Harry Potter és a Varázslók Háborúja 5.

5. fejezet
Tonks, a mentőangyal

Az élet a Prewett házban nagyon hasonlított Black-ház belire, azzal a különbséggel, hogy kicsit nagyobb volt a sürgés-forgás, hiszen nem csak a Főnix Rendje tagjai tartották itt megbeszéléseiket, hanem az esküvői előkészületek is felbolygatták az amúgy csendes, békés ház nyugalmát – amit Muriel néni egyáltalán nem vett rossz néven. Harrynek kicsit deja vu érzése volt, mert a Black-ház takarítása helyett most az esküvőre való készülés foglalta le minden percét, mint Ronnak, Hermionénak és Ginnynek. Fred és George sem tudta most kivonni magát a munkából, mert Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy zárják be addig a boltot, amíg le nem zajlik a ceremónia, valamiféle „betegség miatt zárva” indokkal. Az ikrek részéről ez heves tiltakozást váltott ki és rögtön elkezdték a „felnőttek vagyunk, nem parancsolsz nekünk” című előadásukat, de hamar bebizonyosodott, hogy Mrs Weasley szigorú tekintete még mindig csodás eredményeket képes elérni.

Így Harryék nem maradtak magukra a munkában, aminek igazán örültek, mivel Mr és Mrs Weasley, Charlie és a házban megforduló többi vendég mind-mind a Rend szolgálatában álltak, és feladatuk sokkal fontosabb és sürgetőbb volt, mintsem ráérnének holmi esküvők szervezgetésére. Harry pedig újsütetű szolidaritása miatt nem parancsolta ide Siport, hogy végezze el helyettük a munkát. A kis csapat egyetlen segítsége Muriel néni volt, aki felügyelte a takarítást, pakolást, kertrendezést.
Az ikrek kiharcolták maguknak, hogy a borospincét takaríthassák – Ron meggyőződése szerint azért, hogy ne száradjanak ki a nagy munkában…

Harryék legelső feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat – ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elővették azokat a sárkánybőr munkavédelmi kesztyűket, amiket elsőéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A kesztyű megkímélte őket az undok szennyeződéstől, de a nehéz munkában kezük hamar kiizzadt. A nagy, nehéz bútorok egymás hegyén-hátán feküdtek, kusza összevisszaságban, ezért kézzel kellett kibányászni őket, a varázslat itt nem segített. A lépcsőn lefelé már Hermione és Ginny lebegtették a szekrényeket, egészen addig, míg Mrs Weasley meg nem látta, hogy egy szem lánya varázsolni merészel az iskolán kívül.
- Ugyan már anya! – tiltakozott a lány. – A Minisztériumban itt nem érzékelik, hogy én varázsoltam! És különben is… bűbájtanból én vagyok a legjobb az egész évfolyamon…
- Nem érdekel, Ginny! – pörölt Mrs Weasley a lányával. - Megmondták, nem varázsolhat kiskorú az iskolán kívül! Legjobb lesz, ha velem jössz, és segítesz megfőzni az ebédet.

Így a pakolást már csak Ron és Harry, a lebegtetést, pedig Hermione végezte – és a két fiú nem igazán örült ennek. Ron azért nem, mert Ginny sokkal gyorsabb volt, mint Hermione, Harry pedig azért, mert a vörös hajú lány közelében sokkal jobb kedvel ment neki a munka.
- És most mi legyen ezzel a hatalmas kupaccal? – kérdezte Hermione Muriel nénitől, miután kihordták a lim-lomot a ház elé az udvarra.
- Szerintem gyújtsuk fel… - javasolta Ron, de Muriel néninek más tervei voltak.
A bútorokat, ruhákat, kalitkákat, s minden egyéb nem varázsos holmit leröptettek a domb aljára a házhoz vezető lépcső mellé, majd a néni bement a városba, hogy falragaszokat tegyen ki az érdeklődőknek. Délutánra meg is érkeztek a lomtalanításra a muglik, akik kedvtelve válogattak a még felhasználható holmik között.

Másnap a szalon takarítását egy váratlan esemény szakította félbe – váratlan volt, mert a nagy munkában teljesen megfeledkeztek róla: a roxforti levelek érkezése. Harry, Ron és Hermione puszta megszokásból nyitották ki a borítékokat, hogy elolvassák McGalagony igazgatónő sorait. Mikor Mrs Weasley is megtudta, hogy megérkeztek a levelek, Harrynek feltűnt, hogy az asszony mély hallgatásba burkolózott és egész nap kerülte a társaságot.
- Mondd csak Ron, anyukád már tudja, hogy nem mész vissza az iskolába? – kérdezte Harry.
Barátja nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt:
- Igen, tudja… Kész tények elé állítottam, miután hazajöttünk – ez volt az első dolgom. Nem mondom, rendesen kiborult… De most már nyugodtabb valamivel.
- És… és azt tudja, hogy mit fogunk csinálni?
- Dehogyis! Azt hiszed, elmondtam neki? – suttogta Ron Harry fülébe. - Sokkot kapott volna! Csak annyit tud, hogy elutazunk, és sokáig nem leszünk itthon… Igazából ezzel még meg is nyugtattam, mert azt hiszi, hogy a háború elöl, így biztonságban leszünk…
Harry bólogatott és úgy vélte, Ron tényleg jól adta elő a terveiket. Ennek ellenére kissé rosszul érezte magát, hogy ilyen veszélyes útra mennek, s közben Mrs Weasley azt fogja hinni, hogy biztonságban vannak.
- Hermione, te mit mondtál otthon? – fordult Ron a lányhoz.
- Nekem könnyen ment! – legyintett Hermione. – Azt mondtam, hogy halasztok egy évet a suliban és inkább elutazom tapasztalatot gyűjteni, ami… végül is, igaz, bizonyos szempontból – tette hozzá mosolyogva a lány.
- Az… bizonyos szempontból – Harry és Ron összevigyorogtak, és az járt a fejükben, hogy Hermione vajon képes lenne-e valamit nem a tanulás és tapasztalat szerzés oldaláról megközelíteni.
A szokásos tankönyvlista mellé Ron és Harry egy hoppanálási vizsgapapírt is kaptak, amin a következő sablonszöveg állt:

Tisztelt vizsgázó!

Kérjük, hogy az esedékes hoppanálás-vizsga következő, augusztus 9. szombati napra kitűzött időpontján, de. 6 órakor jelenjen meg a londoni Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Közlekedésügyi Főosztályán a Hoppanálási Vizsgaközpontban. Kérjük továbbá, hogy a vizsgára hozza magával a mellékelt értékelőlapot, és előzőleg töltse ki a személyes adatokat.
Üdvözlettel:

Wilkie Twycross
hoppanálási vizsgabiztos

- Addig már csak hat nap! – mondta Ron elsápadó arccal. A fiúnak nem sikerült legelső, április 21-i vizsgája, ezért érthető módon kissé aggódva tekintett az újabb megmérettetés elé.
- Ne aggódj, most biztos sikerülni fog – nyugtatgatta Hermione -, a múltkor is csak egy apróságon múlott…
- Apróság… persze… - morogta a fiú. – Te összevissza sikoltoztál, amikor a második gyakorláson hátrahagytad egy hajtincsedet… az én szemöldököm az apróság…
Harryt a legkevésbé sem izgatta a hoppanálás vizsga, egyrészt, mert már elég jól ment neki, másrészt az se zavarta volna, ha megbukik, és nem kap jogosítványt.
- Ki lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? Milyen könyvet írt elő? – kérdezte Harry Ginnyhez fordulva.
A lány átfutotta a tankönyvjegyzékét, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
- Nem látom… nincs SVK-s könyvünk…
- Lehet, hogy törölték a tantervből, azok után, hogy annyi szörnyűség történt a tanárokkal – vetette fel Hermione.
- Várj csak! – szólalt meg Ron. – ezt itt nem olvastátok?
Ron McGalagony levelének aljára mutatott, ahol a szokásos szöveg után egy további értesítést lehetett olvasni.
- Figyeld: „… ez úton tájékoztatjuk a kedves diákokat, hogy a sötét varázslatok kivédése tantárgyat töröltük a tantervből, helyette a mágikus önvédelem című kurzust fogják tanulni a diákok a bűbájtan keretein belül, emelt óraszámban első évtől hetedikig.” – Mágikus önvédelem? Mi értelme egy puszta névváltoztatásnak?
- Így akarnak védekezni az átok ellen… - vetette fel Harry. – Voldemort megátkozta a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, szóval, ha megváltoztatják a nevét, talán nem fog hatni az átok.
- Mi…? Voldemort átkozta meg a tantárgyat? – döbbent meg Ginny.
- Ja, persze, te nem tudtad… - kapott észbe Harry. – Voldemort eleinte nagyon akarta azt a tantárgyat tanítani, és mikor Dumbledore visszautasította, elátkozta az egészet.
- Hű… akkor nem csoda, hogy minden tanár pórul járt…
- Azért nem mind… – morogta Harry és Piton járt az eszében, majd fogcsikorgatva hozzátette: – még…

Aznap folytatták a szalon csinosítását: felmostak, port töröltek, pókhálóztak, felállítottak két hatalmas asztalt, és hozzá a sok-sok széket a vendégek fogadására.
Másnap következett a kert rendbetétele, lenyírták a füvet, kigazolták a virágágyást, törpementesítették a bokrok tövét és formára nyírták a sövényt. Az egész munka végére tisztességesen elfáradtak és kiadós izomlázuk lett. Ha Harry korábban azt hitte, hogy könnyebb dolguk lesz, mint a Black-házzal, be kellett látnia, hogy tévedett. Az új főhadiszállás legalább annyira kifárasztotta őket, igaz, legalább nem kellett az undok kártevőkkel – doxikkal, tündérmanókkal - hadakozniuk.

A Rend tagjai közül szinte mindenkit ismertek, csak egy-két új ember volt, aki megfordult a házban. A legsűrűbben Lupin, Tonks és Mordon jártak a főhadiszálláson, aminek Harryék nagyon örültek. Mindazonáltal a tanácskozások szigorúan titkosak voltak és ezekre Harryt, Ront, Ginnyt, Hermionét és az ikreket továbbra sem hívták meg. Igaz, az ikrek nem vették ezt rossz néven, volt nekik dolguk elég a háború nyomon követése nélkül is, Harryéket viszont annál rosszabbul érintette ez. Lupin még mindig tartotta magát ahhoz, hogy a Főnix Rendjének csak nagykorú, a Roxfortban végzett emberek lehetnek a tagjai, s ennek a társaság egyik tagja sem felelt meg.
- Anya van a háttérben, az tuti! – jegyezte meg Ron mérgesen, mikor becsapták előttük a dolgozószoba ajtaját, ahol a tanácskozások folytak. – Megkérte Lupint, hogy ne engedjen minket a Rendbe… ez az egész „nem jártad ki a Roxfortot” - dolog egy nagy hülyeség, egyáltalán nem vall Lupinra…

Harry ebben nem volt olyan biztos, de abban egyetértett Ronnal, hogy Mrs Weasley bizonyosan megragadna minden alkalmat, csak hogy kivonja gyerekeit a háborúból, és Harry ezért nem hibáztatta az asszonyt – igaz, nem is örült neki.
Csalódottan indultak vissza dolgozni, mikor Hermione megállította őket:
- Várjatok csak! – szólt és közel ment az ajtóhoz. – Lehetséges volna…?
- Micsoda? – kérdezte Ron.
- Nem hallottam azt a cuppanó hangot, ami lepáncélozza az ajtót – közölte suttogva a lány.
- Hah! Akkor lehet, hogy a telefül bejut a résen… - Ron a zsebében kotorászott, és csakhamar előhúzott egy-két hosszú, hússzínű zsineget. Az előző évek tapasztalatai miatt Ron mindig magánál hordott néhányat ikerbátyjai találmányából, amivel könnyen kihallgathatók titkos tanácskozások, akár zárt ajtók mögül is. Ron példáján Harry is elővette a saját telefülét, és meg se lepődött azon, hogy Ginny kezében is ott volt egy.
- Tessék, itt van egy… - adta át Ron a másik telefület Hermionénak, majd mind odalapultak az ajtóhoz és alácsúsztatták a zsinegek végét.

Türelmesen vártak mikor szólalnak meg a beszédfoszlányok, a tanácskozás részletei, de nem hallatszott semmi. Harry nagyon jól tudta, még ha suttogva is beszélnek és a szoba tőlük távol eső végében vannak, akkor is úgy kellene hallaniuk mindent, mintha közvetlenül mellettük állnának. Egy árva neszt, lépteket, suttogást, semmit se hallottak.
- Nem értem… pedig működnie kéne… - Ron teljesen tanácstalan volt.
- Várj egy picit – Ginny az ajtóra tapasztotta a fülét, majd finoman koppantott egyet rajta. Az ajtó normális koppanó hangot adott. Ginny megvonta a vállát. – Pedig tényleg nincs lepáncélozva… Harry, mit csinálsz!?

Harry megunta a tétova várakozást, pálcáját a kulcslyukra szegezte és kinyitotta a zárat. Az ajtó nyikorogva kitárult, Harry pedig gondolkozás nélkül belépett. Döbbenten vette észre, hogy a szobában egy teremtett lélek sincs. A bezárt ablakon álmosan sütött be a délutáni napfény, amit a szép tükrök szórtak szét a szoba minden sarkába. Ron, Hermione és Ginny is beléptek a szobába tátott szájjal.
- Mi a…?
- Hová tűntek mind?
- Talán nyílik innen egy titkos szoba – vetette fel Ginny.
- Nem, az lehetetlen – rázta meg a fejét Hermione. – Minden oldalról szobák veszik körül ezt a helységet, és mind ismerjük. Az egyik felén a szüleitek szobája van, a másikon meg Muriel nénié, és mindegyiket láttuk. Ott nem lehetnek…
- Talán a szekrényben vannak és megnövelték tértágító bűbájjal! – mondta Ron, és már nyitotta is a gardrób ajtaját… de abban csak egy szürke talár és pár törött üveg volt, semmi több.

- Ez azt jelenti, hogy nem is itt vannak… - gondolkozott hangosan Hermione.
- Hű, de okos vagy! Ezt egymagad találtad ki? – gúnyolódott Ron.
- Úgy értem, hogy nem itt, a házban, hanem valahol másutt – morogta a lány.
- Vagyis dehoppanáltak?
- Nem, Ginny, itt nem lehet dehoppaná…
- Jó, jó!... Úgy értem, akkor zsupszkulcsot használtak?
Hermione homlokráncolva gondolkozott a rejtélyen.
- Talán… - mondta lassan. – De az is lehet, hogy máshogyan mentek el. Mondjuk, mint a King’s Cross pályaudvaron az a fal, ami a 9 és ¾-ik vágányra vezet… Lehet, hogy mikor átléptek a dolgozószoba ajtaján, egy másik helyre kerültek, amit mi nem láttunk… egy titkos helyre. Az is lehet, hogy nem mentek messze, de meglehet, hogy az ország másik végében vannak…
- De mi van, ha…
- Jaj, hagyjátok már! – csattant fel Harry idegesen. – Nem látjátok? Túljártak az eszünkön! Semmibe sem leszünk beavatva, amíg ők nem akarják! De jól van, akkor ők se lesznek beavatva semmibe!

- Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes vagy? – torkolta le Hermione.
Harry sóhajtott egyet. Rosszul vette fel ezt a mellőzést, a két évvel ezelőtti állapotot juttatta eszébe, mikor a Rend és barátai semmiről se tájékoztatták a nyári szünet alatt. Ennek ellenére elszégyellte magát előbbi kirohanása miatt. Csak most vette észre, milyen kicsinyes volt.
- De igen… bocs. Menjünk innen. Folytassuk a sövénynyírást.

*

Szombaton Harry és Ron a változatosság kedvéért kora hajnalban kelt, hogy időben odaérjenek a hoppanálás vizsga kitűzött időpontjára. Reggel ötöt mutatott a gyűlölt ébresztőóra, mikor a két fiú félálomban mosakodott és öltözködött. Mikor beléptek a konyhába, hogy elfogyasszák a szegényes reggelit – tea és pirítós volt csupán, mert Charlie tapasztalatból tudta, hogy hoppanálás előtt nem ajánlott degeszre tömni magát az embernek -, Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy azonnal öltözzenek át normális ruhába, nem mehetnek vizsgázni farmerben és pólóban. Így Harry és Ron még unottabb képpel másztak vissza az emeletre, hogy talárba öltözzenek.
- Hogyan fogunk Londonba menni? – kérdezte Ron miközben fejét támasztotta és tömte magába a szikkadt pirítóst.
- Hopp-porral mentek a kandallón át – válaszolta Mrs Weasley.
- Azért kellett átöltöznünk, hogy most összekormozzuk magunkat? – csóválta a fejét Ron.
- Jó reggelt, jó reggelt! – köszöntötte őket a mindig vidám Muriel néni, aki ekkor lépett a szobába. – felkészültetek a megmérettetésre?
A két fiú válaszul kórusban mordult egyet.
- Na, fel a fejjel, biztos sikerülni fog! – bíztatta őket a néni. – Nem olyan nagy szám az a hoppanálás! Emlékszem, nekem már az első gyakorláson sikerült, igaz akkor még sokkal jobb tanárunk volt, nem az Twycross, az a hozzá nem értő pancser! Nyugalom, majd én helyettetek is izgulok az ajtó előtt, amíg bent lesztek, aztán, ha végeztetek…

- Hogy-hogy? A néni is velünk jön? – kapta fel a fejét Harry.
- Igen, igen. Nem mondtam még?
- Mi dolgod van neked a Minisztériumban, Muriel néni? – kérdezte Ron csodálkozva.
- Kis ez – kis az – válaszolta titokzatosan a néni és többet egy szót sem volt hajlandó beszélni a témáról. – Nektek most a hoppanálásra kell koncentrálnotok!
Miután lenyomták a pirítóst és legurították a kevéske teát, Harry és Ron a kandallóhoz lépett, majd Muriel néni eléjük tartott egy díszes fadobozkát, amiben a csillogó hopp-port tartotta. Vettek egy marékkal a porból és a tűzbe hajították, amitől a lángok zöldes színűre színeződtek. Ron belépett a tűzbe, kimondta úti célját és eltűnt. Őt követte Harry, aki kicsit viszolygott az utazás ezen formájától, a rossz tapasztalatok miatt, de ő is sikeresen megérkezett a Mágiaügyi Minisztérium átriumába.

Az átrium nagyon megváltozott, mióta legutóbb itt járt – nyilván, mivel akkor porig rombolták az egészet. Az ugyancsak lerombolt Mágikus Testvériség Szökőkútja megüresedett talapzatára nem kerültek vissza a hatalmas arany szobrok, melyeket a Voldemort elleni ádáz küzdelemben Dumbledore professzor uszított ellenfelére. Eltűntek, akár a professzor…
A pávakék mennyezeten még mindig szüntelenül ott táncoltak az arany szimbólumok, de a régen fényesre csiszolt fapadlót rendesen elhanyagolták: kopott, fénytelen, szálkás volt, a falakon itt-ott pókháló lógott, amiket pár éve még szorgos kezek takarítottak, hogy Nagy-Britannia varázslóinak évszázados múltra visszatekintő kormányzószerve mindig dicsőségesen ragyogjon, ha fogadja a betévedő vendégeket. A mostani állapot azonban a válságos időszakot tükrözte, mikor az embereket már nem érdekli a pompa, a kellem és a külcsín – csak a túlélés és a győzelem. Ez a háborús minisztérium volt.

Nem változott azonban az emberek sürgő-forgó színes tömege, akik az átrium távozó és érkező kandallóinál sorakoztak, s a Harry mögé érkező Muriel néni már terelte is tovább a két fiút, hogy ne tartsák fel az ideges tömeget. Első útjuk a Biztonsági Őrszolgálathoz vezetett, ahol a pávakék taláros őr regisztrálta a fiúk pálcáit. Mikor Muriel néni pálcáját vizsgálta, felpillantott annak tulajdonosára, s a csodálkozó felismerés ült ki az arcára.
- Miss Prewett! – kiáltott fel. – De örülök, hogy viszont látom! Régen járt felénk…
- Igen, sok volt a dolgom – mondta mosolyogva a néni a nyilvánvaló hazugságot és visszavette a pálcáját. – Ahogy most is, úgyhogy megbocsásson…
Azzal tovább álltak és elindultak az aranyrácsos kapun túl a felvonók felé, és beálltak az egyik előtt kígyózó sorba. Fejük felett halványlila papírrepülők köröztek, melyekről Harry tudta, hogy a minisztérium házon belüli üzenetei, a különböző ügyosztályok közti kommunikáció eszközei.

Harry Ronra nézett, s látta, hogy barátja ugyanúgy meglepődött az előbbi furcsa üdvözlésen, mint ő.
- Mond csak, Muriel néni… - kezdte Ron, de egy erőteljes hang félbeszakította.
- MURIEL! Tyűha! – kiáltotta egy szakállas férfi a szomszédos lift előtt várakozók csoportjából. Átverekedte magát az emberek sokaságán és kézcsókkal üdvözölte a mosolygó, majd elpiruló Muriel nénit.
- Á, kedves Arnold! Régen találkoztunk.
- Mennyi is? Tizenhét éve? Muriel, te gyönyörűbb vagy, mint valaha!

Lassan mások érdeklődését is felkeltette a jelenet, s néhány idősebb boszorkány és varázsló csatlakoztak Arnoldhoz, hogy lelkesen üdvözöljék a nénit. Egyesek teljesen közvetlenül közeledtek, mások meg különös tisztelettel köszöntek a néninek. A fiatalabb hivatalnokok és dolgozók viszont értetlenül álltak az események előtt, akárcsak Harry és Ron. Fogalmuk sem volt róla ki ez az idős hölgy, s ahogy Harry Ron döbbent arcára nézett, rá kellett jönnie, hogy nekik is új ez a helyzet.

A további lelkes üdvözlésektől a lift érkezése mentette meg Harryéket. A felvonó ajtaja nyikorogva kitárult és ők beléptek néhány másik varázslóval és boszorkánnyal együtt. Muriel néni gyorsan megnyomta a hatodik emelet gombját. A lift megindult felfelé, s hamar meg is érkeztek, lifttársaik mind a felsőbb emeletekre igyekeztek.
- Hatos szint, Mágikus Közlekedésügyi Főosztály; Hop Hálózati Felügyelet, Seprű-ellenőrzési Hivatal, Zsupszkulcs Felügyelet és Hoppanálási Vizsgaközpont – jelentette be a monoton hang.

A hármas kiszállt a liftből, és Muriel néni vezetésével Harry és Ron végigmasírozott a Főosztály hosszú folyosóján. A fehérre meszelt falak mentén jobbra-balra ajtók nyíltak irodákba, az alosztályokhoz, vagy raktárakba, seprűtárolókba. Néhány ajtó nyitva volt, ezeken Harry és Ron önkéntelenül is érdeklődve lesett be. Az egyik nagy teremben több seprűt láttak a levegőben lebegni, s alattuk szürkébe öltözött varázslók vizsgálgatták nagyítókkal és aranyszínű pálcákkal a röp-műveket. Harry gyanította, hogy ez lehet a Seprű-ellenőrzési Hivatal.

Befordultak egy sarkon, ahol a folyosó ketté ágazott, s hamarosan megérkeztek egy fekete ajtóhoz, ami előtt már pár fős csoport várakozott. Az ajtón kis arany tábla hirdette: „Hoppanálási Vizsgaközpont”. A várakozó emberek közt Harry jó néhány ismerős arcot látott, köztük a nagyon mogorva Blaise Zabini-t, és Millicent Bulstrode-ot, akiket Harryék egy goromba fintorral köszöntöttek, Ernie Macmillant, aki bátorítóan ölelte a sápatag Susan Bonest, még néhány hollóhátas lányt és fiút, és…
- Neville! – kiáltott fel Ron. - Teljesen elfelejtettem, hogy te is most vizsgázol!
- Szia Ron, szia Harry! – mosolygott a kövérkés, kerek képű Neville, majd Harryék kísérőjére tévedt a szeme. – Csókolom! Miss Prewett? A nagymamám mesélt önről… nagyon örülök.
- A nagymamád, kis drágám? – kérdezte mosolyogva a néni. – És ki a te nagymamád?
- Angela Longbottom… itt van ő is a Minisztériumban, elkísért, de visszament az átriumba, ott vár rám.
- Longbottom… Longbottom… - gondolkozott a néni. – Az édesapád és édesanyád aurorok voltak, igaz?
Neville bólogatott.
- Oh, nagyon sajnálom, ami velük történt… hallottam hírét.
- Öhmm… igen… - Neville zavarba jött, ahogy mindig, ha a szüleit hozzák szóba.
- Na fiúk, nekem most mennem kell. Van egy kis dolgom – jelentette be a néni.
- Dolgod…? De áruld már el, hogy… - Ron megint nem tudta befejezni a mondatot, mert

Muriel néni már sarkon is fordult és elsietett a liftek felé.
Harry és Ron rögtön Neville felé fordultak és kezdték nagyon ostobán érezni magukat.
- Neville, te honnan ismered a nagynénémet? – tette fel rögtön a kérdést a vörös hajú fiú.
- A nagymamám mesélt róla… régen itt dolgozott a Minisztériumban és nagyon befolyásos boszorkány volt… De mért kérded? Te nem tudod?
- Nem! – vágta rá idegesen Ron. – Fogalmam se volt róla, hogy a Minisztériumban dolgozott.
- Mi van Potter, már kísérő kell, hogy idetalálj, vagy csak félsz egyedül betenni a lábad a Minisztériumba? – hallatszott Blaise Zabini gúnyos hangja.
- Mért kéne félnem? Mert te itt vagy? – kérdezett vissza Harry s közben Ronnal együtt megmarkolták pálcáikat talárjuk alatt.
- Gondoltam az után, ami a keresztapucikáddal törté…
Harry villámgyorsan mozdult. Előrántotta a pálcát és Zabini torkának nyomta, mielőtt még a mardekáros fiú agyáig eljutott volna a gondolat.
- Csak próbáld meg befejezni és esküszöm, úgy megátkozlak, hogy a takarítóknak kell összekaparniuk a darabjaidat – sziszegte Harry dühösen.
Zabini védekezőleg feltartotta a karjait és hátrébb húzódott. Harry is leengedte a pálcát és visszafordult Ron és Neville felé.
- Ez szép volt! – mondta elismerően Neville. – Szinte nem is láttam, hogy… vigyázz!
BUMM!

Harry azonnal megpördült a figyelmeztetésre, de csak azt látta már, amint Zabini kissé megpörkölődött szemöldökkel fekszik a hátán és csodálkozva mered a pálcájára.
- Köszi Ron… - motyogta Harry.
- Nem csináltam semmit! A pálcájával történt valami…
- Visszafelé sült el, mikor meg akarta átkozni Harryt – magyarázta Susan Bones, akit láthatóan jobb kedvre derített az iménti közjáték. – Nem tudtad, hogy nem lehet átkozódni a minisztériumban, Zabini? Ha a biztonsági szolgálat leellenőrizte a pálcádat, egy bűbáj megakadályozza, hogy átkot szórj vele.
A társaság vidáman nevetgélt a mardekáros fiú balszerencséjén, mikor egy vékonyka hang szólalt meg mögöttük:
- Jöhetnek hölgyeim, uraim, ideje vizsgázni. Csak szaporán kérem, nem érek rá egész reggel. Fiatalember, szedje össze magát – tette hozzá a töpörödött Wilkie Twycross, mikor meglátta a földön fetrengő Zabinit.

Fél óra múlva léptek ki az ajtón, Harry és Ron mindketten fülig érő szájjal, kezükben az értékelő lapot szorongatva. Elbúcsúztak Neville-től és a liftek felé vették az irányt. Muriel néni itt várta őket.
- Úgy látom sikerült – mondta a néni, mikor megpillantotta a vigyorgó fiúkat.
- Muriel néni, nem is mondtad, hogy régen a Minisztériumban dolgoztál – kezdte Ron azonnal, hogy megpillantotta nagynénjét. Egész idő alatt ez járt a fejében, ezért minden erejét latba kellett vetnie, hogy a hoppanáláskor csak arra koncentráljon, de az erőfeszítés meghozta a gyümölcsét.
- Az már nagyon régen volt, még a te születésed előtt Ron – válaszolta a néni tőle szokatlanul komor arccal. – Sokáig dolgoztam a Minisztériumban, még az a megtiszteltetés is ért, hogy ügyosztályt alapíthattam.
Megérkezett a lift és mindhárman beszálltak. Muriel néni megnyomta az egyes gombot, ami a Minisztérium legfelső szintjére vitt, de Harry még sosem járt ott, nem tudta, milyen ügyosztály található azon az emeleten.

A liftben rajtuk kívül még egy szemüveges, fiatal, szőke boszorkány is utazott, irathalommal a kezében. Ő azonban hamarosan kiszállt az ötödik emeleten, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán.
- És mi történt, hogy ott hagytad őket? – kérdezősködött tovább Ron, mikor újra megindult a lift.
- Ó, belefáradtam a bürokratikus vérszívásba, meg aztán át kellett adni a stafétabotot a fiatalabb nemzedéknek… De most azt hiszem, ideje visszajönnöm a pihenésből. Az különben sem nekem való…
- Újra dolgozni fogsz a Minisztériumban? – csodálkozott Ron.
- Legalábbis remélem, hogy visszavesznek. Van néhány holmim, amit annak idején itt hagytam, és most talán jó hasznát fogjuk venni.
A lift közeledett az első emelethez, s Harry már sejtette, hogy hová tartanak. Ekkor eszébe jutott valami, amit a néni még nem említett:
- Öhmm… azt nem tetszett mondani, hogy melyik Főosztályon dolgozott, Muriel néni?
A lift nyikorogva megállt és kitárult az ajtó.
- Minisztériumi Titkárság – hallatszott a fülke tömör tájékoztatója.
- A Rejtély- és Misztériumügyin – válaszolta a néni, majd kilépett a liftből és megindult a rövid folyosón, maga mögött hagyva az elképedt Ront és Harryt.

A folyosó pár méter után kékre festett előszobává szélesedett, és egy nagy, vöröses ajtó zárta le, melynek két oldalán lovagi páncélok strázsáltak. Harry igencsak meglepődött a fura őrségen – rögtön erre gondolt, de esze hamar megsúgta neki, hogy a páncélok valószínűleg csak dekorációs célokat látnak el, ahogy a Roxfortban is.
A fal mentén fogasok és kis pad feküdt, fölötte piciny aranytáblán a felirat: „Kérjük vendégeinket, hogy kabátjukat és süvegüket hagyják itt”. A fiúk az utasítás szerint levetették talárjukat, majd Muriel néni után beléptek a vörös ajtón. A szobából újabb három-három ajtó nyílt, melyek egyike Rufus Scrimgeur, mágiaügyi miniszter irodájába, a második Dolores Umbridge, a minisztériumi hivatal államtitkárának dolgozószobájába, a harmadik, pedig Cornelius Caramel-ébe vezetett – a titulus itt nem volt feltüntetve.

A szobába belépve azonban legelőször a széles íróasztalnál ülő fiatalemberre figyeltek fel mindhárman, aki nem volt más, mint a Weasley család „fekete báránya”, Percy.
- Szervusz Percy! – köszöntötte Muriel néni kedvesen a fiút, ahogy nagynénihez illik. Semmi jelét nem mutatta, hogy neheztelne Percyre, nem úgy, mint Ron és Harry, akik makacsul hallgattak.
- Jó reggelt, Miss Prewett – mondta Percy szenvtelen hangon, amire Ronnak ökölbe szorult a keze -, azonnal szólok a miniszter úrnak.
Percy kimérten felállt az asztaltól, felettese irodájának ajtajához sétált és bekopogott. – Igen? – hallatszott bentről a hang. Percy benyitott az ajtón.
- Miniszter úr, Miss Prewett és Harry Potter megérkezett.
- Igen, engedje be őket…
Erre már Muriel néni is összeráncolta a homlokát – honnan tudta a miniszter, hogy Harry Potter is vele lesz?

Percy kitárta az ajtót a néni és Harryék előtt, de mikor Ron is belépett volna barátja után, Percy megállította. Mielőtt becsukódott az ajtó, Harry barátjára nézett és látta, hogy Ron legszívesebben kicsavarná bátyja kezét, amivel hozzáért.
- Á, kedves Muriel! Örülök, hogy látom… és téged is, Harry.
Muriel néni viszonozta az udvarias formaságot, Harry azonban csak biccentett. A miniszter intésére helyet foglaltak az előkészített vörös bársonyszékeken.
A miniszter irodája igen tágas helyiség volt, a falakon vörös drapéria feszült, a fényes fapadlón méregdrága perzsaszőnyeg nyúlt végig a szobán. A mahagóni íróasztal mögött terjedelmes ablak foglalta el a fal nagy részét, attól jobbra egy míves kandalló, balra, pedig iratszekrények tornyosultak. A falakon körbe elhunyt miniszterek és miniszter asszonyok portréi voltak láthatók.
- Nos, megkaptam a levelét, Miss Prewett - kezdte a mondandóját a férfi -, de azt nem közölte, hogy milyen ügyben óhajt beszélni velem.
- Szeretném, ha visszavenne a munkába a Misztériumügyi Főosztály dolgozójaként – jelentette be kertelés nélkül a néni. – Úgy vélem, ebben a zavaros időben minden elérhető emberre szükségük van.

Rufus Scrimgeur rézkeretes szemüvege fölött figyelte a néni arcát, s közben néha szinte észrevétlenül Harryre pillantott.
- Miért pont a Misztériumügyi Főosztályra? Azon az ügyosztályon elég munkatársunk van, sokkal nagyobb szükségünk lenne emberekre a Varázsbűn-üldözési Főosztályon…
- Azért, kedves Mr Scrimgeur, mert a képességeimet így tudnám a legjobban a Minisztérium szolgálatába állítani.
- Miss Prewett, remélem, megérti, hogy most elsősorban azokra a területekre várunk új munkaerőt, amik a bűnüldözést segítik elő, és a Misztériumügyi Főosztálynak nem feladata a Tudjukki utáni nyomozás…
- Elég baj – mondta a néni és türelmesen várakozva nézett a miniszterre.
Scrimgeur egy előre kikészített aktát lapozgatott, miközben láthatóan Muriel néni ajánlatán töprengett.

- Miss Prewett, ön a Misztériumügyi Főosztály dolgozója volt 1956 márciusától egészen 1979 novemberéig, mikor is váratlan elhatározással nyugdíjba vonult, azt azonban nem magyarázta meg, miért – Scrimgeur kérdőn tekintett Muriel nénire, aki észbe kapott, és rájött, hogy a Miniszter valami választ vár.
- Oh, hát akkor sem magyaráztam meg, kedves miniszter úr, miből gondolja, hogy most válaszolok rá?
A miniszter elmosolyodott, de csak úgy, mint egy éhes oroszlán, ami a prédájára les.
- Tudja, én akkor az Auror Parancsnokságon voltam alparancsnok, s emlékszem, hogy az akkori vezetés, Bartemius Kupor, Cornelius Caramel és a többiek körében az a pletyka járta, hogy hirtelen elhatározásának köze lehet a Zárt Teremhez…
Scrimgeur megint várakozott kicsit, de Muriel néni nem szólt egy szót sem, csendesen hallgatta a miniszter fejtegetését, nem erősítette és nem is cáfolta meg – aminek a férfi láthatóan nem örült.

- Történt valami abban a teremben, amit senkinek nem volt hajlandó megmagyarázni, igaz? – folytatta kissé nagyobb lendülettel a miniszter. – Még magának, Dumbledore-nak sem, aki, ha jól emlékszem hosszan faggatta kegyedet, miért is rendelt el 3-as fokú biztonsági előírást arra az ajtóra, amit azóta sem nyitottak ki… és csak úgy emlegetik: a Zárt Terem.
- Arra gondol, hogy a Zárt Terem miatt jöttem most vissza, kedves Mr Scrimgeur?
- A termet akkor zárta le, mikor Tudjukki hatalma teljében volt, és most, hogy újra erősödik…
- Áh, szóval erősödik! – Muriel néni most először vágott bele a miniszter szavaiba. – Az újságoknak nem ezt nyilatkozta…
- Most nem ez a lényeg! – csattant fel Scrimgeur. – Az a fontos, hogy maga nyilvánvalóan Tudjukki miatt jött vissza, méghozzá a Főnix Rendje parancsára, egy olyan társaságéra, amit nagyrészt a saját aurorjaim alkotnak, és még ők sem hajlandók beavatni a részletekbe!
- Az rossz lehet, kedves, jó miniszter… - mondta csendesen az idős hölgy. – Nem lehet jó, hogy még a saját emberei sem bíznak a vezetésben…
- Maga ezt viccesnek találja!? – fröcsögte a miniszter.
- Nem, dehogy, uram… Kérem, nyugodjon meg! – a néni felállt, s Harry követte a példáját. – Azt hiszem, itt nincs több dolgunk. Ha a Minisztérium nem tart igényt a szolgálataimra, nem erőszakolom rájuk a társaságomat… Menjünk Harry!

Muriel néni Harryvel a nyomában elindult az ajtó felé, de a miniszter hangja megállította.
- Visszaveszem az állományba, Muriel. A Misztériumügyire… de van egy ára.
Harrynek egyáltalán nem tetszett a hangsúly, ahogy Scrimgeur beszélt. A falon függő festmények némán hallgatták a jelenetet.
- Igazán? És mi lenne az? – kérdezte a néni.
Scrimgeur felállt, és az íróasztalt megkerülve eléjük sétált.
- A Főnix Rendje minden titkába, minden tervébe beavatnak. És mostantól az Auror Parancsnokság irányítása alá rendelik.
- Ne legyen nevetséges! – emelte fel a hangját most először a néni. – A Főnix Rendjének épp az a lényege, hogy a Minisztériumtól függetlenül működik! Ha az egyik összeomlik, akkor is működhessen a másik!
- Egyszóval nem? – kérdezte kimérten a miniszter.
- Természetesen nem – hangzott a határozott válasz.

Egy percig a miniszter és a néni farkasszemet néztek, Harry pedig egy pillanatig azt hitte, hogy Scrimgeur mindjárt nekik ugrik, mint valami vérszomjas oroszlán.
- Nem vagyok meglepve, hogy ezt válaszolta… - kezdte a miniszter, és hangja megint felöltötte azt a reszelős, baljós hangzást, ami nagyon nyugtalanította Harryt. – Nos, ez esetben nem tehetek mást. Attól tartok, Mr Potter nem távozhat innen az engedélyünk nélkül.
- Micsoda!? – kiáltott fel a néni.
- Jól tudjuk, megbízható forrásból, hogy Mr Potter alkalmazta a tiltott Cruciatus-átkot egy emberen, ami, még olyan esetben is, mint az átriumban lezajlott ütközet, aligha nevezhető önvédelemnek… És, mivel Harry immár nagykorú, semmisem akadályozza meg, hogy kirójuk rá a megfelelő büntetést…
- Hogy képzeli!? – ordibálta a néni. – Ez magának igazság!? Harry még kiskorú volt, amikor az történt… Ez… ez… Nem szabhatja ki rá egy felnőtt büntetését egy…
- Ó, dehogynem… - vigyorgott kéjesen a miniszter. – Maga is tudja, Muriel, hogy a főbenjáró átkok használata nem évül el… Ezek a legszigorúbban vett törvényeink…
- De az aurorjainak bezzeg engedélyezi a főbenjáró átkokat! Ez magának demokrácia? És különben is… Harryt úgy ismerik, mit a Kiválasztott, nem zárhatja börtönbe!
- Nem fogják megtudni… De nem is kell börtönbe zárnom Harryt. A feltételeim adottak: a Főnix Rendje feletti irányítás.

- Minek kell az magának? – kérdezett közbe Harry, aki rázkódott a dühtől, és közel volt hozzá, hogy előrántsa a pálcáját – amivel, tudta, hogy semmit se érne el.
- Hogy minek? – kacagott fel Scrimgeur. – Nem engedhetem meg, hogy a Minisztérium hatalma gyöngüljön, mert az emberek hűsége inkább egy hónapok óta halott varázslóhoz húz, mint a jog szerinti vezetéshez! Ez elfogadhatatlan, és a jelenlegi válsághelyzetben… katasztrófát okozna.
- Katasztrófát!? – visította Muriel néni. - Tudja, hány kém lehet a maga hivatalnokai között? Akkor lenne katasztrófa, ha azok a kémek tudomást szereznének a Rend tevékenységéről…
- Kémkedéssel vádolja a Mágiaügyi Minisztérium hivatalnokait? Jól meggondolta mit mond? – a vita kezdett elfajulni.
- Maga nem normális! – kiabálta Muriel néni a miniszter arcába. – A hatalommániája teljesen elvette az eszét!
- Nem tűröm, hogy megkérdőjelezzék a személyemet a saját irodámban! – bömbölte Scrimgeur és elő rántotta a pálcáját. – Elég volt ebből! Potter le van tartóztatva, és itt marad, amíg McGalagony nem tér észhez és…
- STUPOR!

A piros villanás és a hangos csattanás megálljt parancsolt a miniszter szóáradatának, aki eszméletlenül bukott előre az őt ért kábító átok miatt. Harry először azt hitte, Muriel néni varázsolt valahogy a mágikus védelem ellenére, de csakhamar észrevette, hogy mentőangyala a miniszter mögött álló bugyirózsaszín hajú Nymphadora Tonks volt.
- Üdv Harry! Miss Prewett… - mosolygott Tonks, majd megszemlélte átka eredményét. – Úgy véltem, jobb ha közbelépek, mert kezdett eldurvulni a dolog…
- Jól láttad, kedvesem – hagyta rá az ijedtségtől ziháló Muriel néni.
Harry is még csak kezdett magához térni a döbbenetből – majdnem letartóztatták! Mindazonáltal rögtön elkezdte furdalni az oldalát a kíváncsiság, hogy hogy került ide Tonks.
- Mordon volt olyan jó és kölcsön adta a láthatatlanná tévő köpenyét – mutatta fel a mágikus ruhadarabot Tonks, Harry kérdő arcára pillantva. – Ezzel sikerült még hajnalban belopakodnom észrevétlenül. Jól gondolta, Miss Prewett. Tényleg nem normális ez az alak… Jó ég, ha belegondolok, hogy majdnem megbuktatott lopakodás és nyomkövetésből…
- Jaj, kedvesem, nagyon hálásak vagyunk. Azt hiszem, mennünk kéne, de nem ártana, ha törölnéd az emlékeit ennek a bugrisnak. Azért ne mindet… Arra még emlékezzen, hogy visszavett a Minisztériumba.

- Úgy lesz, Miss Prewett, ne aggódjon. Én itt elrendezek mindent, és hamarosan jövök.
Azzal Harry és Muriel néni kiléptek a miniszter irodájából, hogy csatlakozzanak a türelmetlenül várakozó Ronhoz, aki egészen hazáig kérdezgette tőlük az irodában történteket, de részletes beszámolót csak otthon kapott Hermione, Ginny, az ikrek és a Főnix Rendje többi tagjával egyetemben.