővették azokat a sárkánybőr munkavédelmi kesztyűket, amiket elsőéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A kesztyű megkímélte őket az undok szennyeződéstől, de a nehéz...

Mint egy sötét árnyék suhant el az ablakok alatt. Senki se látta. Mindig erre vágyott, hogy eltűnjön, hogy végre ne nézzenek rá, csak egyszerűen ne lássák. Ez az álma most valóra vált és tudta, hogy ha egyszer meghal, a szelleme ugyanúgy fog kísérteni, mert akkor láthatatlan lesz és elpusztíthatatlan. Vágyott erre...

Láttam, hogy anya ott áll apával szemben, az előtérben. Aztán arra emlékszem, hogy apa felemeli a kezét, és megüti anyát.
Sikítottam.
Tiszta hangerővel.
Apa felnézett, és betántorgott a konyhába. Anya nem szólt semmit.
Felrohantam, és nagyon sokáig sírtam...